A ​látogató 160 csillagozás

Konrád György: A látogató Konrád György: A látogató Konrád György: A látogató Konrád György: A látogató Konrád György: A látogató

„Orvos ​nincs beteg, bíró nincs vádlott, pap nincsen hívő nélkül, mesterségük tárgyaként a másik emberre hajló szakmák körül egymással összenőtt szerepkettősök alakulnak ki, melyeknek egyikét évtizedeken át ugyanaz a személy, párját viszont mindig másvalaki játssza. Könyvem egy ilyen szereppáros regénye, állandó tagját – a szöveg első személyben szóló alanyát – tekintsük egy gyámhatóság képviselőjének, aki az emberi kudarcoknak, a társadalmi együttélés üzemzavarainak, a normáinktól eltérő viselkedésmódoknak főképpen azzal a megszabott körével áll szemben mint anyagával, amelyek gyerekeket sújtanak. Ügyei – emberi sorsok és kapcsolatok rövidebb-tartósabb csődjei – meglehetős bőséggel és bizonyos statisztikai állandósággal újratermelődnek. A szereppár másik tagja tehát folyvást arcot cserél, mégis fájdalmasan ismerős. A regény beszélője egy zsúfolt munkanap lehetséges színhelyein végigmenetelve, rögzítve, amit épp abban a pillanatban, s értelmezve, amit általában csinál, megpróbálja… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1969

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Rakéta Regénytár, Magvető Zsebkönyvtár 2.0

>!
Magvető, Budapest, 2018
216 oldal · ISBN: 9789631436846
>!
Magvető, Budapest, 2018
216 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789631436549
>!
Noran, Budapest, 2007
222 oldal · ISBN: 9789639716476

3 további kiadás


Enciklopédia 5


Kedvencelte 36

Most olvassa 9

Várólistára tette 110

Kívánságlistára tette 48

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
sophie P
Konrád György: A látogató

    Ki volt T. Úr? Nos, foglalkozását, hivatását tekintve a kerületi Tanács gyámügyi főelőadója, – és a meglehetősen életszagú kibeszélések okán mondva – a szerző alteregója nyilván. Sokévnyi gyűrődés kellett ehhez. Bele vagyunk bújtatva T. Úr fejébe: látjuk, amit ő lát, a legkisebb részletek is kézzelfoghatóak, nagyon élesek a képek. (Gyönyörű szöveg, kétségbevonhatatlanul)
    T. Úrnak szép irodája van, névtábla, íróasztal, páncélszekrény az aktáknak. Minden aktában sorsok, emberek, és főleg gyerekek. Mindegyiket ismeri. Bejárnak hozzá, könyörögnek, magyarázkodnak. Ő pedig kimegy, látogat. Kezében a hatalom. Bezáratja, elviteti, kiiktatja, lepecsételi,… megítéli, elítéli. Hiába tudja, hogy nem tudja, nem tudhatja, mégis azt teszi.
    Egyszer azt képzeli, hogy átülhetne a másik oldalra. Hogy becsusszanhatna abba a világba, becsusszanhatna Bandula Ferike apja helyébe: abba a ketrecnyi szobába, abba az ágyba, azokba a szagokba és zajokba, abba a semmirőlnemtudásba, abba a távoliságba. És hogy ő tudna mit kezdeni Bandula Ferikével is, és hogy annak is van jó oldala. Könnyű azt elképzelni. Pontosabban elképzelni sem könnyű, mert ez a játszma a vesztesek játszmája, még a szerencse sem jó, és minden csak átmeneti és véletlen.
    Talán regénynek sem lehet nevezni ezt a könyvet. Gondolat foszlányok, egymásba fonódó esetleírások, sajnálkozásokba csomagolt félresiklások, sok-sok képzelgés. Össze vannak illesztve, egybe vannak gyúrva, és lett belőle egy (ön)életrajz, T. Úr látogatói élete, ha sejteni akarom, milyen volt az.

