Salamon ​király gyűrűje 92% 149 csillagozás

Kisebb koromban sehogy se tudtam megbarátkozni Konrad Lorenzzel, meg se tudnám számolni, hányszor hagytam félbe ezt a könyvet. Most (lassan 24 évesen) már egészen megbékéltem a stílusával, és igencsak egy szuszra ledaráltam az egészet. Sok minden túlhaladott már benne (de kit érdekel?), sok mindent tudtam már eddig is (de ismétlés a tudás anyja), sok minden pedig új volt (ez a lupuskutya meg aureuskutya tényleg így van? még sose hallottam erről korábban). De valahogy még mindig nem kaptam kedvet rá, hogy mást is olvassak tőle. Pedig nagyon akartam.

Nem volt indokolt, hogy 2 hétig tartott, nagyon könnyen olvastatja magát.
Örültem, hogy táskás, tömegközlekedős olvasmánynak választottam, mert a régi vászonkötés jól állta a sarat, és gyakran megbámulták, hogy mi lehet ez a f..barna régies kinézetű, címtelen könyv (nincs rajta papírborító), amin ilyen jókat lehet vigyorogni.
Imádom Konrád bácsit, értelmes, intelligens, érzékeny ember módjára törődik az állatokkal, nem az a mai fajta melldöngető, aki hetente hurcolja állatorvoshoz (ilyen gazdából sok van Herriot könyveiben) és minden nap kiposztolja, hogy mit adott enni kedvencének.
KL órákig ül az akvárium előtt, feszült figyelemmel kíséri a díszhalak ivadékgondozási szokásait, és ha madár áll a házhoz, amint lehet, szabadon engedi, hogy aztán élvezze a madár hozzá való további kötődését (bár halakkal indít, elsősorban szárnyasokról volt most szó, ám többször visszautalt (pl.a kutyahűséges fejezetben) Stasira és Titora is.) Érdekes volt a hívójelek magyarázata, és vicces volt az a kapcsolt sztori, amikor anyakacsaként négykézláb menetelt Konrád bácsi a bébikacsák előtt, ám látási akadályok miatt az egészből az utca népe csak Konrád bácsi sípolását és a térden mászását fogta.
A könyv hangulata és finom, de vicces fogalmazása miatt végig Bitskey Tibor (Durrell) narrációjával hallottam magamban, ami talán még fokozta is a jókedvem.
Lorenz önmagához és a Nyolc halálos bűn keménységéhez hűen megint irgalmatlanul szókimondó, leostobázza a tengerimalacokat, vagy pl. amikor a kinek-milyen-állat-való témakört feszegeti.
Simán leírja, hogy először a fejben kéne rendbe tenni azokat az állati tulajdonságokat, amikkel NEM akarunk összetalálkozni, illetve azokat a táplálékokat, amiket NEM tudunk minden másnap produkálni, bár a madarunk szinte csak azt enné. Nagy szívvel és nagy, természetszeretetből fakadó állatszeretettel kellene rendelkeznie annak, aki otthonába fogadna egy állatot, ugyanakkor azt is hozzáteszi (143.), hogy beteg állatokkal ne foglalkozz!
Nyilván az indok, érv az övé, és annak is van ebből sajátja, aki szándékosan beteg állatokat hurcol haza. Nagyon nem ragozza a fenti felszólítást, lényegileg 1-2 mondatban letudja, amit (bár én ennyiből megértettem) keveselltem.
Biztos, hogy a kacsákkal próbát teszek majd (bízom egy majdani kertes házban), úgyhogy megtartós könyv, nagyon szeretem.

