A honfoglalás utáni magyar nép különös világa elevenedik meg Kodolányi Jánosnak ebben a regényében. Ebben a korban még élnek a pogány istenek, a táltosok még áldoznak nekik, az ő révületükben jövendölnek, gyógyítanak, de már megjelenik az új eszmék képviselője is. Igaz, hogy csak egy gyámoltalan, szelíd és ügyefogyott szláv pap személyében, mégis ő a céltudatosabb, az ő világa a korszerűbb. Két eszme, kétféle életfelfogás méri össze erejét, s ez a küzdelem dönti el, hogy a magyarság – az augsburgi és merseburgi vérveszteségek után – fennmaradhat-e új hazájában. Az eszmék forrongásának hátterét a Dunántúl, a balatoni kedves tájak alkotják, szereplői bővérű magyar urak, szabad jobbágyok, kényre-kedvre kiszolgáltatott rabszolgák, akiknek életében igen fontos szerepet játszanak azok az emberi indulatok, amelyeknek jelentőségét ma sem lehet lebecsülni: gőg és nagylelkűség, emberség és hatalomvágy, féltékenység és szerelem. Az érdekes cselekményű regény Kodolányi János nyelvi és… (tovább)
Pogány tüzek (Emese álma 1-2.) 11 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1968
Kedvencelte 2
Most olvassa 1
Várólistára tette 18
Kívánságlistára tette 6
Kiemelt értékelések
Kodolányi szereplőinek nyelve és pogány magyarjainak mitológiája jó részt ügyes blöff, ezt jó szem előtt tartani, de ettől még működik, és ez igazolja őt. Ezek azok az elemek, amitől a Pogány tüzek is élő, eleven világot ad, amiben szépen el lehet merülni.
Persze Kodolányi magyarjai pont nem olyanok, amilyennek szívesen látnánk magunkat. Mindenük az agresszió, az erő imádata, legfőbb jellemzőjük a kompromisszumkészség és a belátás teljes hiánya, az idegent megvetik és folyton arról az időről álmodoznak, amikor megint latin nőket erőszakolhatnak meg és teuton parasztokat hajthatnak el rabszolgának. (Bese nagyúr legszívesebben arra emlékszik vissza, hogy 1.) csűdig gázol lovával az illatos fűben 2.) milyen szépen keresztüldöfte a dárdájával azt a nyomorultat Némethonban anno.) Azt, hogy Merseburgnál és Augsburgnál elkalapálták őket, csak valamiféle fatális véletlennek tudják be, eszükben sincs levonni a konzekvenciát: hogy a dolgok megváltoztak. Eszük ágában sincs földet művelni (meg úgy produktív munkát végezni általában), csak a hadi dicsőség meg lovaglás, az asszony és a kétkezi dolgozó pedig számukra nem ember (vagy alig). Mindig mindent a másik rontott el, a sok szép legenda és hagyomány pedig csak arra való, hogy dekoratívabban lehessen kiloccsantani egymás agyvelejét. Tanulságos.
Fajsúlyos olvasmány, lassan csordogáló, inkább hangulatteremtő, mint történetmesélő. Magával ragad, beszippant a világába, szinte látni a Balaton zöldeskék vizét, a lankákat, a sátrak és házak közt kavargó népeket. Ízes a régi beszédtől. Olyan, akár egy hosszúra nyúlt kultúrtörténeti előadás. És érdekes belepillantani ebbe a korszakba, mikor a magyarság még csak ismerkedik a kereszténységgel, mikor az ősök tisztelete, a családfő meg a táltos szava és a hagyományok még olyan erősek, hogy az „újhitűek” is csak beleillesztik Istent, Máriát és Jézust a gondolatvilágukba, de nem tagadják meg régi istenüket, szellemeiket, démonaikat. A keresztény pap legtöbbük szemében csupán egy más hitű táltos – erős igékkel, szent vízzel és olajokkal – vagy varázsló, akit nem tanácsos megharagítani. Kirill naiv, szent együgyű figurája megmosolyogtató és szánnivaló: jóindulatú igyekezetével minduntalan csak bajt kever, s mindvégig idegen marad a rokonságra, felmenőkre, ősökre, hagyományokra oly büszke magyarok közt.
