Második olvasásom Komortól, akit ezennel kedvencnek is jelölök; az első a világbajnok címe és témája dacára is inkább csak erős közepes Nácik a dínók ellen volt, amely a polgárpukkasztó elemek öncélú voltán csúszott el. Ez sokkal tudatosabb és letisztultabb példája egyik kedvenc irányzatomnak, a bizarrónak, amely a szépirodalom és a zsáner határán egyensúlyoz, inkább az előbbi felé húzva.
A narrátor édesapja intelme ellenére, miszerint a férfiak azért nem járnak balettelőadásokra, mert ott elkaphatnak egy kellemetlen, kizárólag a férfi nemet támadó húgyúti fertőzést, melyben egy miniatűr balerina fészkeli be magát az ember húgycsövébe, mégiscsak elmegy a balettba. Úgy kell neki; a testében élősködő, táncos lábú parazitával azonban harmonikus kapcsolatot ápol, a szignifikáns fizikai különbségek dacára később feleségül is kéri, sőt, lesz utódjuk is. A parazita azonban mégiscsak parazita; édesapja próbálja megszabadítani főhősünket tőle orálisan, de bár ne tenné…
Szépirodalom-olvasóként nem értek váratlanul és nem is viseltek meg a nemi szervek és folyamatok részletekbe menő leírásai. Az író tudja, hogy mit csinál, és hogy hogyan érje el azt, a Nácik a dínók ellent gajra vágó öncélúságnak semmi nyoma. Komor bátor és tudatos, remekül ismeri és használja a bizarro eszközkészletét, olyannyira, hogy a mű egy jobban sikerült drMáriás-szöveg szintjén mozog. Feszes narrációjú, kerek egész, amelyben minden polgárpukkasztó elemnek oka és célja van. Lakonikus és figyelemfelkeltő cím, a mű alaptézise pedig a nemi szerepek témáját járja körül, amelyek, mint az a kisregényből kiderül, korántsem előítélet-szerű, légből kapott, alaptalan valamik, hanem nagyon is funkcionálisak. A férfi legyen férfi, és viselkedjen is akként, különben groteszknél is groteszkebb megpróbáltatások válogatott sorozata után még örülhet is, ha végre hajmeresztő módon kiszenved.
Kell a bizarróhoz egy sajátos megközelítés, nem lehet úgy hozzáállni, mint egy átlagos regényhez, hogy fogom, elolvasom, kapok egy történetet, együttérzek a szereplőkkel, vagy épp utálom őket, aztán vége, tanulság, slusszpássz, csillagozom, verem róla a nyálam, ennyi. Nem. A bizarro olvasásakor bekötött szemmel haladunk, s folyvást számíthatunk arra, hogy az író a legváratlanabb gödrökbe taszít bele minket arccal, amelyeknek mélyén a legkülönfélébb testnedvekbe merülünk majd nyakig.
A rengeteg polkorrekt szépelgés közepette több ilyen kéne.