Éhség 165 csillagozás

Knut Hamsun: Éhség Knut Hamsun: Éhség Knut Hamsun: Éhség Knut Hamsun: Éhség Knut Hamsun: Éhség Knut Hamsun: Éhség Knut Hamsun: Éhség

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Regény, lírai napló, önéletrajz, egy testi és lelki állapot tükre, avagy tündérmese? Kissé mindegyik, és egészen egyik sem. A világirodalomnak ez a remeke, amelyet hosszú idő múltán új kiadásban ismét kezébe vehet a magyar olvasó, Knut Hamsun norvég író Éhsége 1890 óta a világ szinte valamennyi nyelvén megjelent, s az éhező oslói fiatalember érzelmes története ma már ahhoz a bizonyos kétezer könyvhöz tartozik, amelyet a művelt embernek illik ismernie. Olló úr, a laparchivárius, Ylajali, a koplaló költő életén átsuhanó leányka, az udvarias zacis, a perecárusnő; mind felejthetetlen alakjai ennek a modern mesének, a háttérben pedig kirajzolódnak a még Kristiániának nevezett norvég főváros kikötői, szegény és gazdag negyedei, kissé a múlt század végi társadalom is. Hamsunnak ez a könyve maradandó érték a norvég és az európai irodalomban, nemzedékek ismerkedtek meg belőle a századforduló norvég életével és egy hosszú írói pálya kezdetével.

Eredeti cím: Sult

Eredeti megjelenés éve: 1890

>!
L'Harmattan, Budapest, 2015
218 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634140177 · Fordította: Pap Vera-Ágnes
>!
Háttér, Budapest, 2001
210 oldal · puhatáblás · ISBN: 9638128976 · Fordította: Hajdu Henrik
>!
Európa, Budapest, 1965
152 oldal · keménytáblás · Fordította: Lontay László

1 további kiadás


Enciklopédia 3


Kedvencelte 22

Most olvassa 7

Várólistára tette 119

Kívánságlistára tette 57

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Ákos_Tóth I
Knut Hamsun: Éhség

Az egyik, ha nem a legfontosabb skandináv regényben a szerző az éhségről ír, ám ezt az éhséget többféleképpen is értelmezheti az olvasó. Hamsun elbeszélője éhezik az ételre, ököl nagyságúra szűkült gyomra kegyetlen kínokat okoz neki, de éhsége ugyanígy kiterjed más emberi igényekre. Éhezi a szeretetet, a társaságot, a sikereket és a szakmai megbecsülést, az otthon melegét, az elvesztett szellemi teljesítőképességét – elhaló segélykiáltásai útján kifejezésre juttatja egy nem csak fizikálisan, de társadalmi és szellemi szempontból is élő ember alapvető szükségleteit. A regény valódi értékét ez adja, nem az éhezés nyomorúságos élményének megjelenítése, bár az is kellőképpen beszédes és bizonyos pontokon ijesztő. Hamsun azonban nagyon egyenesen ír*, így éhsége igazából nem is annyira jelképes. A látszólag cselekménytelen cselekmény tele van olyan epizódokkal, amikor az összes fenti kudarcélménye nyilvánvalóan, a klasszikus értelemben vett éhezéstől függetlenül megjelenik a szövegben: ilyen a már-már misztikus kis szerelmi affér a történet vége felé, a szobáját kiadó asszonnyal közösen bújt könyvelés, amiben képtelen rendezni a számításokat, a lapkiadók elutasításai, általában véve a magánya, vagy ahogyan jobb dolog híján az utcákat járja átszellemülve.

