A világhírű tudós – aki kitűnő humorú írónak bizonyul ebben a könyvében is – hosszú évek tapasztalatait írja meg nagyszerűen felépített kis kutyatörténeteiben. Mint etológus arra keres feleletet, mi az ami az emberi és állati magatartásformákat megkülönbözteti és ugyanakkor arra is – mi az ami összekapcsolja őket. Könyvében arról is ír röviden, hogyan alakult ki az ember és kutya évezredes kapcsolata, de sokkal inkább foglalkoztatja a kutya és gazdája mai helyes „együttélési” szabályainak sok kérdése. Tanácsai arra vonatkoznak ki milyen kutyát válasszon, milyen szoktatási módszereket tekinthetünk emberhez és állathoz méltónak, milyen tapasztalatai vannak az egyes kutyafajtákkal kapcsolatban.
A sok kitűnő etológiai és természeti megfigyelés ellenére sem szakkönyvet tart a kezében az olvasó. Nagyszerűen felépített, szórakoztató, irodalmi igényeket is kielégítő olvasmány ez, melynek minden sorából az élőlények iránti szeretet, gyengédség és tisztelet árad. Egyszerű stílusa,… (tovább)
Ember és kutya 165 csillagozás

Eredeti megjelenés éve: 1950
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Helikon Zsebkönyvek Helikon · Konrad Lorenz művei
Enciklopédia 10
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 13
Most olvassa 8
Várólistára tette 77
Kívánságlistára tette 86
Kölcsönkérné 1

Kiemelt értékelések


Mivel lassan hetven éve, hogy kiadták, nem egészen up-to-date, ám akadnak olyan gondolatok benne, amik azóta is helytállóak a kutya és az ember kapcsolatában. A legjobban a domesztikált és a vadállatok közötti különbség leírása tetszett. Egyszer megérte elolvasni. Utána pedig az ember odalép a kutyájához, és kifejezi szeretetét simogatás formájában.


Ez milyen jó, hogy a kezembe került! Kösz, Helikon! spoiler
Nem vagyok nagy kutyás, kedvem se lett hozzá, de imádom az ilyen Lorenz-típusú őrülteket, akik ilyen közérthetően, mégis ismeretterjesztő módon tudják megfogalmazni a saját kutatási eredményeiket (lásd még Oliver Sacks, Aronson, stb.)
A legkedvesebb részem talán az volt, ahol hosszan fejtegette, hogy ha valaki már úgy tart kutyát, hogy egyben azt is hangoztatja, hogy jobbnak tartja őt az embereknél, az mennyire káros. Nagyon jó hír, és nagyon nagy baj, hogy ezek szerint ez nem modern divat.


Konrad Lorenz az állat-viselkedéstan legnagyobb kutatója, Nobel-díjas biológus egy nagyon sokat tudó érzékeny ember, s okos gondolatait nagyon vonzó stílusban tudja átadni az olvasóknak. Én már kutyatulajdonosként olvastam történeteit és tanácsait, miközben már tudtam, hogy kutyám gyermeki szinten érti az emberi beszéd jelentős részét és gondolkodik is időnként, amikor döntési helyzetekbe kényszerül. De sokkal többet tudok a kutyákról az olvasás után, nagyon kellemesen, élvezetesen töltöttem e könyvvel a pihenés óráit is.


