A ​műanyag kerti székek élete 78% 34 csillagozás

Nagyon magam elé tudom képzelni ezt a műanyag kerti széket – nem olyan ám, mint a drága skandináv kültéri bútorok, amiket budai villák teraszán láthatunk, hanem csak egy közönséges, pórias fehér műanyag kerti szék, ami a régen bezárt, lerohadt vállalati üdülők hangulatát árasztja. Kollár-Klemencz meg jön, leül rá (fáradt: enyhe izomláza van a favágástól meg a lócsutakolástól), és csak néz, néz maga elé. Nem olvas, nem gondolkodik, csak észlel, de azt úgy, hogy lassan egy lesz a kerti székkel, ő maga lesz a fehér műanyag kerti szék, aki észlel minket tovább.

Kollár-Klemencz „új természetírásainak” újabb kötete talán komplexebb, talán sűrűbb szöveg, mint az előző – és ezt igazából nem szánom bóknak. Ez a komplexitástöbblet ugyanis kicsit rontott azon az egyszerűségen, azon a zenízen, ami azokat a novellákat egyértelműen elkülönítette a kortárs próza főáramától. Azért nem rossz ez sem, a lassúság, a szemlélődő hozzáállás jórészt megmaradt, és akadnak csodálatos intenzitással megragadott semmi kis képek is, csak épp az egész masszívabb szövegtestbe vándorolt át. És talán pont ez a természetírások lényege: az evolúció. Az út egyszerűből az összetett felé.

(A borítója pedig mennyivel gusztább, mint az első Kollár-Klemencz-köteté…)

„Ott volt a műanyag és az élő tapintása közötti szeretet a gyerek arcán.” …és ott van a könyvben a dolgok széttartásának esendősége ellenére az össztalálkozás lehetősége is. Kollár-Klemencz könyvében pont az ezt feltárni képes anti-profizmus tetszett, őt nem viszi el a kidolgozott írói attitűd. A fésületlen szövegben a legváratlanabb pillnatokban mutatkozik meg a valóság, éppúgy, ahogy a kerti székeket veti fel a konszolidált világ.

Kollár-Klemencz László nem az a tipikus magvetős színvonal, már ha van még értelme ilyesmit emlegetni Esterházy kiadójáról. De nem is ez a fontos, nagyon egyben van ez az ember: ahogy él, amit közvetít, amit csinál. El tudom képzelni, ahogy ganézza a lovakat, traktort vezet, járja az erdőt, vagy csak ül izzadságszagú, szakadt pólóban egy műanyag kerti széken, és nem gondol semmire, mert ez maga az élet. És ott ül mellette az a nő, aki nem én vagyok, és simogatja azzal a kézzel, amivel a lovat csutakolja, amivel a gitárt pengeti, és amivel a történeteit jegyzi le egy kockás füzetbe egy fröccs mellett. És jó nekik. Ilyenek ezek a szövegek. El akart mesélni valamit, hát leírta. Vagy érted, vagy nem.

„ Érezte, hogy a műanyag kerti székeket nem kellett volna mondania, nem fontosak (…)“

A fenti kiemelésem apropóján azon morfondírozom, hogy vajh mi is lehet ennek a novelláriumnak az esszenciális üzenete. Ahogy ennek kapcsán picit hátradőlve a szövegek keretbe foglalt felfűzöttségére nézek egy önmagába forduló provinciális síkon funkcionáló zárványt látok. Olvasatomban KKL. egy olyan textust generál, mintha ezen írások az önbecsülésünkbe vetett hitünket volna hivatottak önerejükből fölemelni. A fenti mondat értékelésem végkövetkeztetése is lehetne. Idejekorán ideerőltettem. Sebaj. Mert érzésem szerint sokkal többről van szó.

A természet kulisszáiba helyezett és bekeretezett vidéki életképek mindegyikében, vagyis a fedésben működtető narratíva mögött egzisztál egy E/3-as általános alany. És e vidékies otthonosságot sejtető ábrázoltságnak takarásából kicsit kilóg Kollár-Klemencz László alakja. Mint az a történések és a cselekmény középpontjában álló személy, aki a tettre irányuló akciók elől maximálisan kitér, és így kézenfekvő módon a szemlélő illetve a megfigyelő pozíciójából ábrázol. E személytelen jelenlétet, és az ezen keresztül sorra vett olcsó emlékek statikáját, valamiféle emberek közt fenálló, összetartozást erősítő szolidaritás tartja meg. És a kimondott kimondatlan metódusban ezen rövid prózákból kiérezhető, hogy ez az önzetlen attitűd nélkülözhetetlenül fontos tartozéka a természetes vidéki létezés lassúságában egymásba karoló embernek. Mindezt meglovagolva tehát a mondanivalóra vonatkozó mezei végkövetkeztetésem az az egyértelmű felismerés, ami az egymással eltanyázott idő meghitt eltöltésének egyszerű kívánalma. Úgy érzem, ezt az életérzést járja körül a szerző, és ezt az alapvető altruista vágyat fogalmazza meg ezzel a kötettel. Jól szuperáló egyszerűséggel írtan, és kellemes kikapcsolódást teremtő légkört adva meg író és olvasó együttgondolkodása köré.

Vegyes rövid írások, vannak köztük nagyon nagyon jók, de olyanok is amiket talán inkább jobb lett volna kihagyni – bár belefér mind egy nem túl hosszú könyvbe, sokkal ütősebb lett volna a viszonylag gyengébb, helyenként didaktikus töltelékanyag nélkül. A jóra emlékezve pedig örülök ennek a könyvnek, és ajánlom felfedezésre a kerti székek változatos és időnként csodálatos életét!

