A ​vas fiai (Tatárjárás-trilógia 2.) 28 csillagozás

Kodolányi János: A vas fiai Kodolányi János: A vas fiai Kodolányi János: A vas fiai Kodolányi János: A vas fiai Kodolányi János: A vas fiai Kodolányi János: A vas fiai Kodolányi János: A vas fiai

A tatárjárás ideje, IV. Béla tragikus küzdelme országa világi és egyházi nagyjaival, a „hűséges” szövetségessel, Harcias Frigyes osztrák herceggel, Batunak, a hódításra éhes, mégis megfontolt mongol vezérnek pusztító hadjárata elevenedik meg Kodolányi János jelentős regényében, e szélesen hömpölygő, művészi hitelű krónikában. Gyöngéd szerelem és erőszak diplomáciai cselfogások és belső viszályok, hazaszeretet és árulás, emberi nagyság és önzés váltják egymást, és szövődnek össze a könyv lapjain, mely felidézi történelmünk egyik legválságosabb, de ugyanakkor legérdekesebb korát. Kodolányi írói vállalkozása igen jelentős alkotást hozott létre, mely megjelenése idején alkalmas volt arra, hogy a történelmi regény eszközeivel intse, figyelmeztesse az országot, annak haladó és hazaszerető erőit a német fasizmus terjedésének veszélyére. A könyv értékei, művészi szépségei ma is élvezetet nyújtanak az olvasónak.

Eredeti megjelenés éve: 1936

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Nemzeti Könyvtár

>!
Magyar Közlöny, Budapest, 2013
400 oldal · ISBN: 9786155269219
>!
Magyar Közlöny, Budapest, 2013
448 oldal · ISBN: 9786155269226
>!
Szent István Társulat, Budapest, 2002
880 oldal · ISBN: 9789633612781

6 további kiadás


Enciklopédia 2

Szereplők népszerűség szerint

IV. Béla


Kedvencelte 9

Most olvassa 4

Várólistára tette 19

Kívánságlistára tette 9


Kiemelt értékelések

>!
Tompetyo
Kodolányi János: A vas fiai

Nagyon erős könyv… rendkívül hosszú és mély tartalmú, szép nyelvezetű, gyönyörű, monumentális alkotás. Már az első oldalaktól kezdve éreztem, hogy ez nem egy szokványos történelmi kalandregény lesz, hanem annál sokkalta több… ez maga a történelem.

A krónika 1236-ban, egy apró ormánsági faluban kezdődik, ahonnan egy balszerencsés leányszöktetési kísérlet után három legény menekülésre kényszerül. Egyikük a kunok közé kerül, ott megtelepszik és családot alapít. A második Budára, a király udvarába sodródik, ahol megismerhetjük az ország belső állapotát, IV. Béla harcát a hatalmaskodó urakkal, illetve tragikus küzdelmeit az ország és a keresztény hit védelmében, az egyre fenyegetőbb tatár invázió árnyékában. A harmadik legény eközben végigkóborolja a Dunántúlt, és több nemesi uradalmat megjárva szemtanúja lesz a vidéki urak királyellenes összeesküvéseinek.
A regény hősei egyszerű, szegény falusi emberek, nemzetes urak, lovagok, vándorló szerzetesek, királyok, királynék, kánok, táltosok, rabszolgák… magyarok, németek, kunok, tatárok… egyszóval mindenki, aki akkoriban élt vagy élhetett. Kodolányi olyan mesterien ötvözi a fikciót a valósággal, hogy gyakran képtelenség elválasztani egymástól a kettőt. (És ezt nem csak úgy írom, tényleg volt olyan szereplő, akiről azt hittem nem is létezett, pedig dehogynem.) És milyen furcsa érzés látni, hogy ennek a sok szereplőnek az archetípusai és az ország akkori problémái milyen jól beilleszthetőek a világháborút megelőző – vagy akár napjaink – társadalmába és politikájába egyaránt. Láthatjuk, a múlt mindig reflektál valamilyen módon a jelenre, mindig találhatunk valamit, amiből tanulhatunk, amin elgondolkodhatunk. Éppen ezért egy jó történelmi regény nem évülhet el soha. A vas fiai pedig a legjobbak közé tartozik.
A mű nyelvezetén sokan keseregnek, pedig szerintem egyáltalán nem nehéz… sőt, egyenesen gyönyörű. Tájleírásai fantasztikusak, archaizáló párbeszédei pedig nemcsak fokozzák a történelmi hangulatkeltést, az idő távolságának gyűrűzéseit – ezt a szerző maga fogalmazta így –, de egy olyan sajátos időkulisszát is megteremtett, amilyen ezelőtt még sohasem fordult elő a magyar irodalomban. Élvezet volt elmerülni benne.