Komoly fejtörésre ad azonban okot az, hogy Hamsun karaktere számos alkalommal mintha saját túlélése ellen dolgozna. Ha pénzhez jut, nagylelkűen osztogatja, nem kéri el a visszajárót, ételét ugyancsak szívesen osztja meg másokkal. Kérni fél, bizonyos határokat képtelen átlépni, miközben leépülésének folyamata tovább gyengíti őt. Éhsége már csak azért is halálcsapda, mert ahogyan az összeszűkült gyomornak méreg a kevéske nyers hús és a nagy adag frissensült, úgy bizonyos fokú nyomorúság után személyiségének is feldolgozhatatlan sokk szembesülni az emberi jósággal, a könnyen jött pénzzel – utóbbira remek példa a boltos fiúval kapcsolatos vívódása és dühkitörése, miközben egyetlen lehetőséget nem vesz csak számításba: spoiler.
Önpusztításnak is tekinthetnénk tehát viselkedését, saját sorsának tudattalan megrontásaként, ráadásul örök rejtély marad, pontosan mi is sodorta az éhhalál küszöbére: önnön életvezetése (tudjátok, mint az oroszoknál…**), vagy a külvilág kegyetlensége. Ez a kérdés már csak azért is homályos, mert a körülötte lévő szűk környezet nem törvényszerűen ellenséges vele – pokoljárása során nem találkozik több elutasítással, mint segítő szándékkal és együttérzéssel. Pontosan ebből kifolyólag azt sem tudjuk, hogy elidegenedése a társadalomtól (mert hát lássuk be, tulajdonképpen erről van szó) szándékos kilépés vagy kollektív kitaszítás eredménye-e…

Egyébként nem akarom eltitkolni, hogy miközben teljes mértékben lenyűgözött a regény, titkon végig szerettem volna valamiféle kapcsolatot találni a nagy mű, illetve szerzője időskori, finoman szólva is viseltes dolgai között. Ez ilyenformán nem jött össze, valódi összefüggés szerintem nincs köztük, ámbár azon talán el lehet gondolkodni, hogyan is viszonyulhat egy ennyire kemény életrajzi időszak a későbbi idők eltorzult eszméihez, politikai állásfoglalásaihoz. Ezen a vonalon haladva már felsejlik valami különös tanulságérzet Hamsun ifjúkori élményeiből: ezek ugyanis megdöbbentően hasonlítanak annak a generációnak a fiatalkori traumáihoz, amely később megalkotta és működő államszervezetté tette a fasizmust és a nácizmust. Hamsun bármilyen értelmű éhezése ugyanolyan táptalaja a későbbi szélsőséges világnézeteknek, mint egy minden addiginál pusztítóbb háború átélése, a társadalmi rang, egyáltalán a közösségben elfoglalt pozíció jelentette biztonságérzet elvesztése, az elszegényedés, lecsúszás, elértéktelenedés érzése. Mindemellett nekem szemet szúrt még G. B. Shaw Hamsunra vonatkozó kvázi-dicsérete is, miszerint őt tartja a legműveltebb műveletlen embernek. Mintha a norvég író önerőből tárta volna fel korának szellemi vívmányait, hogy aztán megalkosson belőlük egy észszerűnek tűnő, bizonyos fajta logika mentén kiérlelt, de az etika és a legelemibb emberi érzések szempontjából hibás rendszert. Épp ahogyan Louis-Ferdinand Céline, aki megannyi kortársától eltérően nem tudta, hol vannak a határok. Idős korára már Hamsun sem, és ebben könnyen szerepe lehetett annak a fiatalkori megrázkódtatásnak, aminek a dokumentációja az Éhség lett.

Nem csak fontos klasszikus, szubjektív szempontból is életre szóló olvasmány lehet! Én nagyon ajánlom. Be is kedvenceltem, éppenséggel a történet lezárása miatt: spoiler – katarzis ez a köbön!

*Furcsa mód az Éhség eddig egyszer sem jelent meg magyarul kétszer ugyanabban a fordításban – valahányszor kiadták, mindig új magyarítás készült hozzá. Ennek oka csak azért nem világos, mert Hamsun stílusa összességében nézve nagyon letisztultnak hat. Nem hinném, hogy ezt a közérthető, lendületes nyelviséget csak és kizárólag az új változatnak köszönhetjük, de most már csak kíváncsiságból is szívesen megnéznék egy régebbi darabot: hátha kiderül, miért is kellett ennyiszer hozzányúlni a regényhez.
**Illetlen poén, de az Éhség mintha pont ott kezdődne el, ahol a legtöbb klasszikus orosz regény már rég véget ért…

>!
L'Harmattan, Budapest, 2015
218 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634140177 · Fordította: Pap Vera-Ágnes
3 hozzászólás
>!
Bla IP
Knut Hamsun: Éhség

