Az ​utolsó fejezet 1 csillagozás

Knut Hamsun: Az utolsó fejezet

Ennek a könyvnek nincsen fülszövege.

Eredeti cím: Siste Kapitel

Eredeti megjelenés éve: 1923

>!
Fővárosi, Budapest, 1925
436 oldal · keménytáblás · Fordította: Ritók Emma

Enciklopédia 3


Várólistára tette 2

Kívánságlistára tette 6


Kiemelt értékelések

Leverkühn>!
Knut Hamsun: Az utolsó fejezet

Érdekesség, hogy ez a regény egy évvel A Varázshegy előtt jelent meg, és mindkét regény helyszíne egy szanatórium. Thomas Mann nagy tisztelettel beszélt Hamsunról, de akármennyire is tetszik nekem a norvég író stílusa, nyomába sem ér német kortársának.


Népszerű idézetek

Leverkühn>!

– A világrend, azt mondta az imént. De látta-e valaha, hogy ez a „világrend” megbiztatott, ha jót akartunk tenni? Akkor pedig ez az úgynevezett világrend csak olyan, amilyen mindig volt: vak, kérlelhetetlen és nem befolyásolható.

Leverkühn>!

Ha a halál nem érdemes rá, hogy ragaszkodjunk hozzá, akkor kénytelenek vagyunk az élethez ragaszkodni.

Leverkühn>!

„Ma éjjel Megváltótok született!”. Nem azért mondom, hogy szájaskodjam, lehet, hogy azon az oldalon is van valami igazság, a Megváltó és a megváltás oldalán, – megváltás a léttől, melyet úgy kapunk és nem kívántunk, megváltás ettől az élettől, amelyet ránk erőszakoltak, anélkül, hogy óhajtottuk volna. Ó milyen misztikum az egész, de azért nem mondom, hogy egészen hihetetlen; értem, hogy némelyek hisznek benne, éppen azért, mert abszurdum. Vezetnek kötéllel a nyakunkon egészen a pusztulásig és mi engedelmesen megyünk tovább a magunk vesztébe. Hallunk eleget a lét bölcs berendezéséről, de meglátni, – lehetetlen. Nem tudom, melyik az igazi út, de vannak komoly emberek, akik azt tartják, hogy egyáltalában nem tréfa dolog ez az élet. Hát csak így megyünk és vándorlunk tovább. Hajszolnak megállás nélkül és amit el nem pusztít bennünk a kor és az idő, azt legalább is megváltoztatja úgy, hogy ráismerni sem lehet. És mikor már untig eleget vándoroltunk, még mindig vándorlunk egy kicsit tovább, vándorlunk éjjel és nappal, míg végre egy nap az alkonyatba vándorlunk bele, és itt az idő, hogy megölessünk, megölessünk jóságos komolysággal. Ez az élet regénye, és a halál az utolsó fejezet benne. És az egész csupa misztikum.

Leverkühn>!

Mikor a halál benyit az ajtónkon, lábujjhegyre állunk és dühöngünk, és mikor a karja közé vesz, nagyszerűen, minden teketória nélkül, mi még verekszünk. Persze, az egész nem sokáig tart, már is ott fekszünk, tele kék folttal. Aztán letesznek a föld alá. De vajon miért? Csak azért, hogy a többiek, akik megmaradtak, egészségesebben halhassanak meg. Mi pedig ott fekszünk, féreg vájja a szemünket és olyan igazán halottak vagyunk, hogy még ki sem törölhetjük belőle. Hát nem így van-e minden? S ez még csak a fele a dolognak. Még csak azt említettük, amit a halál akkor is elvégez, ha csak úgy büszkén sétálgat és egyenként tör le minket; de ez nem elég neki! Háborúval, földrengéssel, katasztrófákkal is föllép a felséges úr, akinek a hüvelykujja mindig lefelé van fordítva, a halál gázol az életben…

Leverkühn>!

Mikor a kisasszony bement, az öngyilkos még sokáig ott maradt állva a lépcsőn. A harangszó megszűnt, nem hallott semmit sem, csak a hegyekből valami zúgást. A telihold lenézett rá, arcán és egész tartásán megint az a komor kifejezés látszott, mint a szanatóriumi tartózkodásának első idejében, a tépelődés és szenvedés kifejezése…

Kapcsolódó szócikkek: szenvedés · telihold · tépelődés
Norpois>!

Nem volt rá semmi szükség, de Dániel a boltostól egyenesen a bíróhoz ment: valami kis adót vagy efélét akart kifizetni; de tulajdonképpen inkább Helénának akarta megmutatni magát, hogy diadalmaskodjék felette. Ó, ez a fiatalság, a nyughatatlan fiatal szív! Nem volt elég neki, hogy majorosgazda, hogy van állatja, kedvese, mindennapi kenyere, másegyéb is felébredt benne és táplálékot akart. Még egy füstös kunyhóból való fiúnak is rá kell hallgatni a belső életére, arra az erős és kifejlett életre, amelynek követelését nem némíthatja el. Hiúság volt-e? Meglehet. Vagy uralkodási vágy, szerelem, diadalmámor? Meglehet. Heléna megvetette egyszer…
De nem találkozott vele, az nem szaladt elébe könnyes szemmel és bánatosan, egyáltalában nem, látni se lehetett. Vigye el az ördög, szerencsés útat!

Leverkühn>!

– De különben – akár hosszú ideig élünk, akár rövid ideig, meg kell tennünk, amíg élünk, annyit, amennyit lehet.
– Ki mondta ezt?
– Én magam mondom. Semmi sem vész el. Ha mi meghalunk, mások jönnek utánunk.
– Akik szintén meghalnak.
– Úgy van, azok is meghalnak. Ez már nincs másként.
– De akkor mire való ez az egész?
– Ez az egész a világrend, ez az egész az élet, ez már csak így van.
– Nem, ez az egész a halál.
A doktor ebbe is belement, hogy ne izgassa ezt az Istentől meglátogatott embert, de mosolygott és úgy mondta, hogy igen, igen, mint aki alapjában mégis csak jobban tudja.
– És hol végződik mindez? – folytatta az öngyilkos. – Mikor fog bevégződni? Mikor szakad már félbe ez az örökös pusztítás? Hiszen sohasem fordul jobbra. Mi a cél? ennek a célja? A kegyetlenség folytonossága?


Hasonló könyvek címkék alapján

Bjørnstjerne Bjørnson: Isten nyomai
Jonas Lie: Az életfogytiglan elítélt
Alexander L. Kielland: Méreg
Bjørnstjerne Bjørnson: Magnhild
Bjørnstjerne Bjørnson: Mary
Sven Elvestad: A hajnali vendég
Békés Pál: Csikágó
Rejtő Jenő (P. Howard): Az elátkozott part / A három testőr Afrikában
Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét
Konrád György: Elutazás és hazatérés