Hááááát nekem egy picit csalódás volt. Még gyerekként olvastam Konrad Lorenz: Salamon király gyűrűje-t es a mai napig emlékszem rá mekkorákat nevettem és mennyire érdekes volt.
Ezt a könyvet sokkal szárazabbnak tálaltam és nagyon ritkán árnyalatnyilag viccesnek. Sőt igazából olyan értékes információk sem derültek ki a kutyákról…. sem a nevelésükről sem a természetükről, viselkedésükről…. Tudom, hogy egész más típusú és ő nem etológus de Cesar Millan kutyákról szóló könyvét fényévekkel informativabbnak talaltam….
Azt is nagyon halkan megjegyzem, hogy maga az író sem volt számomra annyira nagyon szimpi itt…. és nagyon nagyon boldog vagyok hogy nem egy helyen es időben élünk; tartunk kutyákat…. valószínűleg az ő kutyáitól rettegve merném az enyémet sétálni vinni….
Voltak benne érdekesebb dolgok – kifejezetten tetszett amikor a kutyák arckifejezéseit taglalja és ez eszembe juttatja, hogy én is meséltem barátoknak mikor a kutyám sétálás közben – miután elvégezte kisebb nagyobb dolgait – farkcsóvàlva rám néz és komolyan mondom MOSOLYOG; nevet rám…. és ő is ezt irta egy helyen hogy igenis van egy kifejezes a kutyáknak ami leginkább a mosolyra emlékeztet minket.
Azok a részek viszont nem tetszettek amik a kutyáknak a vad ösztönéről (amit ő kifejezetten próbál erősíteni és eleve olyan kutyákat tenyészteni és tartani) irt pl. mikor egy őzikét téptek szét ….
Illetve jópár dologgal én nem értettem egyet…. mondjuk én messze nem vagyok szakember…. igy nem biztos hogy én vagyok a mérvadó….
összességében nem tudom megérte-e elolvasni… szerintem rövid időn belul nem sokra fogok emlékezni ….


Nagyon érdekes könyv volt ez. Nem feltétlen oktató könyv, pedig eleinte valamiért ilyesmire számítottam, de ez inkább egy ember, Konrad Lorenz viszonyának leírása volt az ő állataihoz.
A regény úgy indul, hogy megpróbálja elképzelni hogy milyen lehetett az ókorban az ember és a „kutya” viszonya, ami kiinduló pontja lett a mostani ember-kutya viszonynak. Nagyon érdekes egyébként mert a mai világ egyik nagy problémájának tartom, hogy sokan emberként tekintenek a kutyára (ami önmagában még nem lenne baj) csak úgy is viselkednek vele. Ami senkinek nem jó, pláne egy kutyának… És Konrad elmeséli a saját életével, a saját tapasztalataiból hogy milyen élményei vannak, többek között ilyenekre kitérve:
– miért fontos, hogy milyen kutyafajtát választunk
– milyen különböző viselkedés formái vannak a kutyáknak, mi mit jelenthet
– Befogadja-e egy kutya a nem saját kölykét a sajátjaihoz?
– Milyen súlyos tévedések vannak az emberek fejében kutyákkal kapcsolatban?
– Miért nem kell féltenünk a gyerekeinket a kutyáktól?
– És persze miért olyan nagyon jó kutyát tartani?
Mindenkinek ajánlom, de főleg kutyatartóknak, és leendő kutyásoknak :)


Nagymamáméknál a puli-kuvasz keverékek, illetve a németjuhászok voltak favorizálva. Olvasva a könyvet nekem is felrémlett, hogy mi hogyan szoktattuk a kis Cubi-t az új helyére, milyen kis tejszagú gombolyag volt, amikor hozzánk került és hogy bukdácsolt mindig körülöttünk. És milyen érdekes, hogy bár nagyon szerette a kezünket bekapni, soha egy karcolást sem ejtett rajtunk. Ugyanígy volt a lábakkal: ha hagytad, ráharapott, de csak tartotta. A terelőkutyák ősi ösztöne… :) Mennyi játék, kellemes emlék fűz a kutyáinkhoz! :D Ez most mind előjött!!!!! :)





Ha valaha megfordult a fejedben, hogy kutyát szeretnél, ülj le és olvasd végig ezt a könyvet.
Mondhatnám, hogy kézikönyv a kutyák neveléséhez, de annál sokkal több. Egy gyönyörű történet, ami mellesleg még igaz is. A kutya, ahogy más állat sem játékszer, hanem egy társ, egy különálló lény, akinek igenis van személyisége. Felelősséggel tartozunk érte is, ha már egyszer vállaltuk, hogy örök barátságra lépünk velük.