>!
Magvető, Budapest, 1988
232 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631414078
>!
SteelCurtain 
Konrád György: A látogató

Konrád György hasonló fizikai és morális mélységekbe kalauzolja el az olvasót, mint Louis-Ferdinand Céline: Utazás az éjszaka mélyére című klasszikusában. Főhőse, a kívülálló látogató egy csekély, ámde az adott viszonyok között gigantikusnak bizonyuló előjogokkal körülbástyázott világból kalandozik az emberi sors szemétlerakójába. Nem puszta kíváncsiságból, hanem hivatali kötelességből. És ezen a ponton maximálisan kapcsolódik egy másik, szinte tegnapi olvasmányomhoz: Momo Kapor: Tisztviselő-galaxis. Konrád hivatalnoka nem akar fogaskerék lenni egy lélektelen gépezetben. Nem tudja jó e, amit tesz, de mást akar csinálni, mint az olajozottan működő hivatali futószalag részeként. Ha a szennyben, a sárban is, de meg akarja vetni lábát a mélyben. De rá kell döbbennie, hogy nincsenek szilárd pontok, csak a gépezeten finomítanak kissé. Lepolírozzák a fogaskerék éleit, hogy ne akadjon. Megnövelik a holtjátékot, s a csapágy feszességét is csökkentik. S hiába makacsolja meg magát, akarata ellenére elkezd forogni a gépezetben. Megszűnik önálló fogaskerék lenni, a gépezet alkatrészévé degradálódik.
Felkavaró, szomorú olvasmány. Ugyanakkor nekem azt üzeni, lehet, hogy lázadni hiábavaló, de kell. Remélem másnak is.

>!
danaida P
Konrád György: A látogató

Vannak könyvek, amiben valahogy jó benne lenni, érezni, ahogy minden egyes sor, minden egyes mondat árkot húz a lélekben, nyomot hagy, amit olvasás után is magán visel majd, eltörölhetetlenül. Nem leszel ugyanaz már soha többé, és ennek tökéletesen a tudatában vagy.
A látogató nekem pont ilyen (hasonló élményemként A nagy füzetet, A mi utcánkat vagy A pestist hordozom magamban, többek között). Nevezhetnénk katartikusnak is akár, mert kétség kívül az, de még valami más is.
Nálam sokkal okosabbak valószínűleg már mindent (vagy majdnem mindent) meg és le össze és stb. írtak már erről a könyvről, kicsi az esélye, hogy pont én tudnék újat mondani, mindenesetre nem mehetek el csak úgy amellett, hogy mennyire elképesztően kimunkált a nyelvezete és mennyire különleges magának a szövegnek a ritmusa, lüktetése. Mint a szívverésé vagy az őszi eső kopogásáé. És még ezen felül és/vagy belül hátborzongatóan friss és ismerős.

>!
Magvető, Budapest, 1988
232 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631414078
8 hozzászólás
>!
latinta SP
Konrád György: A látogató

A regény(? feljegyzések sorozata? ügyiratok szövege?) olvasása közben – is – sokat gondolkoztam a címen.

Végül is találtam (szó)magyarázatot.

Ezek szerint az alap ige – amelyből ez a főnevesült folyamatos melléknévi igenév: látogató származik – jelentése:
    1. Udvariasságból, figyelmességből, barátságból (föl-)fölkeres vkit;
    2. Egy v. több személyt, dolgot vmely feladat, munka, teendő elvégzése végett ismételten, ill. egymás után sorban fölkeres;
    3. Szórakozásból v. tanulás, művelődés végett ismételten, rendszeresen eljár vhová, részt vesz vmin;
    4. (átvitt értelemben, vallásügy, régies) Vmely csapással sújt, büntet v. próbára tesz; meglátogat.
Forrás: spoiler

Akkor most térjünk vissza ehhez a hatvanas évekbeli kis magyar pornográfia szociológiához. Lebilincselt a szövegezése: a helyenkénti líraisága, objektivitása, kíméletlen statisztikai pontossága, a szókincs áradó bősége, a stílusregiszterek széles spektrumú használata. Kimondottan jól estek az „egymondatos” látleletek, ezek a ritmusos – szinte – prózaversek is.

    Bár nem ez volt az első olvasásom Konrád Györgytől, de most, hogy végére értem az első!!! regényének, egyértelmű: folytatni fogom, hiszen általa én is látogatóvá válhatok.