Terjedelemre tényleg nagyon hosszú, és ahogy azt mások is írták kitartást igényel. De ezt nem elég csupán elolvasni, hanem át is kell élni. Minden egyes oldala mestermű; egy felejthetetlen utazás a XIII. századi Magyarországon. Csak ajánlani tudom… mert ha mi magyarok nem olvassuk, akkor ugyan ki fogja?

2 hozzászólás
>!
ilmater
Kodolányi János: A vas fiai

Ez volt az első könyv, amit Kodolányitól olvastam, és összességében pozitív véleményt sikerült kialakítanom róla (azzal együtt, hogy egy könyv alapján nehéz egy írót megítélni).
Ismerjük a tatárjárás környéki állapotokat, s tudjuk, hogy az ország belső békétlensége, a politika, a kunokkal szembeni gyűlölködés, a hatalmaskodó urak önzése, az ismeretlentől való félelem, a hírek akkori lassú és megbízhatatlan áramlása mind-mind mennyire hozzájárult ahhoz, hogy végül a tatár hadsereg olyan könnyedén gázolta le az országot. Ez a könyv is ezt részletezi inkább, nem annyira a konkrét eseményeket. Talán ebben a mondatban foglalja össze a szerző legjobban a dolgokat:
Ő (Batu kán) mindegyiknél jobban tudta, hogy ezt az országot nem lehetne letiporni, ha belülről meg nem romlott volna.

Egymástól jól elkülöníthető részekre bomlik a könyv: megismerjük egy kis magyar falu életét, mindennapjait, lakóinak gondolatait, szokásait. Később ugyanígy betekintést nyerünk a Magyarországon letelepedett kun törzs sátrai közé, majd a királyi palotába, aztán egy vidéki gazdagabb úr udvarába, végezetül pedig a tatárok táborába. Összehasonlíthatjuk a különféle hitvilágokat is (bár a kereszténység eléggé hangsúlyosan jelenik meg végig).

Az elején kicsit furcsa volt a nyelvezet, sok-sok ismeretlen szó volt, de ezek jelentős részének jelentése viszonylag hamar kikövetkeztethető. A könyv végén az utószóban Kodolányi meg is magyarázza: tudja, hogy a múlt homálya miatt lehetetlen visszaadni a XIII. századi magyar nyelv szavait, kifejezéseit, de nem is ez volt a célja, hanem csak a különbségek érzékeltetése. Ennek a feladatnak pedig szerintem maradéktalanul megfelelt.

A könyv nem rövid, ez vitathatatlan. Nem pörögnek az események, nincs sodró lendület. Hosszú-hosszú leírásokat kapunk, ráadásul mivel történelmi eseményekről szól, így hatalmas meglepetések sem érhetnek közben. Szóval igazán kitartó olvasóknak érdemes kézbe venni, akik nem unnak bele egykönnyen.

>!
nagy_anikó
Kodolányi János: A vas fiai

Egy nagyon hosszú, kevés izgalmat nyújtó, de nagyon jó könyv. Egy kis faluból indul a történet, egy sikertelen lányrablással, két menekülő legénnyel, kiket sokfelé elsodor az élet, és ebbe a kis faluba térünk is vissza a könyv végén. Közben megismerjük IV Bélát és „urait” (ilyet nem illik mondani egy történelmi valóságról, de sajnáltam Béla királyt, hogy ennyi kapzsi úrral és egyházi szemellyel van körülvéve), ellátogattunk a kúnok táborába és a mongol hadakhoz is.
Szívem csücske Iréneusz barát volt. Ami zavart az a korabeli nyelv használata volt (ezért is haladtam lassan az olvasással, bizony néha félre tettem.) Némely szót ki lehetett következtetni, de sokkal bizony nem tudtam mit kezdeni, de ezekért kárpótolt a sok aprólékos leírás, legyen az a táj, a magyar falu, az öltözék, a szokások (magyar, kun, tatár), az állatok, az időjárás, egy folyó, a nádas vagy akár egy sátor, egy legelő. Minden egybevetve örülök, hogy olvastam a könyvet.