Hamsun írói teljesítménye e fiatalkori regényében kitűnő, s nem is akarok másról írni néhány gondolatot, kizárólag a kötetről.
A regény egy monológ, egy, az egykori Oslóban tengődő munkanélküli újságíró élete, gondolatai, érzelmei, aki nélkülöz, éhezik, egyik napról a másikra él, s megkísérli ezt a helyzetet túlélni, megváltoztatni. Mindezen állapotokról demoralizáló saját riportban számol be a nélkülözés, az éhezés olyan fokára, mélységeibe jutva, amely dühös tehetetlenségében már az önpusztítással határos.
Nagyon érzékletes, igényes regény, méltán érdemelte a magas elismerést. Csak nagyon elszántaknak ajánlom! Megtanulhatjuk belőle, hogy nincs miért önsajnálkoznunk, mert van lejjebb!

>!
pepege MP
Knut Hamsun: Éhség

Ahhoz képest, hogy még a 19. században keletkezett, meglehetősen időtálló történet. Nem hiszem, hogy valaha bárki is jobban, hatásosabban le tudná írni az éhezés mikéntjét (és miértjét), mint Hamsun. De időnként az őrületbe kergetett! :)

2 hozzászólás
>!
dokijano 
Knut Hamsun: Éhség

Remek regény, jól eltalált karakterekkel és önéletrajzi elemekkel. Nem is gondoltam volna, hogy az éhezésről ilyen szép fogalmazással és érzékletesen lehet írni. Minden elismerésem a fordítóé, Hajdu Henriké. (Nem kisebbítve persze a szerző érdemeit sem.)
Érdekes jellemvonása az éppen állástalan (és többnyire hajléktalan) főszereplő újságírónak, hogy ugyan ő is fillérekből (az ő fillérjük az őre) tengődött, mégis ha a zálogházból olykor-olykor hozzájutott egy kevéske pénzhez, annak nagy részét képes volt a kéregető koldusnak adni és tovább éhezni. Nem hiszem, hogy manapság sok ilyen mentalitású embert találnék kis hazánkban és a környékén. Sajnos! Persze azt sem tudom, hogy akkoriban és arrafelé – a XIX. sz. végi Norvégia fővárosában – mennyire volt ez jellemző az átlagemberre.
Kissé szúrta a szememet, hogy jó néhányszor előfordult ez a szitkozódás: „A teremfáját!” Így még sosem hallottam, csak „Azt a teremburáját!” vagy „Az istenfáját neki!” alakokat ismerem. Ez meg valami összevont alak lenne? Ha egy nyelvész vagy magyartanár erre jár, szívesen olvasnám a véleményét erről is.
Fura volt még a betűtípus is (a 2001-es Háttér-kiadást olvastam): a megszokott – mondjuk Times New Roman – betűktől szélesebb betűkkel szedték a könyvet, emiatt a betűkben (pl. az „e” betűben) levő vízszintes vonal alig-alig látszott. Mintha széthúzták volna a betűket vízszintesen. Ez elég zavaró volt olvasás közben, lévén hogy az „e” betű elég gyakori a nyelvünkben.
Ezektől az apró formai kifogásoktól eltekintve bátran ajánlom a különlegességeket kedvelőknek.

3 hozzászólás
>!
Chöpp 
Knut Hamsun: Éhség

Kész. Letudva. Mondom ezt és így a történet miatt, ami valóban hervasztó, idegesítő és kilátástalan. No meg a főhős rémes bipólusú személyisége fényében (vagy árnyékában).
Maga Knut Hamsun viszont tűrhetően ír. A maga nemében és idején biztos izgalmas lehetett ez a lélektani regényecske.
Valójában engem Hamsun érdekel. Ezzel a könyvével egy aprócska lépést tettem a megismerése felé. Róla olvastam már többször, de tőle most először. Egészében véve nem csalódtam.