Bár én macskás vagyok és nem szoktam kutyás könyveket olvasni (cserébe macskásat minden mennyiségben képes lennék), ezt nem esett nehezemre elolvasni. Érdekes volt onnantól kezdve, hogy hogyan szelídítette meg az ember a kutyát, odáig hogy ma mit miért csinál egy kutya. Leginkább egy kutyapszichológiai könyv. Az egyetlen ami nem tetszett, hogy az író elkötelezetten szajkózta, hogy a kisebb testű kutyák szerinte nem kutyák…


Ez nem egy „Hogyan neveld a kutyád” kézikönyv. K. Lorenz saját tapasztalatait osztja meg, saját megfigyelései alapján. Inkább ösztönlényként közelíti meg az ebeket, mint házikedvencként. Megfigyelései során olyan tényeket állapít meg, mint a vérvonalak közti, viselkedésbeni különbség, idegrendszer működés, kommunikáció, nevelhetőség. Miközben ír a kutyákról és más állatok kapcsolatáról, saját falkájának egy-egy egyedével is megismerkedhetünk. Kitért általános társadalmi tévhitekre, mint például a kutya jobb, mint az ember.
Számomra a legérdekesebb fejezetek ebben a könyvben az, ahol kutyánk elvesztésének lélektanáról ír és a gyerekeinkkel való viszonyától.
Ez egy nagyon jó könyv, mert Lorenz végig azt sugallja benne, hogy kutya mégis csak egy ösztönlény, vad ősöktől származó, háziasított vadállat, amik a történelem során az ember társává váltak és ezt nem szabad elfelejteni.


Bevallom, csak azért kezdtem el olvasni ezt a könyvet, mert megfelelt egy közelgő határidejű kihívás kritériumainak, és a semminél egy picit több érdeklődést tanúsítottam iránta… De az érdektelenségem hamar elpárolgott, már az első oldalakon beszippantott a könyv!
Otthonos kis könyv, lazán összeszőtt tematikával, közvetlen stílusban és mégis nagy hozzáértéssel elmesélve. Humoros és kedves, őszinte és mély érzésű, egy igazi állatbarát tudása és történetei. Főleg kutyák, de macskák, madarak, majmok, farkasok, sakálok, dingók és más állatok meséi és tanmeséi. Úgy éreztem, az író meghívott magával egy hosszú sétára, és közben mesélt, mesélt és mesélt, és egy percig sem untatott.
Népszerű idézetek




Hiszen az már megmásíthatatlan törvény, hogy az ember élete során minden öröméért valami fájdalommal fizet, és voltaképpen szánalmas kuporgatónak tekintem azokat, akik lemondanak az emberi élet egyébként is oly kevés, etikailag kifogástalan öröméről, puszta félelemből, hogy fizetniök kell majd a számlát, amelyet a sors előbb-utóbb benyújt.
212. oldal




Pedig az egyetlen igazán szép és léleknemesítő állatszeretet az, amely az élőlények összességének szélesebb és általánosabb szeretetéből fakad, s amelynek legfontosabb központi része csak az emberszeretet lehet.
60. oldal (A gazda és kutyája)




Milyen gyorsan illan el az élet, figyelmeztetnek szomorúan az öregség jelei a kutyán, amelyet alig néhány éve — sőt úgy tűnik, mintha csak néhány hónapja — esetlen, megható kis kölyöknek láttunk, de már tudjuk, hogy két, legföljebb három év múlva kimúlik. Bevallom, hogy egy-egy kedves kutyám vénülése mindig beárnyékolja kedvemet, s hogy nem ez a legkisebb a gondfelhők között, amelyek sötétségbe borítják a jövőt minden előre néző ember szemében.
Hűség és halál




A ragadozó számára a zsákmányállat nem „valaki”!
Ha megértethetnénk az oroszlánnal, hogy a gazella, amelyet üldöz, voltaképpen a kishúga, ha meggyőzhetnénk a rókát arról, hogy a nyuszi az öcsikéje, mindketten csak hüledeznének, ahogy sok ember is hüledezik, ha azt mondják nekik, hogy halálos ellenségük szintén csak ember. Csupán az ölhet anélkül, hogy bűnössé válna, aki nem tudja, hogy áldozata szintén „valaki”.
108-109. oldal