2 hozzászólás
>!
Cipőfűző P
Konrád György: A látogató

Konrád György prózafolyama egy hosszú monológnak hat, olykor költeményszerű, a lírai én érzéseit, vagy épp érzelem mentességét fejezi ki ebben a borzasztóan súlyos és kényelmetlen témákat feszegető könyvében. És hogy mindez még érdekesebb legyen, a főhős a gyámhatóság „emberéletekről” döntő dolgozója.
A hosszú leírások, és felsorolások adják a szöveg sava-borsát, amiben el lehet merülni, de érdemes figyelmesen olvasni. Miközben ennek a bizonyos gyámhatóságinak a gondolataiba látunk, egy meglehetősen borús légkör képződik. Konrád a maximális tűréshatárt feszegeti olykor ezekkel a… nevezzük inkább halmozásnak. Halmozza a… hát nem az élvezeteket, maradjunk annyiban.
Tehát roppant fojtogató hangulatú mű, és ezek a fokozások úgy tudnak működni, mint egy acélos kéz, egyre jobban szorítja az ember torkát. A nagyszerű leírások pedig, mikor már csak piros folt marad az ember nyakán, belehúznak egy kongó ürességbe.
Nem egy vidám könyv, de nem is az a tipikus letargikus, minden rossz-féle. Mindenesetre nagyon jó.

>!
Magvető, Budapest, 1988
232 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631414078
>!
AeS P
Konrád György: A látogató

Szociográfiának hívnád, de a nyelv nem szakirodalmi.
Szépirodalomnak hívnád, de ez bizony nem fikció.
Tökéletes, aktuális.

>!
VERDI
Konrád György: A látogató

Nincsenek szavaim, de mégis írok valamit még ha baromság, vagy értelme sincs akkor is.
Mai könyv, hiába írták, vagy rajzolták e letűnt kor térképére e nyomorokat, e rendszer élete, szenvedése a mai napig kínozza a benne élőket, és teszi a gyám szeretetlenség érzéssé az árva emberek életét, akik hiába küzdenek a normál élet harcmezején, a könnyük nehezebb a normál világ ólomsúlyánál.
Nincsen Isten ha a gyerekeknek szenvednie kell, erre nincs mentség Uram.

„Egy társadalom erkölcseit abból lehet megítélni, hogy bánnak a gyerekekkel.” – Dietrich Bonhoferte

Minden árván maradt gyerekre a látogató vigyáz.
Konrád György maga is ilyen „állami gyám” alkalmazott volt, és ezekből a felvillanó, megélt képekből épített leírható, de annál nehezebben élhető, és megérthető világot, amiben élt, amit látott, amit nem tudott megérteni.

A főhős nem tud felülkerekedni azokon a gyámsági dolgokon, tragédiákon amelyeket az élet nyújtott. Ezért a világtól a józan ész határára pergeti magát a menekülés, és egy 5éves gyermekkel képezi a további élet normális medrét.

Bármi történik is egy családban, az árván maradt gyereknek sose lesz egész élete, mindig azzal a hiánnyal fog megküzdeni amellyel itt hagyták. Úgy érzi sosem fogják szeretni, mert idegen testet csak isten tud szeretni, akár mennyire is lehet egy „idegen gyermeknek” anyja valaki.
Akár hogyan hajt, és kapaszkodik az, aki látogató által éli tovább az életét, illetve látogató tevékenységének hatása alatt szocializálódott, A látogató tettei által képzett, kreált család csak arra jó hogy megmentsük embereket attól hogy totális roncsokat képezzen, éltessen, és teremtsen a társadalom, és a sérűlt, árván maradt emberek belső törése egyengetéssel nyerjen bocsánatot az által hogy szerető közegbe engedik az embert, a gyermeket, aki megpróbál beilleszkedni, de mindig, aki mindig vágyni fog anyai méhének a melegére, és szeretetére.