>!
langimari
Kodolányi János: A vas fiai

Azt szeretem ezekben a történelmi regényekben, hogy az író mindannyiszor igen komoly kuktatómunkát végez – és kénytelen végezni – annak érdekében, hogy könyve valamennyire hitelesnek tűnjön még avatott olvasó szemében is. Most alkalmam volt egymásután több tatárjárással foglalkozó művet is elolvasni, utánajártam magam is a forrásoknak, és mondhatom, mindkét mű profi munka, már, ami a történeti hátteret illeti. Kodolányi könyveit egyébként is szeretem, a tatárjárás pedig éppoly izgalmas, magával ragadó téma, mint előzménye, a Julianus barát.

>!
tigrisbigris
Kodolányi János: A vas fiai

Ez egy nagyon jól sikerült történelmi regény Kodolányitól. Nagy tehetsége volt a régmúlt korok élethű és valószerű megjelenítéséhez. Külön élmény, hogy igyeszik visszaadni a korabeli nyelvhasználatot, megismertet a korabeli népek szokásaival. Rengeteg információt ad át szórakoztatóan nagy történelmi hűséggel, közben pedig egészen emberközelivé teszi egy nagy királyunkat IV. Bélát. Véleményem szerint ez a második része a trilógiának még az elsőnél is jobban sikerült. Egyértelműen 5 csillagos nálam.


Népszerű idézetek

>!
Szelén

Ringatón locsogtak a kis hullámok, nyaldosták a kavicsokat és békésen lengett a hajbókoló nád. Valami loccsant… Béka? Vagy a csillogó fényben felszökkenő hal? Valami sziszergett… Távoli pinty valamelyik békésen őrködő nyárfán? Valami zörrent… Tán a partról legörgő hant? Megérintette szárnya suhanásával a szellő s ez elég volt, hogy leszaladjon s vidáman a vízbe vesse magát? Vagy talán aranyzöld gyík surrant a fűben? Szöcske ugrott s hallani lehetett a lába pattanását? Isten tudja. Valami halkan víjjogott… Halászó sirály rikkantott örömében, halat látott, vagy tündér sikoltott? Valahol mély vartyogás támadt… Talán a víz istenkéje szólott, megrázva szakállát s bosszúsan dörmögve a távol hajózó halászokra? Nem akart halat adni? Valami pendült… Vízikígyó érintette ékköves koronájával a kagyló szélét? Selymesen kondult valami a határtalan téren át… Távoli harangszó? Vagy a víz mélyébe szálló kisisten pajzsa? Mennyi hang, mennyi rezzenés, mennyi élet… S mégis égi csend, hullámzó, ringató, fátyolos némaság… Milyen üdítő, magát itató vízillatú szél, milyen különös, lesujtó nagyság s felemelő könnyűség! Minden szikrázik, villog, reszket és lebeg, minden él, lélekzik, sóhajt és piheg, a gyűrűző hullámok enyelegve csókolgatják a homokot, ölelik a kavicsokat, párák rezegnek a távolban s halavány kéken, mint a lehellet, gomolyognak a távoli hegyek a messzi tükrön.

>!
Zsucsima

Nem járhatjuk az ösvényt, melyet magunknak szabunk, hanem csak azt, azmit Isten szab elébünk. És gyakorta lázadozunk ellene, kedég az ű szava mélyen elrejtve suttog bennünk, s csak későn, gyakorta halálunk hóráján halljuk teljes hatalmában zengeni.

Hatodik rész

>!
Hermux

Azután kiáltott egyet a szamarának. A csacsi elordította magát, s ügetve futott Iréneuszhoz. Hátán már meg volt terhelve a középen megkötözött átalvető. Iréneusz felcihelődött a szamár hátára, rendbe szedte a kantárt, megigazgatta a nyakán olvasómód fityegő, zsinegre fűzött festékestégelyeket, azután búcsút intett.
– Laudetur Jesus Christus!
– Dícsértessék! – kiáltott Bene.
– Eredj biekievele! – tett hozzá Karacs.
És a hosszú, szürke alak, mint valami különös árnyék, csakhamar eltűnt az éjszaka homályában.
– Őrjült – dünnyögte Karacs egykedvűen, s lekuporodott megint a csergéje elé. – Heh Amcsik! Elmiene az szaoszacsár.
Amcsik előkullogott valahonnét a szekér környékéről. Keresztet vetett, majd felnézett az égre, mintha kémlelné, hogy a szegény, bolond barátnak kedvez-e az időjárás az utazáshoz. Szelíd derengés úszott a sötét tájon, az égboltozat hosszában a Szalmatolvaj elszórta csillagszalmáját, és a Fiastyúk ezüstösen csillogott. Göncöl szekere is fölemelte rúdját, hideg volt, a végtelen tájon kedves siránkozással ciripeltek a nyarat sirató őszikék.