… a kutya hűsége értékes ajándék, és semmivel nem ró kisebb kötelezettséget elfogadójára, mint egy ember barátsága. A hűséges kutyával kötött szövetség ugyanúgy „örök”, amennyire csak élőlények kapcsolata e földön örök lehet egyáltalán. Nem ártana, ha fontolóra venné ezt mindenki, aki kutyát szándékozik tartani.
100. oldal




Eközben olyan szerencsétlenül érintette meg a gúnárt, hogy egyik tépőfoga beroppantotta az öregúr koponyáját, feltehetőleg csak azért, mert a bizonyíthatóan huszonötödik esztendejét taposó aggastyán csontjai már törékenyek voltak. Bubi nem kapott büntetést, mivel a bíróság értelemszerűen elismerte „az áldozat sajátos testi alkatát”. A tetem az ünnepélyes határozat alapján vasárnap a ház asztalára került, és döntően hozzájárult ama széltében-hosszában elterjedt babona megdöntéséhez, miszerint a vén vadludak húsa rágós. A hatalmas, kövér gúnár módfölött ízletes volt, és kifogástalanul porhanyós. Nejem úgy véli, hogy a vén ludak, úgy körülbelül huszadik életévük betöltése után, talán ismét megpuhulnak.




Amikor már “torkig vagyok” a szellemi munkával, amikor a sok bölcsesség meg az udvariaskodás már méterhosszan lóg ki a könyökömön, amikor egy írógép láttán azonnal és ellenállhatatlanul elönt az undor — mely tünetek rendszerint a nyári szemeszter vége táján szoktak fellépni nálam —, akkor bizony kutyául érzem magam, helyesebben “állatian”. Faképnél is hagyom sürgősen az embereket, és felkeresem az állatokat, mégpedig azért, mert nem is ismerek olyan embert, aki szellemileg elég lusta volna ahhoz, hogy ebben a hangulatban elviseljem jelenlétét. Én ugyanis azzal a felbecsülhetetlen értékű adottsággal rendelkezem, hogy ha amúgy istenigazából jól érzem magam, minden magasabb rendű gondolkodási folyamatot tökéletesen ki tudok kapcsolni magamból, és ez egyszerűen nélkülözhetetlen előfeltétele annak, hogy csakugyan olyan jól éljem világom, mint Goethe közmondásos ötszáz disznaja. Ha egy forró nyári napon átúszom a Dunán, s aztán, akár a krokodil, elheveredek az iszapban a nagy folyó valamelyik álmatag holtága mentén, mélyen benn a füves, nedves parton, olyan őstermészetes tájon, ahol halvány jele sincs az emberi civilizáció létének — ilyenkor sikerül néha véghezvinnem a csodát, amelyet a legnagyobb keleti bölcsek mint végső célt tűznek ki maguk elé: anélkül, hogy elaludnék, eszméletem feloldódik a természetben, az idő megáll, nem jelent többi semmit; és amikor leszáll a nap, és az alkonyi hűvösség hazatérésre int, nem tudom, másodpercek vagy évek szálltak-e tova. Ez az animális nirvána ellensúlyozza a legtökéletesebben a szellemi munkát, igazi balzsam az agyonhajszolt, modern ember lelkének számtalan sebére.
Kánikula
Hasonló könyvek címkék alapján
- Csányi Vilmos: A kutyák szőrös gyerekek 92% ·
Összehasonlítás - Gerald Durrell: Istenek kertje 94% ·
Összehasonlítás - Cesar Millan – Melissa Jo Peltier: Hogyan neveljünk tökéletes kutyát 90% ·
Összehasonlítás - Hannah Molloy: Mi jár a kutyám fejében? 88% ·
Összehasonlítás - Csányi Vilmos: Édes Janka 88% ·
Összehasonlítás - Patay László: Kutyák 88% ·
Összehasonlítás - Korom Gábor: Neked ugatok! 87% ·
Összehasonlítás - Kutas Gábor: Japán kutyafajták 87% ·
Összehasonlítás - Wagner Edit: Életünk a komondorral ·
Összehasonlítás - Desmond Morris: Miért csinálja…? A kutya 85% ·
Összehasonlítás