Új ​ég, új föld 13 csillagozás

Kodolányi János: Új ég, új föld Kodolányi János: Új ég, új föld Kodolányi János: Új ég, új föld

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Kodolányi ​János a könyvéről: Az Új ég, új föld a történelemelőtti időkbe vezeti el az olvasót. A mindent elpusztító Vízözön után lassan éled újjá az emberiség, hogy régi bűneitől megtisztulva, új örömök és gyengeségek között építse meg az új életet. Azt az új életet, melyben bármennyire is ügyelnek az örök hagyományokra, annak elemei feloldódnak egy másfajta, magasabb fejlettségű kultúrában. A roppant anyagi és szellemi vállalkozás megtestesítője Gilgames, ki csak kétharmadában isteni lény, így kénytelen egyharmad emberi mivoltában vállalni a földi sorssal járó dolgokat – végső fokon: a halált. Életének és művének ellentmondásai is ebből fakadnak. Nemcsak környezete, olykor népe sem érti magasba szárnyaló terveit, de még az istenek is szembefordulnak vele, ellenfelet küldenek a rettenetes erejű Enkidu személyében. Nem sikerül őt elpusztítani. De hiába minden, külső és túlvilági erők küzdelmében felülmarad ugyan, pusztulását ott hordja magában: a barátjává és harcostársává lett… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1958

>!
Püski, Budapest, 1999
432 oldal · ISBN: 9639188662
>!
Magvető, Budapest, 1987
764 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631409791
>!
Magvető, Budapest, 1968
634 oldal

1 további kiadás


Kedvencelte 2

Most olvassa 2

Várólistára tette 13

Kívánságlistára tette 11


Kiemelt értékelések

kaporszakall>!
Kodolányi János: Új ég, új föld

Ilyen az, ha az írói képzelet eleven világot teremt. Az akkád Gilgames-eposz fonalán, hiteles atmoszférával, és remek szereplőgárdával.

Kodolányi egyik legjobb regénye, a Vízözön méltó párja.

snowwolf P>!
Kodolányi János: Új ég, új föld

Talán még a Vízözön-nél is jobb.
Olyan lesz a vége felé haladva, hogy libabőrös lettem.
A tűz mellett, egyszerű hangszerkísérettel, ősi időkben élt regös hangján hallom. A ritmusa egyenesen elképesztővé válik, intravénás teremtésmítosz.
Mert a halandósággal való szembesülésnél mi lehet megrázóbb, különösen, ha a lélek halhatatlannak tudja magát?
Hogy lehet, hogy nem hallottam mindeddig Kodolányiról? Hamvas filozófus, Várkonyi történettudós, és Kodolányi: regös. Egy ágnak három fája.


Népszerű idézetek

snowwolf P>!

– Miért fogyott le az orcád? Miért csügged el az orcád? Mért van jajgatás
szívedben? Messzi útról jöttnek látszol, barna orcád viharvertnek, hajad zivatartól loncsos, miért futsz a nagyvilágban?
– Hogyne volna bús az arcom – felel Gilgames szomorúan –, hogyne csüggedne a földre, hogyne volnék ilyen megtört, hogyne jajgatnék szívemben! Arcom is a viharoktól hogyne volna ilyen fölmart! Hogyne futnék a világban! Hû barátom, mezõk vadja, ifjú párduc, büszke férfi, meghalt, meghalt Enkidu! Elsirattam, eltemettem, áldozattal jóllakattam, jaj, de félek, félek mégis! Mert halálnak halálával meg kell halnom, Szabitu! Ezért futok a világban, ezért állok itt elõtted, mert hogy tudnám elhallgatni, hogy tudnám kiordítani, hogy meghalok, Szabitu! Enkidu, kit úgy szerettem, porrá lett a föld alatt. Most nekem is meg kell halnom, nemde, én is elnyúlok majd s föl nem kelek mindörökké, föl nem kelek, Szabitu!

kaporszakall>!

