A ​látogató 88% 226 csillagozás

Ami vitathatatlan, az Konrád György zsenialitása. No meg az, hogy ezzel a regénnyel beírta magát (nem csak a magyar, de az egyetemes!) irodalomtörténetbe. Most, így kábé másfeledik off olvasatra leginkább arra koncentráltam, hogy vajon csak számomra ennyire rendkívül összetett, ilyen végtelenül bonyolult ez, az amúgy látszatra tök egyszerű történet. Meg, hogy hol is lehetnek itt elrejtve a szabadságeszme, a felősség, a mártírium, a rendszer és a szolidaritás kérdéskörei, némelyek atavisztikus egymásnak szegülései, mások lágy egymásba simulásai.

Sokat olvastam a korabeli recepciókból ezért. Volt, hogy a kritika kapcsán befordultam, mint például Ilia Mihály Tiszatájos írásától link, másokat meg túlzó módon lelkesedőnek, szépségvaknak éreztem.
Az az írás, amely végül is engem a legközelebb vitt a megértéshez, amelytől talán a legtöbbet tanulhattam meglátni Konrádból, és abból a különleges, csodásan európai humanista világlátásából az Bojtár Endre tanulmánya volt, amely ebben a kötetben jelent meg és az alábbi felütéssel indít:
Hány jelentése van egy irodalmi műnek? Mi a „jelentős” egy irodalmi műben? Ha Konrád György regényének kritikáit valaki a regény olvasása nélkül böngészné végig, könnyen azt hihetné, hogy a véletlenek csodás egybejátszása folytán néhány, egyaránt Konrád György nevezetű író tollából egyidőben jelentek meg regények, melyeknek ráadásul még a címük is azonos: A látogató.
Aztán néhány kiragadott példában átfogja a látványosan végletes fogadtatás széles palettáját, végül pedig így összegez: Nyilvánvaló, hogy az értelmezések ilyen nagyfokú különbözését a mű jelentésének sajátossága okozza, A látogató jelentésében kell valami olyan ellentmondásnak, feszültségnek lennie, mely megosztja a bírálók véleményét.
És akkor ki-ki a saját szájíze szerint végig elemezheti a saját vélt, vagy nyilvánvalóan valós ellentmondásait, melyek a kötetben valóban felbukkannak. Roppant izgalmas értelmezési-jelentésréteg felfejtési túrára invitál ezzel Bojtár, ami nem könnyű sziklamászás ugyan, de úgy gondolom, hogy megéri legalább néhány lépést tenni ezen az ösvényen.

Végezetül csak egymondatnyi idézet a könyvből: Egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk.

Csupán az a kérdés marad homályban, hogy „ki cselekszik?”. Az „együtt vagyunk” rendet teremtett a megbolydult világban, jelek és dolgok békésen egymás mellé kerültek, s egy másik, nem ilyen lezárt megoldás múltba tűnt lehetőségére már csak egy kis szó utal: „legalább”. link

Nyilvánvaló, hogy a jövőben is újabb és újabb értelmezések, bírálatok kerülnek majd elő, az azonban úgy gondolom vitathatatlan, hogy e nélkül az alkotás nélkül nem beszélhetünk modern magyar regényről.

Nagy írás. Rémes, és remek. A folytonosan előttünk, mellettünk és mögöttünk vonuló nyomorult élet változatlan sorozatainak mélységes mély lenyomata. Sajnálom a főhőst, amiért nem sikerült a valótlan világból való kiugrási kísérlete; hogy visszaszippantotta, belevájta a karmait, és nem engedte, arra ítélve őt, hogy megismételje az örökké ismétlődő nyomorult életek változtathatatlan sorozatait. Ennyi az élet. Belefásulunk és belehalunk.

Eddig kétszer olvastam: 1977-ben és 87-ben. Kedvenceim egyike. Tartalmas, mély, megdöbbentő és elgondolkodtató.
Első alkalommal (egyetemistaként) még a tanár példányát olvastam. Mindenki megkapta egy éjszakára, és továbbadta másnap egy társunknak. Akkor ugyanis állítólag nem lehetett a könyvhöz hozzájutni, mert bezúzták. Nem tetszett a cenzúrának a regényből kiérződő társadalombírálat. A tanárunknak valahogy megmaradt a könyv, és kiadta kötelező olvasmánynak. Szerintem ma is az! Szociálismunkásoknak és politikusoknak az kellene, hogy legyen.
Konrád egyik legjobb műve.

