Sose ​halok meg? 93% 21 csillagozás

Egy fantasztikus ember, még fantasztikusabb színész. De még is kicsoda? Hát Koltai Róbert. Aki ezt a könyvet megírta. Akinek a könyvét olvastam. Azt vettem észre, hogy kiskorom óta ott volt velem Koltai. Valamilyen formában. Például sokat néztem a Gyereklablás a Palánk utcában-t, vagy legyen a Boszorkányszombat, esetleg a minden szilveszterkor lejátszott Indul a bakterház. Amikor a múlt évi Könyvhéten anyukám megvette saját magának, csak csodálkoztam hogy miért pont ezt. Tudtam akkor hogy ki is az a Koltai, de nem olyan intenzíven mint az elmúlt időben. Mikor megnéztem életemben először a Miniszter félrelép című filmet, már akkor belopta magát a szívembe. Nemrégiben nem volt kedvem egy bizonyos könyvet olvasni, úgy gondoltam miért ne kezdeném el ezt. A hetekben nagyon érdekelt amúgy is a színészi élet. Nem is lett volna ennél jobb alkalom a kezembe venni. Ahogy belekezdtem, kiderült hogy mennyire elfelejtettem hogy: ja, ebben is volt, meg abban is. Pont a járvány idején ért véget szeretett sorozatom egyik évadja, a Drága örökösök, mely vége Koltaival zárult. Így egész jó lélekkel búcsúztam el ettől a sorozattól egy kis időre. Sokat jártam/járok színházba. De be kell vallanom, egyik Koltai előadáson sem voltam még, a leghíresebb filmjeit, köztük a Sose halunk meg-et, a Csocsót, vagy a Világszám!-ot sem láttam még. Így kicsit merész voltam amikor olvastam. Nyugi, pótolni fogom az elmaradásaimat. Ahogy leírta az életét, ahogy véleményt mondott egyes előadásokról, emberekről, helyzetekről, élményekről, az csodálatos volt. Életrajzi könyvet élveztem olvasni! Nagyra becsültem, hogy élő vagy már eltávozott ismerőseiről, barátairól így tudott megfogalmazni egy egész könyvet. Sokszor megnevettetett, vagy könnyeket szöktetett a szemembe. Mintha ő is ott ült volna mellettem és mesélte volna. Teljesen el tudtam képzelni a hangját, az egész lényét. Mikor megemlített egy verset: Péter bátyja címmel, utánanéztem. Tényleg gyönyörű vers. Majd meghallgattam azt a felvételt, amelyet ő mondott el és ami a youtube-on virít. Ahogy hallgattam, olyan szép, megnyugtató volt, teljesen átformálta az egész mindenséget. Most már neki köszönhetően úgy olvasom a verseket, a szövegeket, hogy…meg sem lehet fogalmazni. Átadott egy olyat, úgy hogy csak a hangját hallottad, ami minden embernek kéne. Egy löket, egy ajándék. Mert ez egy ajándék volt. Amit véghez vitt, amit csinált, ahogyan csinálta… felfoghatatlan. Van még egy dolog. Elolvastam kivételesen a köszönetnyilvásnítást. Az is hihetetlen jó lett. Ha megkérdezik melyik a kedvenc könyvem, már ezt fogom mondani: David Levithan: Nap nap után, Riskó Géza: R-Go, Koltai Róbert: Sose halok meg?. Minden elismerésem az övé. Kívánom, hogy még 75 évet éljen le, hogy legyen ennek a könyvnek egy második része is, majd egy harmadik, és egy negyedik, de még egy ötödik is, habár jó lenne még egy…
Tovabbi: https://csakegyluca.blogspot.com/2020/05/koltai-robert-…

Van ez a hülye szokásom, hogy az ajándékba szánt könyveket még gyorsan elolvasom továbbadás előtt. Ezt a könyvet mamámnak vettem, neki csomagolom és adom postára a héten, de tudnom kellett, mit kap.

Ezek a nagyszüleim-korosztályú óriások mostanában könyvvel jönnek ki, aminek én borzasztóan örülök, akár nagyon, akár kevésbé ismerem a munkásságukat – hiszen minden ilyen (ön)életrajz vagy interjúkötet egy időutazás, én pedig semmit sem szeretek jobban a nosztalgiában dagonyázásnál.