>!
eme P
Knut Hamsun: Éhség

Azt hiszem, soha ennyit nem vacilláltam egy értékelés megírásával, mint most. Jobb lett volna, ha olvasás előtt nem tudok semmit Hamsunról. De tudtam. Persze ennek nem kell(ene)/(lenne) szabad befolyásolnia az olvasást, de hát ha tudsz valamit, azt tudod, és egy szó, egy gesztus, egy mondat azonnal más értelmet nyer ebben a kontextusban. Belemagyarázom ami nincs ott, vagy tényleg van benne valami…? Nagyon nehéz eldönteni.
Kezdjük azzal, ami tetszett: a megírás hogyanja. A később annyira kedvelt és népszerű tudatfolyam-technika, a belső monológ, a világ befogadásának és megélésének aprólékos, részletes belülről láttatása, a „kitárulkozom minden csekélységnek” mindent magába szippantó, mindent megfigyelő és visszatükröző impresszionizmusa. Kétség kívül, ebből a szempontból nagy alkotás ez a vékony kis kötet.
Ami kevésbé nyerte el tetszésemet: a főhős alakja, nézőpontja, aki saját (gyakran önironikus) bevallása szerint zavaros hangulatainak (ösztöneinek ?) rabja. Ritka finom hangulat az, ha derűs közöny tölti el. Közöny. Ilyenkor minden futó jelenség szép és gyönyörű és… ennyi. A többi: éhség. Fájdalmas, tébolyító, delíriumba taszító farkaséhség. Kószáló, kóborló, a világot szivacsként magába szívó főhősünk ilyenkor, az észvesztő éhségtől hirtelen hangulatváltozásokon megy át: groteszk játékot űz az emberekkel, szadizmusba hajlóan kegyetlen tud lenni (nem fizikai bántalmazásról van szó), fantazmagóriákkal burjánzó hazugságokkal teszteli az undok öreg vak tűrőképességét, hiszékenységét… Persze van ebben társadalomkritika is, de a felsőbbrendű ember lenéző, gőgös, büszke magatartásából is (nem kis adag). Ezért is igyekszik annyira eltitkolni, tagadni helyzetét: nem megalázkodni, nem koldulni, mindig gerincesnek, becsületesnek, tisztának, többnek, jobbnak kell lenni, és eként mutatkozni az étvágyat is elvevő fogatlan asszonnyal, a nyomorék sántával szemben, akinek az utolsó pénzét is odaadja csak hogy szabaduljon tőle, csak hogy ne lássa őt, ne gázoljon bele derűs hangulatába, hiszen valami rútsággal feni be e szép, tiszta reggelt. Gyűlöli, amiért konokul kiverekszi helyét a világban. Igen, visszataszító nyomorékoknak, szegényeknek, rútaknak nincs helyük a világban – vagy nem kellene lennie. Hősünk is szegény és szenved, érzékletesen mutatja be gyötrelmeit, elbeszélésmódja révén kimondatlanul kéri, és néha még el is nyeri együttérzésünket, de közben egyértelművé teszi: szenvedése igazságtalan, ő jobb sorsra érdemes, mint a körülötte lévők. Miközben görcsösen ragaszkodik erkölcsi tisztaságához, lépésről lépésre épül le mind fizikailag mind lelkileg-erkölcsileg, elméje viszont tiszta – mindent élesen lát és rögzít. A fizikai-lelki éhhaláltól csak a véletlenek, meg a néha fel-felvillanó inspiráció mentik meg, a segítség viszont ahogy jön, úgy megy. Hősünk még az éhhalál küszöbén is képes felelőtlenül cselekedni, miközben tisztasága már csak hazug látszat. Valójában egyféle raszkolnyikovi kísérletnek tűnik az egész, nietzschei beütésekkel. A főhőst a menny ellen áskálódó gyűlöletből elkövetett tettek vonzzák, a megfontoltan elkövetett bűn szilaj elszántsága. Ő maga nem követ el bűnt, csak hangulatai vonzzák felé… Igaz, történetének végét nem ismerjük.
Hááát… valahogy nem tudtam maradéktalanul együttérezni az éhezővel. Volt ebben az éhségben valami visszarettentő.
Elismerem, szubjektív voltam – vannak, lehetnek más olvasatok is, sokkal kedvezőbbek, nekem viszont most erről szólt a történet.

