Vízözön 91% 47 csillagozás

Kérem tisztelettel, a fantasyt kettő ember találta fel, egymástól függetlenül. Az egyik Tolkien, A Gyűrűk Urával, a másik Kodolányi, a Vízözönnel.
(Egyetlen kifogásom: tán nem akkor kellett volna Kodolányinak megírni ezt a regényt, amikor pont összeveszett a feleségével… aki olvasta, értse… ;))

Az özönvíz vagy másképpen vízözön katasztrófa szinte minden kultúrában feltűnik valamilyen formában. A kínai-özönvíz eposzában a folyók áradtak meg, az indonéziai toradjasok mindent elmosó áradásokról regélnek, a Hawaii szigeteken pedig eső temette maga alá a világot. A Biblia mellett többek közt a görög és az indiai mitológiában is ott van ez a motívum. A legkorábbról fennmaradt írott forrás az Atrahaszísz-eposz valószínűleg sumér gyökerekkel rendelkezik. De mindegyik történetnek megvannak azok a pontjai, melyek egyezést vagy hasonlóságot jelentenek a többivel. Ezek a bűn elhatalmasodása, a figyelmeztető jelek, kiválasztott túlélők, földi és égi vizek megeredése, egy bárkaszerű alkotmány, a föld újra benépesítése. Kodolányi János történetében éppen ezek a pontok jelentik a regény gerincét, melyek mentén plasztikus alakot öltve szemünk láttára felépül egy hajdan volt világ.

Hogy senki ne gondolja, hogy valós történelmi események regényszerű megfestését olvassa, a szerző pikkelyes, úszóhártyás emberekről beszél, sárkányokról, melyek az eget pásztázzák vagy lápokon dagonyáznak, mágikus elemekkel tűzdelt eseményekről, elragadtatott mágusok látomásáról mesél. Ahogy maga is nevezte; ez egy meseregény. De aki belekezd a könyvbe, hamarosan érzi majd, hogy valójában mi mese itt és mi nem.
spoiler
Cselekményében erről szól a regény, de közben sokkal több síkon hordoz magában üzenetet. A kötet közel fele annak az értelmetlen adok-kapok helyzetnek az ábrázolása, amit nem lehet nem keletkezési idejében – 1946–1948 – értelmezni. A gyomorforgató jelenetek borzalmához nem tudtam hozzászokni, ugyanúgy, mint a kegyetlenkedéshez, gonoszsághoz és butasághoz sem lehet. A regény megjeleníti az emberi természetnek a szembesülni nem akaró lényegét, a kiskapuk keresését, a megalomániát. Voltak azért pillanatok, amikor megcsillant a remény, nyugvópontra jutott az ellentét, amikor megjelent az irgalom, vagy megszólalt az isteni azonosság hite, vagy minden barbárság mellett hangot kapott a művészet ereje. Mindenképp meghatározó olvasmány Kodolányi Vízözöne, amiben csak azt sajnálom, hogy bármilyen erőteljes ábrázolással is dolgozott a szerző, bevallom nem lettem volna meggyőzve, ha erechi lakosként hallom Utnapistim jövendölését. De Lugal racionálisabb felfogása sem volt számomra elég erős, így érzelmileg nem vonódtam be a történet ezen részébe.

Az „Új ég, új föld”, az „Én vagyok” és „Az égő csipkebokor” a „Vízözön” kötettel együtt egyfajta tetralógiát alkot, mely kultúrfilozófiai vonatkozása mellett, ahogy olvasom asztrológiai vonatkozással is bír. Szeretném, ha egyszer lenne időm elolvasni ezeket, hogy magam is megtapasztaljam. A Digitális Irodalmi Akadémia lehetőséget biztosít, hogy mindezt megtegyük, bár az antikváriumok, könyvszekerek kínálatában is könnyen hozzáférhetünk Kodolányi János munkáihoz.

