Itt, ​Európában 3 csillagozás

Aki tudja, hogy hazudik, az nem jól hazudik. Annak megy a hazugság, mint elsőrendű színészi teljesítmény, aki elhiteti magával is, amit mond, aki a rögeszméibe úgy bele tudja lovalni magát, hogy a szent beavatottság képzetére is igényt tarthat. Ez a szenvedély, a hatalmi izgatottság, úgy kísérti az államférfiakat, mint a részegség a jó mulatást.

A politikusok szeretik ezt a szót: harc. Más ember az íróasztalánál dolgozik, ők küzdenek. A harcosok sosem voltak különösebben bölcsek, most azonban – és ez világtörténelmi újdonság – módjukban áll mindannyiunk életéről dönteni. Abszurd mértékben megnőtt hatalmuk a politikusokat a második évezred végén a többi emberre nézve különösképpen veszedelmes foglalkozási csoporttá minősíti.

Meghökkentő ellentmondás, hogy a Nyugat, miközben maga állandóan egyesülni kíván, a Balkánon következetesen a dezintegratív tendenciákat karolta fel. Helyeselte, védelmezte egy szövetségi köztársaság tagköztársaságainak szecesszióját minden válási és megosztási törvényesítő eljárás nélkül.

Ámde minden diktátorjelölt az ablakban lengeti a hazaszeretetét. Kevésbé féltem a hazát azoktól, akik nem emlegetik, mint azoktól, akik sokat beszélnek róla. A haza nem mentség semmilyen gorombaságra, idétlenségre. Itthon fejek hullanak, de az etatizmus marad, a jó állások gazdát cserélnek, és aki célirányosan jelenti föl a másikat, az a helyére ülhet. Az emberi anyag marad, a jóság is, az aljasság is új kifejezési formákat talál, de mert az van, amit a többség helyben hagy, már nem bizonykodhatom, mint egykor a kényszeruralom idején, hogy a társadalom jobb, mint az állam. Nem, ilyen az is. Az ország olyan, amilyennek látszik, ahogy kinéz, ahogy beszél, amilyen a tudása. De miért lenne inkább ez a mai arca az igazi, ha a tegnapi nem volt az? Este a televízióban bemutatkozott az első demokratikusan választott kormány fele, egyik sem volt ellenzéki, nem is első vonalbeli szakemberek, túlélők. Félig-meddig úri-polgári származásuk miatt a Rákosi-korszakban némi késéssel vették fel őket az egyetemre, ennyi van a szenvedéslistán. Onnan simán mentek felfelé, nem voltak kommunista párttagok, a nyílt ellenzéket viszont elkerülték.

Az ország betegsége: a belpolitikai „hideg” polgárháború műjobboldal és műbaloldal között. Egyiknek sincs mélyebb családi-életrajzi alapja, amely háborús szembenállásukat indokolhatná. A főszereplők mindkét oldalon az 1989 előtt regnáló államszocialista rezsim jobbára vidéki kiskádereinek a gyerekei, vagy éppen maguk is funkcionáriusok voltak a kommunista párt alá rendelt ifjúsági szervezetben. Mondhatni tehát, hogy egy akolból jöttek, noha különböző sértett neheztelések hevítik az érzelmeiket. Vidékiek, idegenkednek a nagyvárosi, értelmiségi kritikától, esetleg jó tanulóként magukra mérik a felzárkózás munkáját, de valószínűbb, hogy elszórakoznak valamilyen győzelem (vagy bosszú) fantáziaképével. Mert felül akarnak kerekedni, ha bármikor alulmaradtak, akkor még inkább. Folytonosan lábujjhegyre állnak, és szeretnék magukat a Nemzettel azonosítani.

Akinek lett, kapta, lopta, politikai szolgálattal érdemelte ki, úgyhogy államosítások, többszörös politikai rablások nyomában főként orgazda elitet látok itt.

A bürokráciának nem érdeke a bürokrácia csökkentése, de, még ha elhinné is, hogy erre kell törekednie, fáradozását nem koronázná siker. A vezető tisztségviselők annál hatalmasabbak, minél többen dolgoznak alattuk. Nem irtóznak ügyosztályuk, szervezeti egységük növekedésétől.

Új klisé: a nemzeti önvédelem szemben az európai transzcendenciával. Megjelenik a parlamentáris diktatúra, arra hivatkozik, hogy megválasztották. Komolyan vállalták-e az unióba belépni kívánó nemzeti kormányok az előnyökkel együtt járó értékeket és normákat? Vagy csak a pénz kell, a demokrácia nem? Az autonóm értelmiségeknek szellemi felügyelet alatt kell tartaniuk a nemzetállami kormányokat.

Miért faragnak a politikai holdkórosok még és még kisebb országokat? A felaprózás következményei: provincializmus, önkritikahiány és a felelősség áthárítása másokra. Az elkülönülő kultúra nem érdekes, az elszakadás csökkenti a cserét. Kis országok el vannak telve a nemzeti öndicsérettel, ami a határon túl elveszíti az érdekességét, sőt nevetségessé válik. Némi önérzetre szükség van, de sok belőle visszataszító.

Vannak olyan emberek, akiknek a felháborodás a főmesterségük. Dühöngeni valami-valaki ellen, ez a legnagyobb szellemi teljesítményük. Körülárkolnak témákat, és nem tűrik, hogy azokról tárgyilagos vita essék. Erkölcsi frazeológiával és előítéletekkel hadonásznak. Az államtisztviselőknek mindig van valamilyen hajlandóságuk beletenyerelni a magánügyeinkbe, és ott beleszólni a polgárok életébe, ahol erre nincsen szükség, ott viszont elkerülni a dolgokat, ahol pedig lenne mit tenniük. Az állam figyelmeztetésre, nevelésre szorul. Nyolcvankilenc előtt az állam túlzó volt, most kevésbé hatalmas, de benne rejlik a hajlam a hatalmának az eltúlzására.