>!
Lunemorte MP
Knut Hamsun: Éhség

A lelkiismeretem foglya vagyok.
Az állítólag létező isten elhagyott, ó hogy a csuda vigye el azt is! A bús norvég utcákat járom magányomban, otthon becsukom az ablakot a szagok ellen. Velem aztán senki sem szórakozhat!
No, ez jó is lesz újságcikknek ugye, Ylajali?

>!
Bélabá P
Knut Hamsun: Éhség

2013. őszén, nyirkos, hideg időben olvastam. Illett a könyvhöz ez az idő. Az Éhség nyomott, szomorkás, szürke világot tükröz. Észak, tipikus Norvégia. Előttem volt minden részlet, akár filmet néznék. Azért nem ötös, mert nagyon le tudta húzni a hangulatom.

3 hozzászólás
>!
marschlako P
Knut Hamsun: Éhség

Knut Hamsun a fülszöveg szerint elszegényedett közép-norvégiai parasztcsaládból származott, akik idővel a sarkkörön túlra költöztek. Felnőve nyughatatlan vándor lett, munkát keresve végigcsavarogta Észak-Norvégiát, majd Kristianiába (a mai Oslóba) ment, ahol volt házaló, boltosfiú, cipészlegény, kereskedősegéd, tanító, villamosvezető és újságíró is, kétszer megjárta még Amerikát is. Ezen időszak nélkülözései ihlethették Éhség c. regényét, mely egy újságírással próbálkozó elszegényedett fiatalember mindennapi betevőért vívott meglehetősen kilátástalan küzdelmét mutatja be.
A regénnyel olvasás közben bipoláris viszonyt sikerült kialakítanom. Egyrészt maga a stílus, a főszereplő lelkiállapotának érzékletes leírása magával ragadó, másfelől azonban a főszereplő személyisége (talán a folyamatos éhezés hatására) meglehetősen hebehurgya: gyakran csinál szokatlan/váratlan dolgokat, hirtelen érzelmi kitörései és hangulatváltozásai rendre lehetetlen helyzetbe hozzák. Ugyanakkor rendkívül jólelkű, gyakran előfordul, ha egy kis pénzhez jut, előbb segít ki másokat, mintsem magára gondolna, mindig igyekszik hű maradni elveihez, tisztességes úton segíteni helyzetén. Bár a hasonló témájú Ditte, az ember lánya – talán összetettebb mivolta okán – sokkal meghatározóbb élmény volt anno, Hamsun így is kíváncsivá tett további munkássága iránt.

>!
fukszia
Knut Hamsun: Éhség

Főhősünk névtelen. Kristianiában (Osló régi elnevezése) lakik, annak különböző negyedeiben. Ideje az 1800-as évek vége. Amikor elkezdi hősünk az önéletrajz jellegű naplóját írni, már egy lesüllyedt, napról napra élő szépreményű újságíró, aki hisz saját küldetésében és a visszautasítások ellenére életének legfontosabb vállalkozásának tartja. Az kiderül mindjárt a könyv elején, hogy régebben jobb módban élt, amije még van azt a zálogházból szedi össze a mindennapi betevőre. Életét és mindennapjait két dolog határozza meg az írás és az éhség. Sokszor napokig nem eszik, szinte a delírium, félőrült állapotba kerül a több napi koplalás miatt, de emberi méltóságából nem enged (nem kéreget, nem lop, nem hazudik) és ha valamilyen szerencse folytán pénzhez jut, akkor még ad is. Együtt drukkolunk olvasás közben főhősünkkel, hogy érje valami szerencse, valami a kitöréshez szükséges szerencse, hiszen megérdemelné.
Hamsun ragyogó technikával mutatja be főhősünk belső vívódását, az elkötelezettség szinte gúzsba kötő erejét és az utolsó percig kitartó gerincességet. A lélek legmélyebb bugyrában keresi az igazságot és a példaképpen állítható személyiséget. Persze kérdés, hogy példa-e ez a semmiben nem engedő, fanatikus elhatározottság, ami szinte az éhhalálhoz vezet. A mű lezárása a válasz ?