Más alkalommal arra volt kíváncsi a leendő uralkodó, hogy milyenek a nép vagyoni viszonyai. Vannak-e koldusok meg olyanok, akik éjjel-nappal verejtékezve dolgoznak, s mégis éheznek? S vannak-e gazdagok, erőszakosak, hatalmasak, akik a nép verejtékében fürdenek, s attól híznak, amit kivájnak a nép szájából?

A szukkal kissé zavartan keresgélte a szavakat, mint aki nem tudja, hogyan feleljen.

– Kegyelmes uram – dadogta szinte vinnyogó, erősen fátyolos hangon. – A birodalom ereje a gazdagok erejében rejlik. Hála Anunak és Enkinek, a föld és a vizek urának, szép számmal vannak gazdagok Urukban. Virágzó birtokok urai, nyájak, csordák bővelkedő gazdái, sőt olyanok is vannak, akik tevéket tartanak meg szamarakat, s keresztül-kasul vonulnak velük a városok között, nagyértékű holmit szállítván és cserélvén aranyért meg egyéb szükséges holmiért. A nyájakat, csordákat nem győzik maguk legeltetni, hanem pásztorokat tartanak részért. De a gazdagok és hatalmasok nem sanyargatják a szegényt, inkább leveszik vállukról a birtoklás terhét, a közügyek felelősségét s a gondolkodás kellemetlen kínját. A szegények és szolgák mélyen meghajolva köszöntik urukat, minden jót kívánnak neki, s az urak kegyesen fogadják a köszöntést, nem verik arcul a szolgát, sőt asztalukhoz ültetik, s ha ügyes és derék, a lányukat is feleségül adják hozzá. A szolgálók gyakran uruk kegyében állnak, ágyában feküsznek, gyermekeket szülnek neki, a ház úrnőjének pedig nem szabad megölnie, legfeljebb kívánhatja, hogy az úr eladja vagy elkergesse őket.

6.

Zsucsima>!

Védekezni csak olyan erő ellen lehet, aminek működésében van valami rendszer.

17.

bratan P>!

Az én tornyom a földi világ hét lépcsőjét fogja az emberek elé állítani, s az élet hét fokozatát, a földi léttől az isteni valóság hatalmasságáig. És jelenti még az égi köröket, ahol a Bibbuk keringenek, s Udu uralkodik öröktől fogva örökké. De ezek fölött, az Ég lazúrkő boltozatának a közelében, ott fog állni a magányos, kicsiny ház, aranybútorokkal berendezve Anu számára. Aki ezt a hét emeletet bejárja s minden fokozaton áldozik annak a csillagistennek, aki az emeleten lakik, végezetül a legfelsőbb fokozatba lép. Anu ábrázolhatatlan örök világába. Ahol nincs tér és nincs idő, csak a Minden van és a Semmi. A testi világból, a kövek, a növények, az állatok világából emelkedik föl a hívő a testetlen világba, Anuhoz… A torony belsejében egy kocka alakú szoba lesz, hét lépcsőn lehet oda bejutni, az alacsony ajtón, meghajolva, alázatosan. Aranyból vert hétkarú lámpát állítok ott egy kocka alakú oltárra, hat láng legyen a csillagistenek képe s a hetedig Anué. A kocka alakú oltárt pedig megfaragtatom, hogy ábrázolja a kristály alakú testeket, amelyek a Szent Kockában foglaltatnak, mint ahogy titkos formák rejtőznek a tér és idő foglalatában is. De a torony legfelső emeletén is áll majd a hétkarú aranylámpa az aranyasztalon…

402. oldal (Magvető, 1968)

snowwolf P>!