Az utolsó előtti fejezetnél jöttem rá, hogy kinek a könyvét tartom a kezemben. „Én tanultam is Lorenz papáról!” kiáltottam fel, ami azt eredményezte, hogy a családom mindegyik tagja furcsán nézett rám. Aztán kellett egy kis idő, mire elmagyaráztam nekik a dolgot :D
Az író személyétől függetlenül nagyon tetszett a könyv :) Az olvasás közben kedvem támadt egy akváriumot venni :D És igen, elgondolkoztam azon, hogy a fa alatt hűsölő golden retrievernek mi haszna van, kihez kötődik és így tovább. (Aztán rájöttem, hogy azért tartom, mert szeretem és mert ő mindig ott volt nekem, még akkor is amikor más nem, és a hallgatása néha aranyat ér.)
Eddig is szeretem az állatokat, de ez a könyv megtanított jobban szeretni őket. Köszönet ezért és az utazókönyvért @Tünde_Benya!

Remek, remek, letehetetlen, főleg annak, aki imádja az állatokat. Sajnálom, hogy nem került hamarabb a szemem és kezem ügyébe…
Annyira édes történeteket írt le a szerző, és annyira élethűen, hogy minden egyes állatot el tudtam képzelni, sőt, az illusztráció sokat dob rajta, segíti a mozizást. Szívesen kipróbálnám, hogy a tojásból kibújó kis vadliba az én hangomra gerjed, csak hát egy ekkora elköteleződés hiba lenne részemről, vihetném magammal mindenhová, hogy megnyugtassam a válasz viviviví-mmel és gangangang-jaimmal… ;)

Korábban már olvastam a szerző „Ember és kutya” című írását, így „A hűség nem üres szó” című, kutyákkal foglalkozó fejezet ahhoz képest nem mondott újdonságokat, sőt, mivel amazt újabb kiadásban olvastam (2012-es), abban már volt azzal kapcsolatos lábjegyzet, hogy mi az, amit az újabb kutatások másképp ítélnek meg. Nagyon élveztem a könyv olvasását, mindenkinek ajánlanám, aki bármikor bármilyen állatot szeretne tartani, sőt, kisállatkereskedésekben is kitenném a polcokra. Én ugyan „csak” kutyát tartó ember vagyok, mégsem untam a madarakról, halakról szóló részeket, nagyon élvezetesen és érdekesen ír K. L. Az utolsó, „Mulatságos állatok” című fejezet pedig annyira szórakoztató, hogy ilyen történetekről akár egy újabb egész könyvet is kedve lenne elolvasni az embernek.

Tulajdonképpen átmenetet képez ez a könyv az etológiai szakirodalom, és a könnyed, anekdotikus szórakoztató irodalom között… Ha belegondolunk, vannak azért kísérletek is benne, melyeket ugyan nem szárazan, statisztikákkal alátámasztva ír le Lorenz, hanem „csak” elmesél. Többségében azonban a megfigyeléseire alapozott anekdotákban írja le az állatok viselkedését. Ezek ugyan nem kifejezett tudományos leírások, ám ha azt nézzük, hogy ezt megelőzően nem nagyon születtek korábban etológiai művek – és ha valaki manapság etológiával kíván foglalkozni, előzetesen neki is megfigyelések révén kell megismernie az alapvető viselkedését a fajoknak, mielőtt tudományos kísérletbe kezdene – akkor azért belefér ez a könyv a szakirodalmak sorába is… Olvasmányos, helyenként kifejezetten élvezetes, sokat meg lehet tudni egy-egy adott állatfaj természetes viselkedéséről.

Kevés olyan könyvet ismerek, aminél már az előszavát olvasva beleszeretek. Ez olyan! Nagyon szerettem a humorát, és csodálom Lorenz kitartását, hogy mi mindent megtett az állatok viselkedésének vizsgálatához, és nem kevésbé a feleségét, hogy hajlandó volt ebben partner lenni. Szeretem az állatokat, de azt nehezen viselném ha egy egész állatsereglettel kellene osztoznom az otthonomon, a velük járó kosz miatt.
Azért volt néhány mondata, aminél felszaladt a szemöldököm, főleg mikor a nekem kedves állatokat kritizálta, például, hogy a kutyák egy része olyan, mint a kisgyerek, akinek minden felnőtt bácsi! Ez sértő! Na jó, az igazat megvallva az én kutyám pont ilyen! De erre Csányit idézném, miszerint „ A kutyák szőrös gyerekek.”