8 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
eme P

Isten benyúlt idegszálaim közé, s lágyan, gyengéden összekuszálta az egész hálózatot. Isten visszahúzta ujjait, s íme rájuk tapadtak finom idegrostjaim és vékony idegszálaim. S e szent ujjak, Isten ujjai nyomán nyitott rés, seb támadt agyamon. De Isten békén hagyott, mihelyt befejezte művét, nem illetett többé, s nem sújtott semmi gonoszsággal. Békén eleresztett; megengedte, hogy örüljek nyitott sebeimnek. Nem, Isten, az örökkévaló Úr, nem sújtott semmi rosszal…

17. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Isten
3 hozzászólás
>!
Lunemorte MP

S ha én magam is feloldódom a sötétségben, eggyé válok vele?

76. oldal, L'Harmattan, 2015

>!
Lunemorte MP

Lassacskán különös hangulat tört rám, úgy érzékeltem, hogy nem itt vagyok, hanem valahol nagyon messze, az a bizonytalan érzésem támadt, hogy nem én vagyok az, aki lehajtott fejjel itt baktat a kockaköveken.

17-18. oldal, L'Harmattan, 2015

>!
berengar

Az intelligens szegény sokkal jobb megfigyelő, mint az intelligens gazdag.

114. oldal

>!
dokijano 

    Ahogy továbbmentem, egyre nagyobb boldogság lett rajtam úrrá. Igen, megálltam ezt a nehéz próbát! Tisztességem tudata fejembe szállt. Ujjongva állapítottam meg, hogy nagy jellem vagyok, fehér világítótorony az emberek hordalékos, roncsokkal ellepett tengerében. Zálogosítsak el idegen tulajdont egy ebédért, egyem meg és igyam meg lelkiismeretemet, hogy aztán undorodjak magamtól, restelkedjem magam előtt? Soha! Soha!

57. oldal, Első rész (Háttér, 2001)

>!
_teresa

Akkor folyton koplaltam Kristianiában*, abban a furcsa városban, amely átformál, s csak azután ereszt el bennünket…

* A norvég főváros, Oslo régi neve

(első mondat)

>!
Kollográd P

Akkoriban szüntelenül az utcákat róttam és éheztem Kristianiában, e különös városban, mely senkit el nem enged úgy, hogy nyomot ne hagyna rajta…

(első mondat)

>!
Archibald_Tatum P

– Így már más a helyzet – mondtam. – Várjon itt néhány percet, megyek és szerzek magának néhány őrét.
Lesiettem a Pilestredet utcába, tudtam, hogy az egyik ház első emeletén van egy zálogos, noha jómagam nem jártam még nála. A kapualjban sietősen lekaptam a mellényemet, összetekertem és a hónom alá csaptam; aztán felmentem a lépcsőn és bekopogtam az ajtón. Köszöntem, és a mellényt a pultra dobtam.
– Másfél korona – mondta a férfi.

12. oldal (L'Harmattan, 2015)

>!
dokijano 

    Kimentem az előszobába, s leültem. Ha egyáltalán sikerülne, csak idekint, a csendességben tudnék írni. Lemondtam allegóriámról; új idea, remek ötlet foglalkoztatott. Igen, komponálok egy középkori tárgyú egyfelvonásost. A kereszt jele lesz a címe. Különösen a főalakra összpontosítottam fantáziámat, egy pompás, fanatikus ringyóra, aki a templomban bujálkodik, nem gyengeségből, nem is szenvedélyből, hanem a menny ellen áskálódó gyűlöletből; bujálkodik az oltár lábánál, az oltár terítőjén, a menny ellen lázadó mámoros megvetésből.

183. oldal, Negyedik rész (Háttér, 2001)

>!
ancsr

Ujjongva állapítottam meg, hogy nagy jellem vagyok, fehér világítótorony az emberek hordalékos, roncsokkal ellepett tengerében.


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Ernest Hemingway: Akiért a harang szól
Thomas Mann: A varázshegy
Italo Svevo: Zeno tudata
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.
David Herbert Lawrence: Lady Chatterley szeretője
August Strindberg: A vörös szoba
Albert Camus: Közöny
Selma Lagerlöf: Gösta Berling
Mario Vargas Llosa: Négy óra a Catedralban
George Orwell: 1984