Értékelések 19

marschlako P>!
Kleinheincz Csilla – Roboz Gábor (szerk.): Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2019

Már nem vártam annyit, mint az előző kötettől, tudva, hogy ez is csak nyomokban tartalmaz sci-fit. De arra már nem számítottam, hogy igazából fantasyt se nagyon találok – legalábbis olyat, amilyet szeretek: klasszikusat vagy a mesékre hajazót –, s a többi is csupa weird meg horror (no meg vérfarkasok), és hát ezek nagyon távol állnak tőlem; szinte egyik novella sem tudott megfogni.

Nem mintha nem lettek volna nagyrészt jól megírva, de most a legjobbakat sem éreztem amolyan igazi ötcsillagosnak. A legjobban A macskák mindig boldogok c. novella tetszett, aminek azért is örültem, mert Tallódi Julianna volt az egyik szerző, akit a tavalyi kötetből megjegyeztem magamnak (bár a Féligaz valamivel jobban illeszkedett a komfortzónámba). Még Vincze Dorottya: Nem rászoruló és László Zoltán: Madarak, emlékek, lánygyermek c. írásait emelném ki, no meg Takács Bogit, mivel a Néhány megjegyzés a közönséges polip szaporodási stratégiájáról kellemes meglepetés a tavalyi kötetben olvasott novellája után.

Több olyan írás is volt, ami egy ideig lekötött, sőt kifejezetten tetszett is, aztán valami megtört bennem (a leginkább talán Puska Veronika: Bújj, bújj, zöld ág c. novellájára igaz ez, mintha két külön novellát olvastam volna). Mindenesetre, amint ezt a kötetet befejeztem, egyből megvettem a 2020-asat is, mert még mindig bízok benne, hogy talán most többen lesznek az én ízlésemhez közelebb álló írások benne, no meg persze kíváncsi is vagyok.

2 hozzászólás
mandris>!
Kleinheincz Csilla – Roboz Gábor (szerk.): Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2019

Nagyon vegyes ez a kötet, talán szívonalban még inkább, mint tematikában. Azt mindenesetre nagyon jól bizonyítja, hogy Magyarország kiválóan alkalmas táptalaj a weird történetek számára. Ezt már Veres Attila is bizonyította, több alkalommal, és ebben a kötetben is több ilyen novella kapott helyet (Holnap hamarosan…, Rossz beszéd, Horváth Etele, …). Nem tudom, ennek mennyire kellene örülnöm, mindenesetre úgy tűnik, hogy a weird alkalmas nyelvezetet biztosít arra, hogy az aktuális társadalmi problémákról figyelemfelkeltő módon lehessen írni.
A kötet alkotói között megjelennek a nagy és ismert (húzó)nevek (Gaura Ágnes, Veres Attila, László Zoltán, stb.), és sok – egyelőre – kevésbé ismert alkotó is helyet kapott a kötetben, ami mindenképp pozitívum, mert remélhetőleg ez majd lendületet ad nekik írói pályájukon. Tematikában pedig a testvéri szeretettől, barátságtól, egymásra utaltságtól, az idegengyűlöleten át a családon belüli erőszakig van itt mindenféle.
A novellák között találhatók magyarosabb (pl. Bújj, bújj zöld ág) és kozmopolitább darabok is (pl. Akié az eső). Ha jól számolom, ez utóbbiból van több, de az, hogy egy darab kozmopolita, nem jelenti feltétlenül, hogy nem reflektál olyan kérdésekre, amelyek magyar szempontból (is) aktuálisak. És ez a felosztás nem feltétlenül jár együtt magasabb vagy alacsonyabb minőséggel, a két törésvonal nem esett egybe.
Vannak olyanok, amelyeknek inkább a stílusa fogott meg, de tartalmilag kevésbé voltam kibékülve velük (pl. Imago), más esetekben viszont szerencsésen találkozott a forma és a tartalom, és valami nagyon emlékezetes született. Ide tartozik a kedvencem, a Sztrigoj is, amely nagyon jó formában és stílusban tárgyal több fontos témát is: alkoholizmust, a háború és személyes tragédiák hatását, betegséget és szegénységet, családon belüli erőszakot.
Viszonylag kevés novella volt, amellyel maradéktalanul elégedett lettem volna, és főleg olyan, amely le tudott volna nyűgözni, de olyan is, amelyet végig kellett volna szenvednem. Összességében jó kis válogatást kaphattunk, és – akármennyire nem az én személyes teljesítményemről van szó – azért mégiscsak jó érzés azt látni, hogy a magyar írók is ilyen jó kis szövegeket tudnak letenni az asztalra.

gyuszi64>!
Kleinheincz Csilla – Roboz Gábor (szerk.): Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2019

2020/130. könyvtár

Nagyon szerettem volna leírni e lehetetlen szavakat, hogy „a novelláskötetben nem volt egyetlen gyenge írás sem”, de végül nem sikerült. Egy novella nem tetszett, az összes többit nem bántam, hogy elolvastam. És mégsem tudok maradéktalanul örülni.