Kodolányi egyik legkiforrottabb könyve, ízes régi magyarsággal, és a ma is élő néphagyomány, illetve nyelvünkben még mindig meglévő szófordulatok (például: rossz fát tettél a tűzre) gyökereinek meghökkentő megvilágításával, a Szent István korát megelőző magyarság világának varázslatos megjelenítésével. Ez az ősi világ azonban letűnőben van, bármennyire is erős, éppen féktelen ereje roppnantja meg a szelíd, kitartó, új távlatokat és reményeket keltő kereszténységgel szemben. Kodolányi többek között arra világít rá, hogy a kereszténység térnyerése a magyarság körében nem csupán egy királyi akarat mindent elsöprő érvényrejutásának volt a következménye, mint ahogy azt nem ritkán feltételezik az első királyunkról, sőt a szemére is vetik egyesek, és nem is csak a „teuton” vagy „rúmi”, tehát a német és görög térítők munkájának eredménye, hanem a kereszténység itt volt már, itt volt már valószínű a római kor óta, itt volt már a magyarok bejövetele előtt azok körében is, akikre a honfoglalók „rátelepedtek”, és akiket rabokká, illetve rabszolgákká tettek, egyes úraik üldöztek is hitük miatt, sok papjukat, amikor csak rájuk találtak, felhúzták a legközelebbi vadkörte fára, a kereszténység mégsem veszett ki. Mert szelíd volt, mert a remény, hogy „az eslőkből lesznek az utolsók”, nem veszhetett ki. Változott a világ, közeledett az ezredik év, az ezredforduló, a levegőben volt, hogy lennie kell változásnak, hogy a pogány világ, a sámánok hite kiüresedett, és abban az időben éppen az egyszerű, az ésszel könnyebben összeegyeztethető kereszténység fénye ragyogta be egyre jobban mind több ember szívét, akik hinni akartak a szelíd, de kitartó erőben, az irgalomban és a testvériségben.
Rendkívül mélyreható, aprólékos és következetes fikció a honfoglalás utáni magyarság különleges világáról. Talán cselekményesnek kevésbé nevezhető, de ha lehet, ez még a javára is írható – egy olyan mű, mely hamisítatlan varázsával arra csábít: jöjj és tölts időt ezek között az emberek közt. Tagadhatatlanul hiánypótló kultúránk azon részét tekintve, mely ezt az időszakot tartja számon és amely, bár igen gyakran mitológikus ködbe vész, és ennél fogva könnyen és igen aljas módokon manipulálható, kétségkívül megérdemel egy ehhez hasonlatos remekművet, hogy végső feledésbe ne merüljön.
Népszerű idézetek
Azonban mindez nem ért semmit. Csillag úgy ment végig a legények között, hogy egyik sem mozdította meg a szívét. Olyan volt, mint a forró nyári szél: elsuhan a fák között, minden levél tapsol, reszket és lelkendezik, sóvárog, illatozik, de a szél nevet, kavargó ingében könnyedén szökik tovább, otthagyva a tikkadt fákat szomjasabban, vágyakozóbban.
Voltanak s vagynak kresztök egyik-másik mogyeri tartományban, megélhet velünk egy kenyérön az újhitű es. Tengri egy, Temir kán egy, Küldis asszin egy, Kajár egy, akármint nevezzük es űköt. Tengri gyermekei vagyunk, ücsém, Tengri es, Ukkon es, Isten es azt kívánja, hogy az ű szerén járjunk. Jézus hívei megokosodnak szépön, ha idegön bűbájosok nem kujtorognak közöttük.
Hasonló könyvek címkék alapján
- Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő / Édes Anna 89% ·
Összehasonlítás - Asbóth János: Álmok álmodója 71% ·
Összehasonlítás - Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert 95% ·
Összehasonlítás - Szabó Magda: A Danaida 93% ·
Összehasonlítás - Dallos Sándor: A nap szerelmese 91% ·
Összehasonlítás - Jókai Mór: A lőcsei fehér asszony 89% ·
Összehasonlítás - Charlotte Brontë: Shirley 83% ·
Összehasonlítás - Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét 95% ·
Összehasonlítás - Ghyczy-Dráveczky Zsuzsa: Asszony a fáraók trónján 93% ·
Összehasonlítás - Selma Lagerlöf: Jeruzsálem 90% ·
Összehasonlítás