Az állatokról szóló történetek nagyon aranyosak, (és sokszor) tanulságosak voltak. Viszont Lorenz hozzáállása nem túl szimpatikus – többször is butának, ostobának címkéz bizonyos állatokat (például az én szeretett tengerimalacaimat, vagy akár a csalogányokat, ölebeket). Úgy csinál, mintha az állatokat fel lehetne osztani két táborra: az egyikbe tartoznának az Übermenschek (vagy Übertierek? nem tudok németül), a másikba meg az együgyű pórnép. Szerintem ez elég nevetséges hozzáállás egy etológus részéről, meg úgy egyáltalán, egy természetbaráttól. Emiatt nem tudom ezt a könyvet jónak értékelni, és bár Lorenz nagyon jól ír, biztos nem kerül a kedvenceim közé.

Valószínűleg magamtól sose olvastam volna el. Egy biológia házi dolgozathoz kellett, és a tanárnőm tudta, hogy imádok olvasni, így én ezt a könyvet kaptam, hogy ezt prezentáljam a többieknek.
Nagyon érdekes és persze tanulságos volt az állatok és tanult illetve örökölt magatartásáról olvasni. Nem kifejezetten szakleírás, Konrad Lorenz megpróbálja elmesélni az olvasónak ezt a témát, ezzel leegyszerűsíti és érthetővé teszi is ezt az amúgy nem könnyű témát.
Az etológus sokszor vont párhuzamot az emberek és állatok gondolkodámója iletve viselkedés között, ezzel bizonyítva azt, hogy mennyire belénk van kódolva az ösztön. Mi sem viselkedünk nagyon másképp, mint a többi élőlény, igaziból nagyon is megdöbbentett a sok hasonlóság.

Nem vagyok benne biztos, hogy ha nem tudom, ki írta ezt a könyvet, akkor is tetszett-e volna. Mindenesetre már ezért (a bevésődéssel kapcsolatos) kedélyes és joviális történetért megérte elolvasni:
(idézet a 198. oldalról)
„Elméletem tehát fényesen beigazolódott: a tojásból kibújó kiskacsák nem az anya optikai képre, hanem a hívóhangra reagálnak velük született módon. Bármilyen lényt anyjuknak tekintenek, ami tisztességesen, helyes kiejtéssel hápog, lehet akár az egy kövér, fehér pekingi kacsa, akár egy még annál is kövérebb ember. Csak túlságosan nagy ne legyen! Amikor elkezdtem ezeket a kísérleteket, leültem a fűbe a fiókák közé, és ülve másztam tovább tőlük, ha ki akartam váltani a követés reakcióját. De mihelyt felálltam és kiegyenesedve próbáltam előttük járni, nem követtek tovább, szemlátomást kutatva nézelődtek mindenfelé, csak éppen a magasba nem, és csakhamar rázendítettek az elhagyatottság füttyjelére, amit mi egyszerűen "sírásnak” szoktunk hívni. Arra, hogy pótmamájuk ilyen magas lett, sehogyan sem tudtak ráállni. Ha azt akartam, hogy utánam jöjjenek, tetszett, nem tetszett, le kellett guggolnom. Hát ez nem volt valami kényelmes, de még ennél is kényelmetlenebb az a körülmény, hogy a vérbeli kacsamama szakadatlanul hápog. Ha csak egy fél percre abbahagytam a dallamos „kvékgegegeg”-ezést, a fiókák nyaka mind hosszabbra és hosszabbra nyúlt, ami pontosan megfelel az embergyerekek megnyúló arcocskájának, és ha nem kezdtem el íziben hápogni, rögtön kitört a fültépő sírás-rívás."