„A boldog családok mind egyformák. A boldogtalan családok boldogtalansága viszont mindig egyedi.” – Lev Tolsztoj

De mégis az ember a legkegyetlenebb, aki biztonságban van, – értem ezt nagyon sok dologra, aki élt ebben, az tudja mit beszélek, aki nem annak fingja sincs, – mert Ő nem fél attól, hogy kiderül, sebezhető, vagy felülkerekedik a másik nyomorán, és viccel a másik nyomorúságán. Azért bántjuk egymást, mert az valakinek jól esik

„Az állatok közül egyedül az ember kegyetlen. Ő az egyetlen, aki azért okoz fájdalmat, mert örömét leli benne.” – Mark Twain

Sokan a könyv tartalmi részétől okádnak, pedig megsúgom ez az élet. Nyomor; félelem; csecsemők kihűlt testének hangtalan vacogása a hideggé dermedt éjszaka valamely sötét-csendes kukájában, ahol elszunnyadva adta magát át az élet a fehér fény hívogató melegének.
Ez az élet, csak elfordulunk az ilyen dolgoktól és nem szeretnénk tudni, de van ilyen, sajnos van, de…..

„Az erdőben eltört faág akkor is hallat hangot, ha te nem hallod”

Konrád György nagyon élesen faragja az ilyen hivatalnok testi lelki szépségét, szépétlenségét. Azonosulni lehet a figurával, hisz ki akarna a nyomorral dolgozni, dolgoztatni.
Elfutamodni e világtól nem bűn, de a saját családját hanyagolni, még az e kifogás által képzett „betegség” sem mentség. A Konrád által képzett holografikus alak, látogató személyében ebben a világban lelkiismeretesen dolgozó emberkét találhatunk, akiben benne található az összes emberi hiba, és gyengeség, de pont ettől lehet emberi, hogy ismeri őket, de kipróbálja azt a létformát, amiben az agya, a teste menekülhet innen, az egyetlen kiutat, a szabadságot. Hiszen úgy érzi ha minden nap itt van, és ezeket hallja akkor ilyen is a világ:

„Akit azért fizetnek hogy tisztítson, az mindent koszosnak fog látni!” Brain Storming

Menekülni nem bűn, (főleg ha visszatérsz, még ha megerősödve is utána, főleg akkor), de megfutamodni az.

Ez a látogató mindenkinek segíteni akar, még úgy is hogy egy ötéves húgyban, szarban talált gyereket magához vesz, és elköltözik vele egy külön házba.

„A lélekben megnyomorítottak utolsó szalmaszáluk meghagyásáért rimánkodnak. A regénybeli hivatalnok kollégáinál sokkal érzékenyebb, a rábízott emberek gondját-baját szinte a magáénak érzi. Így nem sokáig lehet létezni ebben a közegben. Az együttérzés tulajdonképpen hivatali kizáró ok.” jeges-varga

A regényen érződik a kor amelyben íródott, ami talán még mai is, a 60as évek Magyarországán járunk, mögöttünk hagyva a Rákosi terror éveit, az 1956-os forradalom sikertelenségét, a Kádár-éra konszolidált légkörének centrumában.
Konrád György könyve sokkal inkább filozófiai regény, mintsem szociografikus mű.
Ez próza vers, és minden más, tökéletesen szép, könnyekig igaz, és szívekig maradandó, és fagyasztva merenget, hogy jó ilyet is olvasni, hogy lássuk kik vagyunk, vagy lehettünk volna, és miért kell, érdemes imádkozni hogy soha, de soha az életben ne kelljen szükségét képezni egyetlen egy látogatónak sem.

Hogyha élhetek kis humorral e könyv derengése mellet, akkor üzenném hogy nem jó elhagyni egy gyereket önszántadból,vagy nem akartad, vagy lemondani róla, ilyenkor jönnek az ilyen mondatok:

Óvszerautomatán: Apu szerint mind rossz …

Zárásnak pedig a könyv zárását adnám közre, amely így hangzik:
Jöjjetek hallgassátok „jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk.”
Konrád György

6 hozzászólás
>!
Emmi_Lotta IMP
Konrád György: A látogató

Eddig kétszer olvastam: 1977-ben és 87-ben. Kedvenceim egyike. Tartalmas, mély, megdöbbentő és elgondolkodtató.
Első alkalommal még a tanár példányát olvastam. Mindenki megkapta egy éjszakára, és továbbadta másnap egy társunknak. Akkor ugyanis állítólag nem lehetett a könyvhöz hozzájutni, mert bezúzták. Nem tetszett a cenzúrának a regényből kiérződő társadalombírálat. A tanárunknak valahogy megmaradt a könyv, és kiadta kötelező olvasmánynak. Szerintem ma is az! Szociálismunkásoknak és politikusoknak az kellene, hogy legyen.
Konrád egyik legjobb műve.