Remek színvonalúak az írások, stílus és nyelvezet végig rendben van. Dominálnak a hangulati és filozofikus elemek, a líra általában erős a cselekményvonal rovására. Mindenütt jelen van az oly fontos elgondolkodtatás, megtalálható az ötletesség és a fantázia, az elbeszélések igényesen megírt, szépprózai művek. Miért adtam mégis „csak” 4 csillagot?

Nagyjából ugyanezért, néhány okot részletezek a türelmesebbeknek.

1. A „szépirodalmi igényesség” (mifelénk és úgy általában is) komor hangvétellel, erkölcsi és társadalmi kérdések boncolgatásával jár. A novellák többsége sötét légkörű, súlyos atmoszférájú, néhány közülük deprimáló. Meg kell érinteni az olvasót, és a szerzők többsége – közkeletű tévedés – a heppiendet erre alkalmatlannak tartja.

2. Kevés a sci-fi a novellák között (tipikus magyar szerzős idegenkedés), sőt több írás még a „fantasztikus” jelzővel is alig illethető. Jobban fekszik a szerzők stílusának vagy témaválasztásának a zsáner weird határterülete, a jellemzően pesszimista kép (ami még tipikusabb magyar mentalitás).

3. A fentiekből következően gyenge a szórakoztatás-faktor, a novellák többsége nem ilyen célból íródott. Használhatjuk ugyan a „kortárs” vagy „igényes” jelzőket, de szerintem így olvasókat veszít a zsáner.

4. Nagy baj az egységesség (mint a sokszínűség ellentéte), de ennek feloldása gyakran lehetetlen (szerkesztői feladat) a novelláskötetekben. A kötet elején újdonságnak éreztem a friss hangot, de a végén sajnáltam, hogy az egész könyv ilyen lett. De unalmasnak nem mondanám.

5. A klasszikus SF (motívumok, tematikák) háttérbe szorult. Az utóbbi évtizedben több a női SF-író (ennek örülök, jót tett a zsánernek), és hangsúlyozottabbak a progresszív témák (amiket viszont néha túlerőltetnek). Ezért állítólag megváltozott a sci-fi, és már nem is lesz olyan, mint pl. az aranykorban volt.

Lehetséges, de nem biztos. (Óriási koponyák alkottak pl. a 60-as évek angolszász SF új hullámában is, de csak egy új SF-ágazat lett a munkájukból.)
Ha a klasszikus sci-fi optimizmusával összevetjük a mai pesszimista hangvételt, nem magyarázhatjuk ezt a társadalmi változásokkal. Lehet, hogy az olvasók kiábrándultak, és nem hisznek a szép jövőben, de az aranykorban is ott volt pl. a hidegháború, vagy az atomveszély. Szóval, szerintem inkább az íróink a pesszimistábbak, nem az olvasók. (Vagy legalábbis így erősebb a mondanivalójuk, gondolják a szerzők.)

Lehet, hogy a sci-fi nyitása a szépirodalom felé megköveteli a stiláris (és tartalmi) változásokat, de nagyok a veszélyek. Először is ez a váltás olvasók elvesztésével jár, ezt a kötetet nehezen kedveli meg egy klasszikus sci-fin felnőtt olvasó. Másodszor kimarad az ifjúsági korúak komplett tábora, ez a könyv nem nekik való. El kellene gondolkodni azon, hogy a retro sci-fi fél évszázaddal ezelőtti művelői miért tudtak üzenetet küldeni úgy, hogy majd minden olvasóréteget meg tudtak szólítani, és közben volt jövőképük?
És végül azon is el kellene gondolkodni, hogy a viszonylag szűk réteghez szóló (magasirodalmi, igényes, kortárs művek) publikálására megfelelő felület-e egy fantasztikus novellák antológiája?

Én tehát a könyv minden erősségét elismerem, de ha összehasonlítom pl. a Távoli kolóniák sf-válogatásával, akkor azt is látom, hogy mit hiányolok.

Az optimista történetek jobban tetszettek (Sereg Gitta, Alexandrov Anna), kiemelnék kettőt: Takács Bogi és Vincze Dorottya írását. (Ez utóbbit érdemes összevetni a hasonló szerkezetű László Zoltán-elbeszéléssel, és összehasonlítani a két írás kicsengését, ég és föld.) Szellemes alapötletben sem volt hiány (Tallódi Julianna, Erdei Lilla; ez utóbbi simán lehetne egy regénytéma), leginkább Sepsi László stílusa fogott meg, és mint mondtam, sok-sok nagyon jól megírt novellát olvastam.

Gratulálok a szerzőknek.

11 hozzászólás