– Sok jó tanácsot, bölcs oktatást adtam neked a Bárkán, Gis, vajon hasznukat vetted-e?
– Nem – sóhajtja Gilgames õszintén.
– Hát most ezért sírsz olyan keservesen?
– Nem – ingatja a fejét Gilgames. És szívében ismét hasogató rémület, vad jajongás támad. – Azért sírok, ó, Szur-Szunabu… azért sírok, mert barátom, a mezõk párduca, a hõs, egyetlen testvérem, meghalt. Enkidu meghalt, merev lett a teste, besüppedt a melle, szép szeme megvakult, arca agyaggá vált, hét napig sirattam, sírva eltemettem, mégis egy éjszakán lelkét visszahoztam… – Mélyen fölsóhajt, hangja remeg. – Láttam õt az Alvilágból föllobogni hangtalan, úgy derengett, úgy borongott, mint a pára, mint a füst. Elbeszélte alvilági életének napjait, hol a holtak nem szeretnek, nem gyûlölnek, s nincs idõ… – Ismét zokogni kezdett. – Szur-Szunabu, meg kell halnom! Hív a szörnyû Alvilág…
Szur-Szunabu közbeveti:
– De hát, aki embernek született, mind meghal, Gis. Ezt tudhattad volna.
– Tudtam, tudtam, Szur-Szunabu – bólintott Gilgames. – S mégsem tudtam… most tudom! Most, mióta karjaimban meghalt, s láttam Enkidut!
– No, de hát miért futsz a világ térein, idõtlen idõk óta, hogy a haláltól megmenekülj?
– Meg akarok menekülni, Szur-Szunabu! Kétharmad részem isten. Miért kell hát meghalnom, az Alvilágba kerülnöm a kicsiny egyharmad miatt?

snowwolf P>!

Meddig úsznak-utaznak az óceánon, amelyen nem jár szél, nem suhannak hajók, amelynek hullámai nesztelenül görögnek, simák, kemények és hidegek, mint az üveg? A tengeren, amelyben nincsenek halak, medúzák, kagylók, még láthatatlan véglények sem, a tengeren, amelyben nincsen élet? Egy hónapig, tíz hónapig, évekig, aiónokig? Vagy csupán egy pillanatig, addig, amíg egy parányi homokszemecske lehull a homokóra nyílásán? Gilgames nem tudja. A homokóra nem mûködik a közös teremben, nem fordítja meg senki.
Egyszer csak állanak… A hajó ajtaja nyitva. Gilgames partra száll, Szur-Szunabu gyöngéden meglöki a könyökét. Mert Gilgames kábult a rázúduló fényben. Szédül, támolyog, szemét be kell hunynia. Honnét árad a fény? Fekete az égbolt, mint a korom, nem sugárzik onnét fény, csak a csillagistenek szikrázó csillogása villog át rajta. Messze vannak a csillagistenek, messze, azonban itt vannak mégis egészen. Mert itt nincs tér és nincs távolság. Gilgamest vakító fény önti el. Szur-Szunabura tekint: pikkelyes alakja pirosan sugárzik. Fölemeli saját kezét: ragyog, mintha fény sugározna rá s megvilágítaná. Zöldesen ragyog, mint a falevél, ha átsüt rajta a Nap. Fekete az ég, fekete a tenger, nincsen fényforrás, mégis ragyognak a hullámok, mint a kék üveg, ragyog a hajó, mint az aranysárga parázs, ragyog Szur-Szunabu bíborteste, ragyog õ is zöldesen, mint a falevél finom hártyája, ha átsüt rajta a Nap.

snowwolf P>!

…jaj, borzadok, Utnapistim! Hát nekem is meg kell halnom?
Utnapistim mosolyog. Szabitum mosolyog.
– Vajon örökre építi az ember a házát? – kérdi az idõtlen férfiú a régi, nyugodt, mélyen döngõ hangon, de hangja azért még sincs. – Örökre szólnak a szerzõdések? Örökre osztoznak a testvérek, örökre állítják föl a határköveket? Örökre szól a szerelem, örökre nemzik a gyermeket? A folyó az örökkévalóságnak emeli föl hullámait? – Elhallgat, mosolyog. Aztán folytatja: – Nem, nem, Gilgames! Káprázat a valóság, csak a múlandóság örökkévaló. Az újszülött halottak nyomába lép, halál az élet s az élet: halál. Kiszabja Namtar sorsát az élõknek, halált és életet buzgón kimér, de nem mondja meg napját a halálnak s így azt hiszed, fiam, örökre élsz.
– Én folytatom a harcot s meghalok, te, Utnapistim, henyélsz mindörökké! – kiáltja keserûen Gilgames. – De hogy van ez, hogy halni kell nekem, míg téged asszonyostul, mindenestül az istenek közé emelt az isten?
– Mert én, fiam s ez az asszony is, már éltünkben meghaltunk – magyarázta Utnapistim. – A halhatatlanság ára, Gilgames, az élet. Így, vagy úgy, meg kell halnod, hogy örökre élj.
Gilgames töpreng. Forgatja, latolgatja Utnapistim szavait. Olyanok most is, mint régen voltak, a vízözön elõtti idõkben: egyszerûek, világosak s érthetetlenek.
– Akkor hát nincs menekülés – dadogja Gilgames csüggedten