>!
Magvető, Budapest, 1969
272 oldal · keménytáblás
>!
GTM P
Konrád György: A látogató

Nehéz megszólalni. Nem igazán vannak szavaim.
Kíméletlenül szembesít világunk azon oldalával, amit nem szeretünk meglátni, inkább szeretjük azt hinni róla, hogy ilyen már nincs. Aktákba zárt esélytelen életek, megoldhatatlan helyzetek, kilátástalanság, reménytelenség. Lét a társadalom peremén.
Körülöttük a szakadozott segítőháló: a kimért hivatal, az érzéketlen szabályok, az elégtelen és tehetetlen ellátórendszer és a látogató, az alapvetően empatikus de munkájában kizsigerelt, saját belső tartalékait felélő, lelkiismerete bugyraiban vergődő, megfáradt gyámügyi előadó.
Milyen szép lenne, ha pusztán kordokumentumként olvashatnánk, és nem tolakodna elénk olvasás közben a regény kegyetlen aktualitása!
Fájdalmas, letaglózó, szívbemarkoló.
És sodró erejű, végtelenül igényes, szép próza.

>!
Sás
Konrád György: A látogató

Ez a regény egyetlen hosszú és gyönyörű szabadvers.
Konrádot már évek óta ajánlgatják nekem, és mindig kitértem előle, most pedig szétrepülve az élménytől, beállok a sorba. Olvassatok Konrádot!

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
eme P

Ezer társam közül egy minden évben megpróbálja abbahagyni magát.

27. oldal

2 hozzászólás
>!
rakétaember

Ha íróasztalomnál ülve tenyeremet homlokomra szorítom, mert mögötte, ahogy beléptem a hivatal kapuján, jobb és bal felől zakatolni kezdett egy-egy elnémíthatatlan, törpe írógép, szakadozott, kellemetlen mondatroncsokat dobálva figyelmem napról napra zsugorodó mezejére,

ha idegeimben elindul néhány korty pálinka, mint egy porlepte, kivénhedt televíziós készülékben a villanyáram, s ettől egész zsibbadt agyvelőm sercegni kezd, s megszabadulva a tűrhetetlen kopácsolástól, elsötétített recehártyámon zajlani kezdenek a képek, várakozásteljes, gyermekkori torlódással előbb, bicegő, vonalas szerkezetekkel utóbb,

ha nem szól senki, nem erőszakoskodik a telefon, nem hörög a fűtőtest, nem hív senkit sehová a hangosbemondó, nem dörren percenként a felvonófülke csapóajtaja, nem kaparásznak ablakpárkányomon az örökké hasmenéses galambok, és nem csoszognak ablakom alatt a veszendő lábbelik tétova és leselkedő gazdáikkal az üveg mögött,

ha kiejtettem lomkamrához mindinkább hasonlító emlékezetemből az öklüket rázó
hadügyminiszterek, a puszta leheletnél is kevesebbet mondó illetékes szóvivők, a bírósági üvegkalickában bóbiskoló tömeggyilkosok, a halkan kicserélt mesterkémek, a barátaikat felköttető, újdonsült népvezérek, az emberevő istenkirályok, a szoborleleplező, új kenyeret szegő, hídavató, díszszázad előtt ellépő, virágcsokros kislányokat homlokon csókoló, üdvözlő táviratokat küldő és rendjeleket osztogató, katódsugarak hullámain minden szobába bemosolygó buboréknagyságok tolakodó nevét,

ha előző este feleségemet átkarolva csendben végigjárjuk szokott sétautunkat a hegyoldalon,