242. oldal, 1. kötet

>!
ilmater

A kis náddarab csendesen rezgett a vízen, a kenderfonálra szitakötők ültek, a méhecskék kedvesen dongtak, a topolyafák bölcsen suttogtak, kijjebb a nád zizegett a könnyű szélben s a szárazföld felől sütő Nap egyre ragyogóbban, egyre forróbban emelkedett az égre. A Balaton elvesztette kék csillogását s halvány gyöngy-színűre változott, csak messze, a szálai part felé vonultak át rajta halványzöld pászták. S a hullámok oly vakító villogással kergették egymást, mintha a vizek istenkéje ezüstpénzt szórt volna pazarló jókedvében. Egy-egy halászhajó úszott a nagy tó síkján.
György úr hol a horgot leste, hol a kergetőző szitakötőket. Majd a lába körül szorgalmaskodó hangyákat figyelte, majd meg a vízen imbolygó csónakot, amely ugyancsak hangyához hasonlított. Ezer és ezer hangja volt a sziszegő szellőnek, a zörgő, duruzsoló nádnak, a locsogó víznek, a szöcskék sziszergő zenéjének, a surranó nádiverébnek, a gébicsnek és pintynek, a sirálynak… György úr az alig hallható hangok bolondja volt. Mindez a sok hang összeszövődött, egybeolvadt, ha sokáig figyelte, egyszer csak távoli, telten s mégis halkan zengő égi zenét hallott. De olyan tisztán, hogy el tudta volna dúdolni, vagy fütyülni. Fejével ütögetve a zene lüktetésére, belemerült, mintha a Balaton langyos, csillogó mélységébe, az istenke kagylóházába merült volna, s ott hallaná a felülről áradó, túlvilágian zengő zenét. S mély csodálkozásba esett. Ez a zene ugyanis más volt délben és más este, más tavasszal, nyáron, ősszel, vagy télen, más volt napsütésben s megint más borulásban, más esőben s más viharban. Legszebb volt pedig kora nyáreleji délelőtt, őszi alkonyatkor és éjszaka. Ezért György úr éjszaka is elüldögélt kedves fái alatt s bámulta a fekete árnyakat, a holdfény, a csillagok ezüst villogását, a vízen áthajló végtelen hidat s hallgatta, hallgatta a zenét s nem tudott felkelni, hogy lomha, békés testét nyugovóra tegye.

1. kötet, 513. oldal

>!
Jesper_Olsen 

Aki ekkora időt ért, mint ő, s annyi bajt, csapást, szenvedést és békétlenséget látott, már csak a nyugalomban leli örömét, míg be nem takarja az utolsó nyugodalom, a végső béke, az örök csend, a végtelen magány.

I. kötet, 25. oldal

>!
Szelén

Ezer és ezer hangja volt a sziszegő szellőnek, a zörgő, duruzsoló nádnak, a locsogó víznek, a szöcskék sziszergő zenéjének, a surranó nádiverébnek, a gébicsnek és pintynek, a sirálynak… György úr az alig hallható hangok bolondja volt. Mindez a sok hang összeszövődött, egybeolvadt, ha sokáig figyelte, egyszercsak távoli, telten s mégis halkan zengő égi zenét hallott. De olyan tisztán, hogy el tudta volna dúdolni, vagy fütyülni. Fejével ütögetve a zene lüktetésére, belemerült, mintha a Balaton langyos, csillogó mélységébe, az istenke kagylóházába merült volna, s ott hallaná a felülről áradó, túlvilágian zengő zenét. S mély csodálkozásba esett. Ez a zene ugyanis más volt délben és más este, más tavasszal, nyáron, ősszel, vagy télen, más volt napsütésben s megint más borulásban, más esőben s más viharban. Legszebb volt pedig kora nyáreleji délelőtt, őszi alkonyatkor és éjszaka. Ezért György úr éjszaka is elüldögélt kedves fái alatt s bámulta a fekete árnyakat, a holdfény, a csillagok ezüstvillogását, a vizen áthajló végtelen hidat s hallgatta, hallgatta a zenét s nem tudott felkelni, hogy lomha, békés testét nyugovóra tegye.