Koltai történetei érdekesek, és nagyon szeretem azt a figurát, aki ő. De néha az volt az érzésem, mintha folyóírással lett volna elkövetve ez a mesélés vagy diktafonról jegyezve, és így ahogy volt, minden bizonytalanságával és hát esetlenségével ment is a nyomdába. És emiatt az első pár oldalnál felmerült bennem, lehet, hogy ezt most jobb lett volna másra bízni. Vagy nem? Végülis a szöveg így pont olyan lett, mint amilyennek őt látom: dünnyögős, tébláboló, néhol megható, néhol hihetetlenül vicces, valahol a legviccesebb sztoriban is szívfacsaró, és néha (csak néha) megrázóan zseniális és persze közel sem tökéletes: szóval Koltais.

Alapjában véve is imádom az életrajzi könyveket, de mégis csak teljesen más a leányzó vízszintes állapota, ha saját szavaival, történeteiből az írja meg, aki ténylegesen átélte, amiről a könyv szól és nem egy olyan külsős, aki esetleg túltolná azt, amit nem érdemes és a végletekig színezne, torzítana, távolítana.

Pont ezért is annyira jó és élvezhető Koltai Róbert trilógiájának első része (két évvel a megjelenés után végre sort keríthettem rá), mert habár felügyelő/szerkesztő az volt – Gaál Ildikó rendező, de nála kevés alkalmasabb embert lehetne elképzelni erre a feladatra, elvégre egy párt alkotnak könyvön innen és túl, az életben is –, jót is tett ezeknek az apró történeteknek a kontroll: mennyiségileg pont annyi volt, amennyit elbír az olvasó (és amennyi rá tartozik, semmi több), s bár a neveket lehet, hogy néha meg kell lesni a keresőben – persze ha nincs a közelben lexikon –, az időnkénti ide-oda ugrálgatást leszámítva a lényeget, ami abban a bizonyos első hetvenötben számít(ott), nagyvonalakban megkapjuk.

A második részt már volt szerencsém korábban olvasni, így borzasztóan lelkes vagyok a már magam mellé készített befejezéssel kapcsolatban és egyúttal nagyon sajnálom, hogy nem lesz több, mert Koltaitól bizony minden évben simán el tudnék viselni egy-egy ilyen végig sztorizós, hol féktelenül áradóan vidám, hol torokszorítóan csodálatos, már-már könnyfakasztó pillanatokat előidéző könyvet. Nem csak a filmvásznon, de a lapokon is nagy mesélő az öreg, akit mostanában csak Kálmán bácsiként emlegetünk – őszintén bízom abban, hogy még jó sokáig, mert habár a Drága örökösök lassan véget ér, Robi bácsi – legyen akár Szamba Ottó, Illetékes elvtárs vagy ifj. Baradlay Rómeó, az „Ámbár tanár úr” – örök.

Sajnos sosem szerettem Koltai Róbertet. Egyenesen idegesített, amikor megláttam, de már az is elég volt, ha meghallottam az „Illetékes elvtárs” figurájának hangját, máris menekülőre fogtam, a világból ki tudtam volna rohanni.
Aztán egyszer – akkor először életemben – elmentem a szolnoki Szigligeti Színházba, valahonnan valakitől kaptunk két jegyet, gondoltam, egye fene, akkor is elmegyek, ha Koltai a főszereplő, hiszen sosem voltam még abban a színházban.
És beleragadtam a székbe.
És tátva maradt a szám.
És sűrű idézőjelek közé zárva, de szerelmes lettem.
Duplán.
Nem csak abba a színházba, hanem Koltai Róbertbe. Akkor döbbentem rá, mekkora bolond is voltam, hiszen ő nem Illetékes elvtárs, hanem Koltai Róbert.
Szerelmem azóta mélységes mély szeretetté csihadt, de a mai napig megmaradt, sőt. Sőt!
1-2 évvel ezelőtt volt szerencsém egy pesti gimnáziumban részt venni egy felolvasóestjén. Igyekeztem kellően előre ülni – miközben, mint a gyerekek, mindenki hátrafelé igyekezett –, hogy egyetlen szavát se veszítse el a fülem. Ki is szúrta lesben álló szemeimet és füleimet, és utána, amikor persze – nem hagyhattam ki –, beszélgetésre fogtam magammal, ő is elmondta a véleményét. Azt mondta, hogy az ilyen nézőkért érdemes csinálni, amit csinálnak, időnként rám nézett közben, gondolom érezte rajta csüngő szemeimet, és megállapította, hogy az egész testem figyelt. Ő már csak tudja, milyen látni néha az unatkozó „pofákat” onnan fentről.
Persze, amikor megjelent ez a könyve, természetes volt, hogy ott a helyem a dedikáláson.
Nos, a könyv:
Kicsit össze-vissza kapkodós, gyakoriak az ismétlések, mint amikor az ember mesél és mesél. Nem is rovom fel neki, hiszen inkább a szerkesztő hibájának vélem ezt. Nyilván a kellemes emlékek gyakrabban jutnak az eszébe az embernek. A szomorú emlékeket nem is ismételte, de egyszeri olvasatra is kicsalta a könnyeimet. Ez a szertelenség, kapkodás amúgy is az ő sajátja, ő maga is bevallja ezt az összes vidám interjújában.
Öröm volt olvasni, ahogyan az édesapjáról beszélt, egy csoda volt számomra egy 75 éves férfi szájából azt hallani, hogy „apukám”.
Könnyek, gyerünk, jöhettek!
Való igaz, elfogult vagyok.
Nem kicsit.
Fentebb felsorolt hibái ellenére imádtam a könyvet, mielőtt visszatettem a polcra, azért még megsimogattam a borítóját.