snowwolf P>!

– Magam is visszamennék már – magyarázza Szur-Szunabu és sóhajt. – Mert vissza kell mennem elõbb-utóbb. Átkozottul kívánkozom a Földre, barátom! Hej, ha én még egyszer valami derék teknõt kaphatnék a lábam alá s hajókázhatnék a hullámokon, örvények között, viharban, mint valaha! Ó, ha én egyszer kiköthetnék Aztlán, Zimbabve, Gondvana partján meg a többi partokon! Ha lábam alatt kagylók csikorognának, fövény csillogna elõttem, pálmák bólogatnának felém és a pompás kis nõk, akiket ismertem, itt is, ott is várnának! A fekete, a szõke, a vörös, a barna meg a karcsú, a tömzsi, a sovány, a kövér… a kékszemû, a feketeszemû, zöldszemû, a szürkeszemû… Tudod, Gis, átkozott módon szeretnék még egyszer hajókázni a Földön! Néha alig bírok magammal. Igaz, igaz, múlandó volt, káprázat, foszló valóság, tünékeny világ… de szép! Csodálatosan szép!
– Visszakívánkozol? – kérdi Gilgames csodálkozva. – Én azt hittem, aki, mint te, eltávozik az örökkévalóságba, sohasem kívánkozik többé vissza.
– Áh, ne hidd – legyint a kormányos úszóhártyás keze. Nyom egy-két foknyit a rúdon. – Ne hidd, fiam, Gis! Vágyom bizony a jó-rossz hajócskákra, amiken utaztam, a kikötõkbe, ahol megfordultam, a viharokba, amiket átvészeltem, a forró meg a hideg tájakra, ahol partra szálltam… a nõkre, fiam, akiket ismertem… a gyalázatosakra, a komiszakra, Gis! Akkoriban mindegyiket faképnél hagytam, a feketét meg a szõkét, a kékszemût meg a zöldszemût, a magasat meg az alacsonyt, mind, mind… de most szeretnék visszaladikázni hozzájuk, mindegyikhez! Pompás nõk voltak, Gis! A szelíd is meg a vad is, a lusta is meg a fürge is… akármint volt, csodálatos volt, s nem bánnám, ha visszafordíthatnám a kormányom rúdját hozzájuk.
– Visszatérsz valaha?
– Vissza, Gilgames. Vissza hát. Egy aión múlva, két aión múlva, de visszatérek. Éppen azért, mert kívánkozom a Földre.


Hasonló könyvek címkék alapján

Mika Waltari: Szinuhe
David Gemmell: Trója – A Villámlás Pajzsa
Bányai D. Ilona: Boszorkánykör
David Gemmell: Makedónia oroszlánja
Hídvégi Igor: Középkor újratöltve 1.
Patrick J. Morrison: A Holló hatalmában
Shirley Palmer – Szepes Mária – Michael Connelly – Nicola Lindsay: Veszélyzóna / A vörös oroszlán / Elfelejtett hangok kórusa / Túl a felhőkön
Kárpáti Frigyes György: Hívatlan látogató
Christian Rosenkrautz: Jeruzsálem pusztulása
Gordon Doherty: Assassin's Creed – Odisszea