>!
Hermux

Akkor éjjel nem aludt ki a gyertya. Sőt újat hoztak a szolgák. Az eső szünet nélkül pattogott a Mária-üvegen, a tűz recsegett a kürtő alatt, s a vastag tölgyfaajtó szigorú titoktartással feküdt vassarkaiban. Senki be nem léphetett. A palota minden ablaka sötét volt, s feketék a bezárt, hatalmas, boltíves kapuk. Aludt a város, a házacskák mint didergő, fekete juhok gubbasztottak a hegyoldalban. A Duna hullámai mint végtelenbe vonuló kísértetek gyászmenete tolongtak a fás, bokros partok között. S messze, innen és túl a Dunán, aludt az egész ország, aludtak a városok, csak a tornyokban őrködő vitézek játszottak unalmukban asikot.

302. oldal, 1. kötet

Kapcsolódó szócikkek: eső
>!
Szelén

A feldúlt Muhi gyümölcsöskertjei remegtek a részegítő napsugárban. Néha gyors esők szivárványfátyola suhant át a tájon. A levegőben aranyos legyek táncoltak, cifra pillangók libegtek, énekelve dolgoztak a méhek.

>!
Tompetyo

Úgy látszik, a rabtábor többi szerencsétlenje is meghallotta a különös kürtszót. Mindenfelé mozgás, moraj, zokogás, jajkiáltás támadt a sötétben. A fekete alakok, melyek mint kődarabok hevertek a nyirkos fűben, nyüzsögni, mozogni kezdtek. Néhol felemelkedett egy sötét árnyalak.
– Jézus! – hörögte egy görcsös hang.
– Béla! Béla! – rikoltotta egy másik.
– Béla! Béla! – felelt rá mindenfelé a lelkendező, őrjöngő, dadogó és sikongó hangok sora. Mintha tüzek gyúltak volna ki a sötét mezőn. Az élet, a reménykedés, szabadulás tüzei. Egyre több oldalról gyúlt ki a kiáltás Istennel, Jézussal, Máriával együtt. Sőt olyan is volt, amelyik Annát kiáltott forró hangon, bizonyosan a felesége, anyja, vagy szeretője nevét. Esetleg a lányáét. Egy nevet, amelyben benne volt az Isten is, Jézus is, Mária is, annak a meggyötört rabnak egész élete és vallása.

459. oldal (2. kötet)

Kapcsolódó szócikkek: IV. Béla
>!
Tompetyo

És azt is érezte Batu, hogy hiába a győzelmek, hiába a rémület, hiába a legnagyobb kegyetlenség, a nép nem hódol be. Az ország nem tört meg. […]
Itt a király seregét szétverték, az urak elpusztultak vagy menekülnek, a királyt üldözik, de a nép, amely a mezőkön, erdőkön, folyók partján él és dolgát végzi, nem hódol az új urak előtt. Kiöldösik városait – elbúvik. Felégetik falvait – a mocsarakba megy. Rémítik ördögi bábokkal, udvaraiban sátrat vernek, ahol szökésen kapják, legyilkolják, meggyalázzák, a nép makacsul hallgat, titkon sír és imádkozik… És nem érti, hogy a Jasszau igazságosabb, méltányosabb, a szegény ember számára kedvezőbb törvény, mint az ő zagyva s kereszténynek mondott törvényei. Ez a nép utálja a maga urait, de az új urak nem kellenek neki.
Ilyen földön tehát nehéz székhelyet alapítani.

482-483. oldal (2. kötet)


A sorozat következő kötete

Tatárjárás-trilógia sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Urbánszki László: Fegyver csörög
Makkai Sándor: Táltoskirály
Benkő László: A végső tenger I-III.
V. G. Jan: A tatárjárás
Karczag György: Zúgó nyilak
Orosz T. Csaba: Rubin avagy a király orvosa
Geréb László: Égő világ
Takács Tibor: Tatárcsillag
Gál Halász Anna: Különös küldetés
Urbánszki László: Ördöglovas