Ennek a könyvnek az olvasását nagyon vártam; Koltait mindig nagyon szerettem, gyerekkorom óta a kedvenc filmjeim közé tartozik a Sose halunk meg és az Indul a bakterház.
Koltai zseniális színész, és a könyvét olvasva egy rendkívüli ember. Olvasva a sorait nagyon sokszor Robin Williams jutott eszembe: „egy szomorú bohóc”. Koltait is ilyennek ismertem meg az életrajza alapján; nagyon sok szomorúság érte, nagyon érzelmes ember, akit minden mélyen érint, de a humor az élete, és ahol feltűnik, ott garantált a szórakozás, a profi színészi alakítás és a minőség. Se színpadon, se filmvásznon nem csalódunk benne, és, hogy mi van éppen benne, mit érez éppen, milyen a kedve… azt nézőként sose tudjuk meg.
Mindezek mellett nagyon sokat nevettem is a könyv olvasása közben; a Sose halunk meg c. film Gyuszi bácsija a való életben is mókás ember lehetett, nagyon élveztem a róla szóló anekdotákat. Ugyanígy, bár különböző cikkekben / nyilatkozatokban már hallottam az Indul a bakterház körülötti történeteket, egyben leírva nagyon szórakoztató volt :)
Koltai továbbra is az egyik kedvenc magyar színészem marad, és a filmjei a TOP10 listán szerepelnek :)

Koltai Róbert optimista ember. Erre utal már az általa választott cím és alcím is. A kötetben összegyűjtött visszaemlékezések rá jellemző sztorizós előadásmódja, a történetek végkicsengése ezt erősíti. Azon persze lehetne polemizálni, hogy a színészi alkotás – ami mint tudjuk, a pillanat művészete – megalapozza-e az örök életet. Az ismert mondás szerint „csak az hal meg, akit elfelejtenek“. Szorítok annak, hogy a művész úr még sokáig örvendeztethesse híveit Thália különböző rendű és rangú szentélyeiben, és sokáig maradjon meg majd az utókor emlékezetében. Erre már csak azért is van esélye, mert feledhetetlen filmalkotások szerepei és rendezései megőrzik sziporkázó személyiségét. Verebes István, Koltai egyik pályatársa és barátja a Sose halunk meg c. méltán híres filmje megtekintését követően – a rá jellemző szarkasztikus humorral – így nyugtázta a látottakat: „most már akár meg is halhatsz“. Csak remélni tudom, hogy alkotó ereje és az illetékes finanszírozók anyagi támogatás lehetővé teszik további hasonló filmek megszületését. Talán akkor nem csak az Oscarra való jelölés, de maga a díj is összejön.
A könyv érdekes, szórakoztató, nálam 5 csillagos minősítést érdemelt ki.

Élveztem minden percét, minden történetét, minden anekdotáját. És slusszpoén volt, hogy minden történetet az ő jellegzetes hangján hallottam.
Egy nagy hibája van ennek a könyvnek: még nem volt belőle elég, nagyon szívesen olvastam volna még tovább is. Gyanítom, vannak még ott történetek szép számmal…

Örök kedvenc. Mármint Koltai Róbert. De ez a kötet nem adott annyit nekem, mint a Nagy utazás, vagy a Bóta Gábor-féle páros interjúkötet. Hasonlóképp Az én kabarém c. kiegészítő kötetet sem éreztem nagyon meggyőzőnek. Talán egy szerkesztő tudott volna segíteni, mert számomra eléggé szétesett a narratíva. Persze ez nem hagyományos önéletrajz, és Koltai arról mesél, amiről akar, így is érdemes odafigyelni rá.

Robi egy jelenség. Egy jelenség a kedvességre, humorra, szeretetre, életigenlésre, a bohókásságra és a mélységre. Nagyszerű ember, és igazán szívet melengető volt olvasni, ahogy az emlékmorzsák sztorikká álltak össze. Az egész könyv nagyon „robis”, és talán ennél több nem is kell. Még sok ilyet!