ha a lakbért, villany- és telefonszámlát már kifizettem, s maradt pénz tejre, húsra, almára, kávéra, dohányra és borra is,

ha éjszaka sikerült hosszan és ájultan aludnom, majd ha a keltőóra robbanásától a mosdó elé lökve időben elvégeztem a fölkelés elhomályosuló gondolatokkal központozott szertartását, s a kávé friss gőzével fejemben, az autóbusz ablakánál ülőhelyet kapva becsukódhattam felebarátaim füst-, eső- és konyhaszagú kabátjai között,

akkor, istenem, akkor is csak olyan lesz ez a nap, mint a többi.

>!
dokijano

A gyerek él, ötéves, mellette vagyok. Most ismét hosszú, elnémíthatatlan rohamokban sír. Ül az ágy sarkában, arcát föltartja, szemét behunyja, feje telemegy vérrel, álla lefeszül, s üvölt ijesztő méltósággal. Erődöt épít magának a sírásból, és beül a közepébe. Ez a főműve, támadhatatlan, nem győzné jobban akkor sem, ha késsel kapargatnák a heréjét. Tetőtől talpig tele vagyok a sírásával, a keserűség főpapja, már sajnálni sem tudom, nézem, ha soká folytatja, megtérít.

178. oldal, Áttűnés - 9. (Magvető, 1988)

>!
dokijano

Egyik ügyfelem abba bolondult bele, hogy otthonában a tárgyak a felesége hibájából napról napra változtatták a helyüket. Esténként vonalzóval mérte meg, hogy a poharak az általa előírt távolságban helyezkednek-e el egymástól, krétakört húzott az asztalon a hamutartó számára, hasztalan. Minden este észlelnie kellett valamelyes elmozdulást. Át tudom érezni ellenszenvét a sótartók, teatojások és borsőrlők csavargása iránt. Magának kellett volna kezébe vennie, s ha egyebütt nem is, legalább a konyhaszekrényben helyükre tenni a dolgokat.

154. oldal, Áttűnés - 1. (Magvető, 1988)

Kapcsolódó szócikkek: ellenszenv
>!
rakétaember

Katonakoromban fél évig tűzszerészeknél szolgáltam, aknamezőket tisztogattunk. Körös-körül béke volt, ahol mi dolgoztunk: háború. Nemcsak a nagy pénz, a narancs, a csokoládé, a kivételes alakulat gőgje toborzott össze bennünket, de a hazárdjáték alkalma is. Óvatosan, ravaszkodva, de a halállal kockáztunk minden délelőtt, kezünkben a csipogóval s az aknadöfő lándzsával hasalva a földön, amelyet úgy simogattunk, mint kezdő oroszlánszelídítő a nagyvad ideges nyakát. A mocsaras, lakatlan, merőleges napsütésben is tintazöld erdőségben kövér szitakötők sütkéreztek egy német páncélosdandár langyosfehér koponyáin. E csontvázakat ostromoltuk hónapok óta. Kettős aknagyűrű védte őket, a sajátjuk és az oroszoké, akik nem értek rá bíbelődni velük, áthömpölyögtek rajtuk, éppen csak megkettőzve láthatatlan kerítésüket, s átengedve a makacs dandárt az éhhalálnak és a mezők madarainak. Titok volt előttünk mindkét gyűrű rendszerének kulcsa, győztes halottak és vesztes halottak őrizték, hevenyészett, elmebajos rendszerek voltak, pazarló és végsőkig bőszült rendszerek, hálózatuk csomóit megfejteni nem, csak tapogatni lehetett, testvérbarátságban a maláriás erdő vak szellemeivel s megállapodott bizonytalanságban afelől, hogy vajon a déli bevonulók létszáma nem süllyed-e a reggeli kivonulóké alá. Talán a béke tette, hogy a fölrobbanás pillanatonkénti esélyét könnyű és sportszerű kockázatnak éreztük. Ám épp ezért délutánonként, vasalt ingben feketézve, volt időnk képzeletbeli ujjainkkal borzongva megérinteni azokat a láthatatlan rézdrótszálakat, melyek oly szakadékony feszességgel tartották meg sötét nyugalmában az akna talán még várakozó, talán már ócskavassá szétázott robbanótestét.