Ez bizony tőrőlmetszett fantasy regény, amely a sumér / akkád mítoszokból és a távol-keleti filozófiákból táplálkozik. A szerzőtől azonban mi sem állt távolabb annál, mint hogy egyszerűen regényesítse a Gilgames- és az Atrahaszísz-eposzokat. A mitológiába (amelybe az ősaztékok – vagy atlantisziak? – is beugranak pár jelenet erejéig) modern paleontológiát és némi teozófiai áltudományt is kevert.
A történet Gondvána őskontinensén játszódik, ahol „sárkány” néven tisztelt dinoszauruszok játszadoznak a pikkelyes-úszóhártyás emberek figyelő tekintete előtt. A társadalmat örökké újjászülető, minden életükre emlékező bölcs mágusok (mahhúk) irányítják. De egy új égitest (Nannar, aki mellesleg az akkádok holdistene) megjelenése felborítja a mindenség szent rendjét. A bölcsek különböző módon próbálják megmenteni a világot. Utnapistim a földi hívságok megtagadását és Anu, a legfőbb isten mélyebb megismerését hirdeti. Lugal papkirály pedig egy egyesíteni akarja az egész emberiséget, hogy egy hatalmas erődítményben mindenki átvészelhesse a végítéletet.
A történet tulajdonképpen a ráció és a miszticizmus harca, amelyen szerintem kis szépséghibát ejt, hogy a szerző mindvégig az utóbbi mellett állt. Pedig a papkirály törekvése sokáig dicséretes volt, még ha tévúton is járt. Csak a sokkal később veszítette el a szeme elől a valódi célt, és vált az eszköz – az a nevezetes Világtorony – a mániájává. Utnapistimnek ugyanakkor egy részrehajló istenség súgott, úgy pedig könnyű… Szerintem nagy kár, hogy a felvonultatott filozófiai elképzelések nem ütközhettek meg úgymond saját jogukon a racionalista világképpel – meggyőzőbbek lehettek volna, ha nem áll mögöttük a deus ex machina.

Egyébként nagyon érdekes összehasonlítani ezt a végletekig keleties fantasztikumot az angolszász szerzők nyugatias világképével. A hősök nem harcosok, hanem mágusok. Tudásukkal kérkednek, nem a legyőzött ellenségek számával. Többségük passzív szemlélő, csak akkor cselekszenek, ha kell. De a regény stílusa sem Walter Scott romantikáját, inkább Mika Waltari realizmusát idézi, miközben megőrzi a szépirodalmi szerző költői nyelvezetét. Így ha a mainstream fantasztikum fejlődésével vetjük össze a könyvet (ami mindezzel együtt azért egy kissé félrevezető lenne), akkor azt is mondhatnánk, hogy Kodolányi 1948-ban tulajdonképpen előrébb járt Tolkiennél :)

Most fedeztem fel Kodolányit. És olvasom és olvasom. A Vízözönnel kezdtem. Azon töprengek, hogy eddig hogyan is került el engem, hogyan is nem tudtam róla. Meseregény? Fantasy? Frászt. Ősmítosz. Várkonyi tudása, intravénásan, prózaköltészet, hömpölyögve, áradva, csodálatosan.

Nagyon (túlságosan is) régen olvastam, már alig emlékeztem a cselekményre, csak mint egy elragadtatott dallam élt bennem a hatalmas, hömpölygő mesefolyamról, amiben a halhatatlan (és mégis csupa kínzóan önző, halandó vággyal terhelt) Beavatottak még a sárkányok csatájában gyönyörködhettek a ragyogó városukat övező hatalmas mocsárban.
Most, hogy képről képről újra láttam, az egész történet olyan, mint egy mérhetetlen nagy, végtelen színes mozaikkép, alaptónusaiban főleg rengeteg arannyal, tüzes vörössel, szürkével, bőven megtűzdelve feketével, bíborral és itt ott fényes kékekkel…
Az uralkodó hatalom dölyfös, iszonytató monomániái és mögöttük a félelmetes tömegű emberi szenvedés, gyűlölet, félelem és kegyetlenség tenger.
Néha itt – ott bölcs, segítő, mély és sokértelmű szavak, amiket nem lehet elégszer olvasni.
Nagy, örök igazságok apró töredékei, ami mellett (ma is) könnyen elrohan a homokóra embere, talán azért is, mert a nők (az ezért elég sűrűn kárhoztatottak) a család, a gyermekek elterelik a derék, különben nyilván csak a jó útra a tiszta észérvekre, a belső hangjukra, hitükre és szeretetükre koncentráló férfiak figyelmét. A középtájt még csak kis pikáns ízt hozzáadó hátrányos nemi megkülönböztetés a befejezés közeledtén, már néhol zavaróan vastag titkolatlan nőgyűlölő jelleget öltött, ezért most sem voltam igazán hálás.
Összességében mégis örülök, hogy rászántam magam, és megint csodás, apró képeket tettem félre, későbbi felidézéseknél mosolygós megsimogatásra.

