A ​férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit 74% 497 csillagozás

Azt a mindenit! Ez nem semmi volt! Jó ötlet volt ez a regény, igazi stílusbravúr. A jó értelemben vett kortárs agymenés a skandináv krimik világát megidézve.
Kőhalmi érezhetően lubickol ebben az általa teremtett világban.
https://gaboolvas.blogspot.com/2019/09/a-ferfi-aki-mego…

„A fickónak teljesen szokványos gyerekkora volt, a szülei hat éven át bezárva tartották a szerszámoskamrában, azután árvaházba került. Neveløszüløkhøz adták, de az utcán køtøtt ki. Kisebb bűncselekmények, alkoholizmus, pszichiátria. – Átlagos állampolgár – dobta a nyomozó az asztalra a dossziét. – Túlságosan is – jegyeztem meg. – Lehet, hogy a titkosszolgálat belepiszkált az adatokba.”

Kőhalmi Zoltán, aki mostanáig csak stand-up előadásairól és eddig meg nem jelent műveiről volt híres, egy igazán eredeti paródiával jelentkezik. Első írása azonban korántsem csak a skandináv krimik elemeit helyezi humoros környezetbe, hanem magát a szerzőséget is. A könyv ugyanis egy hatalmas játék a fikcióval és az írással.

A gyűrött kabátos, kávén és kéregzuzmópárlaton élő Bjørnsen felügyelőnek rendesen meggyűlik a baja, hiszen Dramfjordban egymást érik a hullák, az Ilyensenek, na meg az Olyansenek, és egy őrületes nyomozás veszi kezdetét. Az öt részre tagolt történet kiválóan megragadja a paródia tárgyát, nevetséges helyzetekben és párbeszédekben pedig garantáltan nincs hiány. Azonban a krimiparódiába egy másik réteg is erősen beleszövődik, mégpedig az éppen írandó regény és annak írója. A Narrátorok, a Szerző, a Korrektor, a Kiadó, sőt még az ISBN számok is fontos szerepet kapnak, miközben a 101 halálesetet, amelyet az alcím ígér, elő kell teremteni. A helyenként túlzásokba eső könyv számtalan csemegét tartalmaz, és ha kikapcsolódás jelleggel olvassuk, sok-sok nevetésben lehet részünk. Szilveszter napjára pedig egyértelműen tökéletes olvasmánynak bizonyult.

Nem olvasok skandináv krimit, de mivel a férjem igen, elég jól ismerem a műfaj jellegzetességeit, így egy kissé tartottam attól, fog-e nekem ez tetszeni. Persze bízhattam volna Kőhalmiban, akit nagyon bírok, meg abban, hogy paródia formájában a nemszeretem dolgok is élvezetesebbek. Már az első oldalakon jót kacarásztam, és bár a humor a vége felé már nem volt annyira fergeteges, azért végig jól szórakoztam. Volt benne svung, izgalom, érdekes ötletek, intelligencia, szóval jó könyv szerintem.

A férfi, aki azt gondolta, könnyű könyvet írni! Menet közben rájött, hogy nem az, ide nem elég ha valaki vicces a színpadon és jól előad egy sztorit.
A férfi, akit szorított a határidő és a könyv végét sehogy sem tudta összehozni és megpróbálta azt ami működik egy fellépésnél, improvizál, összehord mindent ami eszébe jut. Ide ez nem elég.
A férfinak, a lány aki elolvasta a könyvet, azt üzeni, legközelebb tessék időt hagyni és ne érdekeljen ha a többi kollégád már megírt három másik könyvet, és meg is jelent, ez nem verseny, ne a mennyiségre hajts, hanem a minőségre!
Egyéb híreink:
– voltak vicces részek
– voltak jó ötletek
– nyomokban tartalmazott kifigurázott skandináv stílus jegyeket

Ettől függetlenül maradsz a kedvenc humoristám és ha írsz még, én elolvasom!:)

Halványlila gőzöm nem volt arról, hogy mi vár rám. Persze olvastam pár értékelést, de erre azért mégsem voltam felkészülve. Kérem szépen, ez egy fura egyveleg, skandináv krimi paródiájába oltott vagy annak álcázott posztmodern játék, amely százegy irodalmi tücsköt-bogarat megidéz, dalmata kiskutyáktól bogyókon és babócákon, vagy épp vérszomjas vámpírokon át háborúig meg békéig. Meg persze ott van Calvino téli éjszakája, meg az utazó, aki itt is abszurd, szürreális és helyenként bizarr metakalandra indul. Bevallom, az elején nekem nagyon bejött ez a történetszál. Sokáig vigyorogva olvasgattam, még akkor is, ha egy idő után már kiszámíthatóvá vált a cselekmény alakulása. Szerettem a narráció, az elbeszélő és a könyv születése körül bábáskodók hadának bevonását, a tipográfiai megoldásokat (na jó, néhol tényleg túlságosan ellódult a sulyok), mondom, szerettem, mindaddig, amíg még aránylag egyensúlyban lehetett őket tartani. A regény második felében azonban már eléggé kifulladt az egész, egyre túlírtabb, kuszább és csapongóbb lett, csak úgy áradtak az újabb és újabb szereplők. Látszott rajta, hogy Køhalmi nem a hosszabb lélegzetvételű műfajban szokott remekelni, hogy nem lehet a cselekmény ívét újabb és újabb poénokból, ismétlésekből és bizony eléggé gyakran felbukkanó sablonokból szépen felépíteni. A kezdet viszonylagos feszessége hamar köddé vált (kérdéses, hogy mennyire lilává), és beindult a „kell még pár hulla”-hajsza. Pedig még Bjørnsen is belátja, így is épp elég zavaros ez az egész. No de üsse kø, nem mondom, hogy nem szórakoztam volna, azt sem, hogy felügyelőnket és Anadylm tizedest egyhamar elfelejteném (pedig…, inkább nem megyek bele, mások már megírták helyettem is). Minden kisebb-nagyobb hiba ellenére én szívesen bekukkantanék még Dramfjordba. A kérdés az, hogy maradt-e még benne (illetve Bjørnsen nyomozóból) valami. Ha egyéb nem, jó lenne legalább egy csomag mandulás keksz és egy kis kéregzuzmópárlat.