Amilyen rövid, annál velősebb A látogató, én a Rakéta Regénytáras bruttó 230 oldalon majd egy hétig „rágódtam”, és nem azért mert annyira rossz, hanem éppen ellenkezőleg: eszméletlen jó. Olyan mondatokat írt Konrád, hogy újra meg újra elolvastam a sorokat, egyik olyan volt, mint egy vers, a másik mint egy bizarr leltár. A történet elég lehangoló: egy gyámhatósági hivatalnok az elbeszélő, aki munkája során találkozik mindazzal (szegénységgel, kilátástalansággal, öngyilkossággal, deklasszálódott, tönkrement életekkel, gyerekbántalmazással , prostitúcióval stb.) ami a hivatalos pártállami narratívában ugyebár nem létezik, őt mégis ez veszi körül nap mint nap. Azért ül a hivatalban, hogy segítsen, de tenni persze nem tud semmit (maximum aktát tologatni). Aztán, amikor egyszer mégis segítene egy megárvult, értelmi fogyatékos kisfiún és „alászáll” a nagyvárosi nyomorba, nagyon gyorsan szembetalálkozik a rendszer ellenszenvével.
Nyomasztó szociográfiai látlelet a nagyvárosi nyomorról, az út szélén hagyottakról, a rendszer szintű tehetetlenségről és tenni nem akarásról. Mindez csodálatosan megkomponált mondatokkal, amit biztosan újra és újraolvasok majd.

    Ki volt T. Úr? Nos, foglalkozását, hivatását tekintve a kerületi Tanács gyámügyi főelőadója, – és a meglehetősen életszagú kibeszélések okán mondva – a szerző alteregója nyilván. Sokévnyi gyűrődés kellett ehhez. Bele vagyunk bújtatva T. Úr fejébe: látjuk, amit ő lát, a legkisebb részletek is kézzelfoghatóak, nagyon élesek a képek. (Gyönyörű szöveg, kétségbevonhatatlanul)
    T. Úrnak szép irodája van, névtábla, íróasztal, páncélszekrény az aktáknak. Minden aktában sorsok, emberek, és főleg gyerekek. Mindegyiket ismeri. Bejárnak hozzá, könyörögnek, magyarázkodnak. Ő pedig kimegy, látogat. Kezében a hatalom. Bezáratja, elviteti, kiiktatja, lepecsételi,… megítéli, elítéli. Hiába tudja, hogy nem tudja, nem tudhatja, mégis azt teszi.
    Egyszer azt képzeli, hogy átülhetne a másik oldalra. Hogy becsusszanhatna abba a világba, becsusszanhatna Bandula Ferike apja helyébe: abba a ketrecnyi szobába, abba az ágyba, azokba a szagokba és zajokba, abba a semmirőlnemtudásba, abba a távoliságba. És hogy ő tudna mit kezdeni Bandula Ferikével is, és hogy annak is van jó oldala. Könnyű azt elképzelni. Pontosabban elképzelni sem könnyű, mert ez a játszma a vesztesek játszmája, még a szerencse sem jó, és minden csak átmeneti és véletlen.
    Talán regénynek sem lehet nevezni ezt a könyvet. Gondolat foszlányok, egymásba fonódó esetleírások, sajnálkozásokba csomagolt félresiklások, sok-sok képzelgés. Össze vannak illesztve, egybe vannak gyúrva, és lett belőle egy (ön)életrajz, T. Úr látogatói élete, ha sejteni akarom, milyen volt az.

Konrád György hasonló fizikai és morális mélységekbe kalauzolja el az olvasót, mint Louis-Ferdinand Céline: Utazás az éjszaka mélyére című klasszikusában. Főhőse, a kívülálló látogató egy csekély, ámde az adott viszonyok között gigantikusnak bizonyuló előjogokkal körülbástyázott világból kalandozik az emberi sors szemétlerakójába. Nem puszta kíváncsiságból, hanem hivatali kötelességből. És ezen a ponton maximálisan kapcsolódik egy másik, szinte tegnapi olvasmányomhoz: Momo Kapor: Tisztviselő-galaxis. Konrád hivatalnoka nem akar fogaskerék lenni egy lélektelen gépezetben. Nem tudja jó e, amit tesz, de mást akar csinálni, mint az olajozottan működő hivatali futószalag részeként. Ha a szennyben, a sárban is, de meg akarja vetni lábát a mélyben. De rá kell döbbennie, hogy nincsenek szilárd pontok, csak a gépezeten finomítanak kissé. Lepolírozzák a fogaskerék éleit, hogy ne akadjon. Megnövelik a holtjátékot, s a csapágy feszességét is csökkentik. S hiába makacsolja meg magát, akarata ellenére elkezd forogni a gépezetben. Megszűnik önálló fogaskerék lenni, a gépezet alkatrészévé degradálódik.
Felkavaró, szomorú olvasmány. Ugyanakkor nekem azt üzeni, lehet, hogy lázadni hiábavaló, de kell. Remélem másnak is.