„Lassan fogalmazta mondatait, mint aki minden szaváért felelős önmaga, a birodalom, a történelem s az istenek előtt.”
Így képzelem Kodolányit, amint írja ezt az általa meseregénynek nevezett művet, ami tulajdonképpen egy tetralógia első része.
Ezt a nagyszerűen megírt -műfaját tekintve fantasy- regényt valóban áthatja a felelősség.
A főszereplő Utnapistim (a Bölcs/a Nagyeszű), aki meglátja az ellenségeiben is a gyámoltalan emberi lényt, és küzd, hogy jobb belátásra térítse az emberiséget.
„Hogy nem értették meg őt…” Még a beavatottak sem… Még a barátai sem…
off
Az író által teremtett világ a kereszténység és a keleti filozófia, a barbárság és a civilizáció ötvözete, amiben egyértelműen érződik a háborúellenesség, a művészet és művészek tisztelete, a halandó ember iránt érzett szánalom, és a társadalom jövőjéért való aggódás.

Társadalomkritika és mágia, filozófia és fejlődésregény, mitológiai és bibliai utalások
különleges egyvelege és a remek stílus teszi nagyon olvasmányossá, és a komoly mondanivalója ellenére szórakoztatóvá.

Általános és középiskolában is tananyag Mezopotámia, a sumérok és az őket legyőző akkádok története. Az ebből az időből származó eposzokra alapozva írta meg Kodolányi ezt a remekművet.
A Beavatottak az agyagemberek között élnek, száz- meg százezeréves tapasztalatukkal segítenek a homokóra embereknek. Államok harcolnak egymással, ha győznek, megadják véres áldozatukat Istarnak, Innininek, Anunak stb. Testüket még pikkely fedi, s irtózattal tekintenek a sima bőrrel születettekre. Nem elég, hogy pikkely nélküliek, szemük sem éjfekete, hanem zöld vagy kék. Ráadásul az égen ott vágtat az Égi Sárkány, ami a természeti csapásokkal együtt valószínűleg a világ végét jelenti.
Lugal, főpap-király elhatározza, égig érő tornyot építtet népének, hogy túléljék az Égi Sárkány pusztítását.
Ilyen körülmények között jön a világra Gilgames csupasz bőrrel egy papnő gyermekeként. Utnapistim, az egyik Beavatott veszi szárnyai alá, vezeti be a mindent tudók világába. Férfivá avatásáig sok csalódás éri, közben rájön, képes emberfeletti tettek végrehajtására…
S bizony meg is teszi azokat. Elkezdődik az új ember története.
Nem mondanám könnyű olvasmánynak. Sem mesének, sem sci-finek nem tekintem a regényt. Inkább összegzésnek, alapul pedig a Gilgames eposz /sok más mellett/ szolgált. Aki nyitott az általánostól eltérő szemléletmódra, feltétlenül olvassa el ezt a könyvet.

Másodszorra olvastam 2020-ban, jó hosszasan, a „karantén” első két hetében; érdekes volt összevetni a jelen helyzettel; voltak „haladós” és lassabban olvasható részei; összességében most is élveztem, az újszerűség varázsa már hiányzott belőle.

Ez a könyv egy zseniális mű. Mesterien ötvözi a mitológiát, a fantasy-t és az emberi történelmet. Izgalmas, rétegelt, tűpontos írás.
Egy dolog miatt kellett levonnom fél csillagot. A könyv végigviszi azt a gondolatot, hogy minden relatív: a két birodalom egymásra mutogat, holott ugyanazt csinálják. A szereplők is egymásra mutogatnak, de valójában mindegyikük téved. Namost, ezt az ábrázolásmódot a könyv utolsó száz-százötven oldalán Kodolányi megbontja, és elkezdi – számomra érthetetlen módon – szidni a nőket. Nem igazán értem, erre mi szükség volt, pláne, hogy korábban a patriarchizmus-matriarchizmus párhuzamában bemutatta, hogy mindkét út egy vakvágány. Erre a könyv végén előadja, hogy valójában minden a nők hibája. Nem igazán értem, miért volt arra szükség, hogy ezt a gondolatot belevigyük egy, az emberiség újjászületéséről szóló eposzba.
Ettől függetlenül lebilincselő olvasmány rengeteg bölcsességgel. Érdemes elolvasni!

Nagy kedvenc, magával ragadó, az első történet, amire mi visszaemlékezhetünk:) Mese vagy nem? Ki tudja. Egy része biztos így lehetett. Annyira jó volt, hogy sajnáltam, hogy véget ért.