Øøø… Ez a Soltan Steinberg spoiler egy ørült! XD Majdnem olyan jó a regény, mint az a másik, ami rosszabb spoiler :P Ugyanis ez a kønyv gyógyítja a migrént. Is. Klinikailag tesztelve!

Nagyon élveztem, bár nem csúszott olyan könnyen, mint egy skandináv krimi. Több sztori és stílusparódia egyben, nem egyformán gördülékenyek és szórakoztatóak. Imádtam, hogy jól megadta kiadóknak, szerkesztőknek, korrektoroknak (akiket egyébként elismer, és rengeteget dolgoztak könyvön). Stílusban szerintem is Leacockhoz áll legközelebb, kellően abszurd, de okos is. Levonás a modoros és unalmas ő betűk miatt, a többi nyelvi játék nagyon is tetszett. Első könyvnek több, mint ígéretes! Kávéval és kéregzúzmópálinkával ajánlott!

Szerintem az a titok, hogy Kőhalmi Zoltánt öt, max tíz oldalas adagokban kell fogyasztani. (Miután ittál egy kávét.) Így rendkívül szórakoztató, nem túl tömény, nem állítja le az agyműködést, nem mennek az ember agy- és egyéb sejtjei fizetés nélküli szabadságra. (Ha közben iszol egy kávét.)
A kötet első felén fergetegesen szórakoztam, a skandináv krimik, a metálzenekarok, a bölcsészek kifigurázásán, az intellektuális, a metafikciós és a nagyon blőd poénokon egyaránt, és úgy összességében minden máson is. (Aztán ittam egy kávét.)
Aztán volt egy kis plató (meg a spoiler paródia, ami a kötet csúcspontja, természetesen), majd végül sajnos az ötödik epizód kissé túltoltra sikeredett, úgyhogy amiatt ugrott a 4,5 csillag.
A kedvenc részeimet tutira újra fogom olvasgatni párszor. Csak majd iszom előtte egy egy kávét.

Vannak benne elszórva tényleg vicces 4 oldalak. Vagy hármak. (Lopott) ötletek. Aztán ismétlés, beleszokunk, 10 oldal után értjük miről van szó és nincs nagyon szó többről. Kurva nehéz 270 oldalon keresztül viccesnek lenni, ahhoz sztem nem elég túltolni zsánerelemeket.

De az egymillió dolláros kérdés itt marad: lesz-e olyan sztendápos által írt könyv, ahol nem tolják a képünkbe a képét a borítón? (értem, hogy miért nem lehet nem rátenni, tényleg csak költőien érdeklődöm.)

Nehezen tudom megfogalmazni, mit is gondolok erről a könyvről. Jó volt, ez tény. Na, de ezen túlmenően? Adott egy teljesen lehetetlen, de nagyon is jól strukturált történet, amiben a szereplők teljesen abnormálisak, parodizál, célozgat és azért talán még mondanivaló is rejlik mögötte. Helyenként még meg is nevettetett. Csakhogy itt a baj. Hogy csak helyenként. Bizonyára nekem voltak nagy elvárásaim, mert sokkal több nevetésre számítottam, de azért na. Mégiscsak egy humorista által írt paródia, vagy mi a szösz.
Maga a sztori. Hát, haladni azt éppen lehet vele, de azért nem volt letehetetlen sem. Kicsit nehezen vettem rá magam, hogy kézbe vegyem, de mellette szól, hogy ha már elkezdtem, akkor gördülékenyen tudtam vele haladni. A karaktereket igazából nem szerettem – leszámítva a kutyát, ő elég mókás volt spoiler – a főszereplő Björnsen viszont kimondottan irritált. Értem persze, hogy mit szimbolizál, meg ilyenek, de az eltúlzott skandináv nyomozó nekem inkább szánalmas lett, mint vicces. Bár tény, hogy link ezen elég sokáig nevetgéltem.
Összességében jó volt és megérte elolvasni, de kedvenc nem lett.

Hatalmas plusz pont viszont, hogy saját maga illusztrálta. Ez azért elég király.