Akkoriban odahaza is sokasodtak a váratlan kellemetlenségek, egyikünk bátyját felakasztották, másikunk apját betegre verték, volt, akinek csak kitelepítették, internálták, szabadlábon meghurcolták a hozzátartozóit, és volt, akit nem bántott senki sem. E szárazvillámok becsapódási helye éppoly kiszámíthatatlan volt, mint a mi, kedveskedő női nevekkel illetett, aknáink fölrobbanási hajlandósága. Ez itt tisztább munka, mondta valamelyikőnk, s igazat adtunk neki. Minél tisztább? E szabatosító kérdést egyikünk sem tette föl.

Réges-rég leszereltünk, találomra kiválasztott asszonyoknak gyereket csináltunk, „fél hatra itthon leszek”, mondjuk reggel elmenőben, s alighanem haza is érünk háromnegyedig, az ügyfél nem lő, az akta nem robban, az utcán sem karol belénk két, hajtókája mögött jelvényt viselő ismeretlen. Mégis: ami igaz volt akkor, az maradt ma is. Tisztább munka volt a mocsaras erdőben hasalni, kezünkben a csipogóval, köztünk s a csontig megtisztult németek között az alkotói túlélő mű öldöklő és kibetűzhetetlen hieroglifáival, mint fehér kézelővel évek hosszán elizzó és váratlan műhibáktól durranó aknákat kioldani – emlékben, ágyban, szóban és ökölben megbúvó civil aknákat –, figyelmed elsiklik rajtuk, de késleltetett hatásuk valakit kiterít. Holnap? Tíz év múlva? Ne nyugtalankodj, idejében megtudod, pontosan akkor, amikor már semmit sem tehetsz.

>!
Espresso

Mielőtt a rád kisorsolt néhány ezer mérkőzés közül a maiban is megadnád magad, megkísérled bebizonyítani kivételességedet.

83. oldal

>!
csillagka P

Tegnap megrúgták, ma már engesztelik, holnap simogatják, és én csak a tegnapot látom.

18. oldal

>!
félóra

Mindabból, amit látok, oly kevés történik meg velem. Nem voltam béna, nyomorék, süketnéma, vak, nem omlott rám a bánya, nem estem le építőállványról, nem robbant fel kezemben a vegyszer, nem sajtolt össze a présgép, nem vitte el fél karomat a hajtószíj, lábamat nem vágta le a villamoskerék, nincsenek szívpanaszaim, gyanús fájdalmak miatt nem küldtek még szövettani vizsgálatra, nem tették még halántékomra a sokkológép elektródáit, még nem indult el felém a békebeli halál. Családi életem rendezett, anyám nincs elfekvő kórházban, apám zárt osztályon, feleségem nincs börtönben, fiam javítóban. Attól félek, amitől bárki más, szeretteim nem alszanak fejszével párnájuk alatt, nem rántják föl lábomat, ha kikönyökölök az ablakon, nem dobnak meg késsel, nem tömnek puskaport a cigarettámba, nem öntenek lúgot a boromba, nem jelentenek föl, nem vitetnek el rendőrrel, nem csukatnak bolondokházába, nem túrnak ki lakásomból, szeretnek.

137-138. oldal

>!
VERDI

Ha látogatóba tehát nem is, szívesen mennék szobánk megalvadt üregéből le, a légnemű járókelők közé. Elsiklanék szellemtestük között, boldogan észrevenném a gyapjas félhomályból kihasadó és mögöttem elsüllyedő arcukat.

167. oldal (Noran. 2007)


Hasonló könyvek címkék alapján

Esterházy Péter: Harmonia Caelestis
Darvasi László: A könnymutatványosok legendája
Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka
Galgóczi Erzsébet: Vidravas
Italo Calvino: Láthatatlan városok
Békés Pál: Csikágó
Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő
Szabó Magda: Az ajtó
Krasznahorkai László: Sátántangó
Vámos Miklós: Apák könyve