A látogatóban egy gyámügyi tisztviselő napját ismerhetjük meg, azt azonban nem mindig tudjuk, hogy egy vagy minden napját – az idő ugyanis a sok történeti leágazás miatt nem egészen úgy telik, ahogy várnánk. Konrád György műve ezért nem is igazi regény, inkább képzettársítások, gondolatfoszlányok, egymásba és egymásból ágazó történettöredékek, esettanulmányok hálózata; néha nem is mindig tudni, hol ér véget a valóság és hol kezdődik a képzelet. Egy központi szál ad irányt a kötetnek, a hivatalnok egyik különösen bonyolult esete: egy értelmi fogyatékos fiú szüleinek öngyilkossága után elképzeli, mi lenne, ha a továbbiakban ő lenne a gyermek gyámja.

Konrád hivatalnoka tehát nem csak egyszerűen látogató lesz a nyomorban, azt amúgy is rendszeresen megteszi, hanem (legalábbis képzeletben) eggyé válik a nyomorral és pontosan ugyanazokat a köröket futja, mint az ügyfelei; és számomra ebben áll A látogató legnagyobb erénye: megmutatja, hogy valójában mennyire vékony a választóvonal kiváltságosok és szerencsétlenek között, hogy mennyire kevés szükségeltetik ahhoz, hogy valaki egy jó élethelyzetből azonnal a mélybe zuhanjon.

Nem véletlen, hogy az életüket már eleve kilátás és remény nélkül kezdők, valamint a ki tudja hol lecsúszók között Banduláék játsszák a központi szerepet, s az sem véletlen, hogy a hivatalnok éppen az ő esetük miatt lázad fel. A jogi doktor, korábbi miniszteri tanácsos Bandula két szörnyű tragédia (lánya meghalt, fia fogyatékosnak született) után ugyanis egészen méltatlan körülmények között volt kénytelen tengődni, de még ennél is méltatlanabb, ahogy a fiát kínozta; az ő történetük még a nyomorral mindennap találkozó hivatalnokot is kibillenti világából.

A látogató kifejezetten nehezen olvasható, megrázó olvasmány, még úgy is, hogy Konrád törekedett arra, hogy a röviden felskiccelt, szörnyű és valószínűleg valós életutakat helyenként megtörje filozofálással vagy a 60-as évekbeli Budapest kordokumentumnak is beillő leírásával.

Vannak könyvek, amiben valahogy jó benne lenni, érezni, ahogy minden egyes sor, minden egyes mondat árkot húz a lélekben, nyomot hagy, amit olvasás után is magán visel majd, eltörölhetetlenül. Nem leszel ugyanaz már soha többé, és ennek tökéletesen a tudatában vagy.
A látogató nekem pont ilyen (hasonló élményemként A nagy füzetet, A mi utcánkat vagy A pestist hordozom magamban, többek között). Nevezhetnénk katartikusnak is akár, mert kétség kívül az, de még valami más is.
Nálam sokkal okosabbak valószínűleg már mindent (vagy majdnem mindent) meg és le össze és stb. írtak már erről a könyvről, kicsi az esélye, hogy pont én tudnék újat mondani, mindenesetre nem mehetek el csak úgy amellett, hogy mennyire elképesztően kimunkált a nyelvezete és mennyire különleges magának a szövegnek a ritmusa, lüktetése. Mint a szívverésé vagy az őszi eső kopogásáé. És még ezen felül és/vagy belül hátborzongatóan friss és ismerős.

Örkényre emlékeztet, két dologban: Az első, hogy szeret a történet végén csavarni egyet, először rokonszenvessé – vagy épp utálatossá – teszi a figurát, intenzív érzelmeket csal ki az olvasóból, aztán bemutat egy nagyobb képet, amelyből kiolvasható a vélt jellemnek épp az ellenkezője. Rövidtörténeteket, csattanót, meghökkentő befejezést tartalmazó leírásokat, monológokat fűz föl a narrációs szálra. A második, amiben Örkényre emlékeztet, az az, hogy kedveli a groteszk vonásokat, emberi és állati lét határán járunk, és élet és halál határán. Patkányok, macskák, egerek jelennek meg, sorsuk rokon a melletük élő emberekével.

A hivatalnok főhős-narrátor a buberi Én-Az és Én-Te viszonyok között lavírozik, és közben rájön, hogy egy-egy helyzet lehet determinált, abban az értelemben, hogy ő maga sem tudna jobbat, mást kihozni belőle. Így szűnik meg az ítélkezés, spoiler

Érdekes megfigyelni – akárcsak Tar Sándornál és Vidánál hogy milyen egyszerűen az őrületbe, vagy akár az öngyilkosságba lehet kergetni valakit azzal, ha a személyes terét elveszed vagy lecsökkented (társbérlet, munkásszálló, stb).

Köszönet a tippért @danaida-nak :)

Szociográfiának hívnád, de a nyelv nem szakirodalmi.
Szépirodalomnak hívnád, de ez bizony nem fikció.
Tökéletes, aktuális.