Rettentő bosszantó volt, hogy éppen amikor frankón megfogalmaztam az eredeti értékelésem ide, akkor fagyott le a Moly, és a fagyás hatására elfelejtette idetenni a szöveget.
Szóval: nem véletlen került a 'szépirodalmi termés olvasása' című kihívás választható könyvei közé ez sem. Ritka értékes a szöveg, kedves, melengető módon mesél. Örömmel vettem a természetközeliséget. Ötletes a székmotívum végigvonultatása.
És ahogyan most olvasom az író életrajzi adatait, ez volt az, amit érzékeltem, de így nem tudtam eddig megfogalmazni: a képei beszédesek, abszolút megjelennek az olvasó szeme előtt, mintha klipkockák, vagy filmjelenetek lennének. És a költőiség is bőven felfedezhető benne.
Kellemes kis kötet ez.

Én is ülök Lászlóval egy párhuzamos világban – a valóságban – egy széken, igaz most télen, meleg szobában, na meg Pesten és nem is műanyagon. Lehet pont ezért is vannak felemás érzéseim az új novelláskötetével. Valahogy nem tudom hova rakni. Alapjáraton jobban tetszett, mint az előző, számomra közelebbi történetekről szóltak ezek az új természetírások, de az elején található lüktető ritmus valahol a közepén leült. 2-3 erős (közel ötcsillagos) novella után jöttek az üresjáratok, holott nagyon tetszettek az apa-fiú, anya-fia és más közeli, rokoni vagy baráti kapcsolatok természetbe való elhelyezése és az azon belüli konfliktus bemutatása. Újabb de, ez a természet nem 'él' annyira, mint amennyire a természetnek élnie kell, amennyire a természet valójában él (a gyengébb novellákra értem), és ezeknél érzem azt, hogy a stílus vagy talán a hangnem önmagában nem elég.

A természet békéjével és természetességével szembeállított ember áll a kötet középpontjában, és talán az üzenet, amit akarva-akaratlanul is látok az írónál: Vissza a természethez! Ez a közös motívum talán az, ami mágnesként kellene, hogy vonzza ép a mai embert vissza a gyökerekhez, a természet nyugodt, békés, előre kitalált és előrehaladó világába.

Fél csillaggal több, mint az előző kötet, mert tényleg jobb volt, látok fejlődést, viszont a maradék másfél csillagos hiányt, meghagyom a művész úrnak, mivel érzem a fejlődni-akarást. Lesz ez még sokkal jobb is.

Köszönöm a szürke hétköznapokból való kimozdulást a főváros dzsungeléből, egy zöld,harmonikus világba.

A keleti és nyugati filozofikus világban is előkerül a híd, amely átvezet egy másik világba, utat mutat, eszközként funkcionál, hogy eljussunk egy néha magasabb szintre, néha pedig egy azonos szintre, de más világban. Eme novellákban az eszköz, a híd a MŰANYAG KERTI szék. Rajta keresztül kerülünk közelebb a természethez, az emberek mélyebb lelki világába és még sok egyéb más világba. Egy két novelláját unalmasnak és nyomasztónak éreztem, de javarészt jól eltalált novellák voltak ezek.

Áll az idő. Jó itt.

Amennyire felkeltette a figyelmemet a mű címe, épp annyira éreztem csalódottságot a kötet olvasása során. Bár a címben ígért műanyag kerti székek életéről a kötet alig szól – ami egy izgalmas lehetőség kihagyása –, sok másról viszont nagyon is, főleg kapcsolatokról: az ember és a természet, a természet(es) és mű(anyag) viszonyáról, gyerek – szülő kapcsolatokról, egyéni és közösségi traumákról, és mindezt úgy, hogy egy percig sem éreztem széttartónak. Viszont amikor megjelennek ezek a tárgyak a szövegekben, sokszor kissé esetlenek, erőltetettek, vagy amolyan „ha már ez a címe, írjuk bele ide is”-hatást keltettek bennem. Míg a borítón a műanyag kerti szék kitűnik a maga vakító fehérségével az erdő sötét-zöldjéből, valahogy mégis jól megkomponáltan helyezkedik el a képen, ahogy csak néhány novellában, azonban a legtöbb szövegben mindenféle tét nélkül, motiváltalanul tűnik elő. De ha konkrétan a műanyag szék nem is, „kistestvére”, a műanyag borosüveg megjelenik: kiemelve „műanyagvolta” szintén mesterkéltnek hat. A szövegekben legharmonikusabban a keretező novellákban jelenik meg a kerti szék, amiről a későbbiekben fogok részletesebben beszélni, illetve az Apák lesben című szövegben, ami szerintem a kötet egyik legerősebb novellája. Ebben a történetben két férfi borozgatással és beszélgetéssel zajló szarvaslesének a történetét ismerjük meg. A két férfi órákig kémleli távcsövekkel az erdő alját, aztán mire szinte feladnák, megpillantanak valamit, amiről kiderül, hogy nem vad, csupán egy műanyag kerti szék. A szöveg nagyon hatásosan mossa össze az élőt és élettelent, és tökéletesen helyezi el benne a műanyag széket, ahogy a természet részévé válik, ami sajnos a legtöbb novelláról nem mondható el. Mint az első novellában is, a mű, ember által létrehozott dolgok majdnem tökéletesen belesimulnak a természetbe, szinte eggyé válnak vele, de azért létezik egy apró határ a természet és ember között, mert hiába téveszti meg őket egy pillanatra, mégis lelepleződik a szék. Ahogy egy másik novellában a gyerekek „lovakká válásának” is határai vannak, hiszen nem tudnak „menet közben kakálni” mint a lovak, hiába utánozzák őket.

A kritikám további része itt olvasható:
https://aszem.info/2019/05/muanyag-kerti-szekek-reggel-…