Értékelések 226

dorkabuba>!
Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

„A meséket érteni kell; nem megélni.” (300)

    Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy 2-3 évvel ezelőtt történt egy Könyvhéten/Könyvfesztiválon, hogy elsodródtam egy sci-fi témájú kerekasztalbeszélgetésre, ahol Kleinheincz Csilla is ott volt, és a nézők közül valaki feltette a bűvös kérdést: hogy áll az Ólomerdő trilógia zárókötete, mikorra várható. Fogalmam sem volt róla, miről van szó, de elraktároztam a kispolcra a fejemben, hogy ha megjönne a kedvem egy kis fantasyhoz, ez is egy opció. Snitt. 2020 – covid19 miatt online könyvbemutatója volt az Ezüstkéznek (a harmadik kötetnek; végül nem néztem meg), de, és ez egy nagyon fontos „de”: kivettem a könyvtárból az első két részt, remélve, hogy majd hamarosan beszerzi az intézmény a harmadikat is. Itt tartunk most. Elolvastam az első kötetet. Abszolút nem vagyok fantasy-rajongó, sőt egészen őszintén a meséket sem igazán szeretem – ez pedig pont mindkettő. Ennek ellenére új kedvencet avattam.
    Kezdjük a legfontosabbal talán: Kleinheincz Csilla remekül ír, és pont ennyire csodálatosan mesél. Ez a kötet nagyon egyben volt a maga világával, mágiarendszerével és karaktereivel. Nem mondanám, hogy spanyolviasz, mert gyakorlatilag egyik eleme sem az. De az összkép mégis egy kompakt, nagyon is sok mindenről szóló, sűrű szövet.
    Maga a világ (nép)mesei alapokon nyugszik, gyakorlatilag mindegyik része ismerős már valahonnan, de ügyesen van összeállítva. Fizikailag Gödöllőről jutunk át egyszer csak a tündérek és sárkányok világába, ami egy nagyon szép és egyszerű megoldás. Gödöllőnek már csak azért is örültem nagyon, mert pont pár hete voltam ott megnézni a kastélyt, sétálgatni a parkokban, és a friss élmény külön kis fűszert adott az olvasáshoz. Nem beszélve a HÉV-ről, a 7-es buszról mg a Cházár András utcáról – itt van mind a szemem előtt. A mindenféle fémerdők csilingelése is egy annyira szép kép. És ijesztően gyorsan lehet veszélyes, pengeéles hadsereget varázsolni a erdőből, ami meg is történik a könyv során. Az ideológia a világ mögött pedig minden mese és persze az élet alapja is: mindennek ára van, és a bűnhődés is természetes. Meg persze van némi mágia is, abból egyelőre annyira sokat nem kapunk. De ott is tetszik az alapok megosztottsága. Hogy igazából mindegy, verbális alapú vagy rajzalapú, a végeredmény ugyanaz. Ebből már mindent is ki lehet hozni.
    Az is nagyon tetszik, hogy igazából nincs sok szereplőnk, könnyű számon tartani őket, és elég tér marad arra, hogy mindenkit megismerjünk. Remekül egyensúlyozik a kötet a cselekmény és a karakterbemutatás között. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy ennyire tetszett. Szeretem a kidolgozott karaktereket, a mély, netán sokrétű mondanivalót, és kevéssé szeretem az akciójeleneteket, amivel mostanában mindent (is) teletolnak indokolatlan mennyiségben. De szerencsére nem az Ólomerdőt! Az egész könyv átlagban ólomszínű, a karaktereivel együtt. Néha mintha rájuk esne némi fény, világosabb szürkék, máskor meg kifejezetten a feketéhez közelítenek. Van olyan szereplőnk, akinél ez nagyon explicit (Firtos-Tartód), másoknál csak az események mutatják meg a szürke 50 árnyalatát. És a legszebb, hogy igazából mindenkit megértünk, mire a 300+ oldal végére érünk. Ettől persze nem válnak kevéssé szürkévé.
    Egy másik nagy erénye a könyvnek, ami nem független az eddigiektől, hogy érzelmek nagy skáláját tudja bemutatni és egyben kiváltani az olvasóból is. Így történhetett meg például, hogy a végén nem is egyszer pityeredtem el.
    Még egy picikét váratom magam a második kötettel, de azért nem 7 évig.

Yvaine>!
Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

Tegnap éjjel álmatlanul forgolódtam ez azom jart az agyam, hogy mi a fenét csinálok én még fönt hajnali 2-kor. Aztán addig túrtam a kindle könyvtárat, hogy keressek valami „altalónak” valót, hogy előszökkent a többi közül az Ólomerdő. Évek óta megvan már, de pár oldalnál sose jutottam tovább. Na mondom ez tökéletes lesz erre. Aztán csak azt vettem észre, hogy már ég a szemem, de nem bírom letenni. Hihetetlen, hogy eddig ennyire elkerültük egymást. Zseniális, egyszerűen zseniális!

3 hozzászólás
Kiskakukk>!
Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

Nagyon tetszett.
Gyönyörűen megírt, elképesztően izgalmas és tanulságos könyv.

Amikor elkezdtem, egyáltalán nem volt kedvem egy meseszerű történethez, aztán azon kaptam magam, hogy falom az oldalakat és már a kötet felénél tartok.
Pörgős, roppant olvasmányos (a szépirodalmi szöveg ellenére) és bizony kegyetlen is, a mesebeli lények itt nem épp a kedvességükről híresek. A mondanivaló is nagyon tetszett: vállalnod kell a tetted következményeit, nem ígérgethetsz felelőtlenül.

Nem tudok rá mást adni, csakis 5 csillagot!

Qedrák P>!
Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

Amióta a molyos létezésemet lassan körülszőtték a fantasztikumért rajongó felhasználók, azóta egyre többször botlottam bele ebbe a könyvbe, és nem szalasztottam el az alkalmat, amikor végre a könyvtár polcain is megtaláltam.
Felnőttmese ez, vagy legalábbis felnőttes mese, amelyet azok is bátran a kezükbe vehetnek, akik esetleg nem érdeklődnek a mesék világa iránt. Bár a mostanság született fantasztikus művek szeretnek sok helyszínnel és sok szereplővel dolgozni, az Ólomerdő annak ellenére érdekes világot tárt elém, hogy fél tucatnyi szereplőt és ugyanennyi helyszínt mutatott be, ráadásul a cselekménye sem egy ördöglakat. De valahogy így együtt mégis működött.
Eleinte a remekbe szabott próza szirénéneke vonzott magával, megcsiklandozva az érzékeimet és bevonva a történetbe. A könyv második felében ez a rendkívül fűszeres próza sokkal enyhébb ízeket vett fel, de addigra már a kiélezett konfliktusok benntartják a történetben az embert, még ha a vége talán egy kicsit hirtelen is érkezik meg.
A történetben mindenki cipeli a maga keresztjét, gordiuszinak tűnő csomókba ugrasztva az egyes szereplők viszonyát. A mesés szereplők persze átkokat viselnek, amelyek a maguk vastörvényeivel okoznak súlyos tehertételt minden egyes résztvevőnek. Mindenki megküzd a maga kihívásaival, korlátaival, átkaival, és ez a küzdelem mindenkinek hoz egyfajta győzelmet, vagy éppen ellenkezőleg, bukást. Meglepő módon egyébként azok, akik megbuknak ebben a küzdelemben, többnyire halállal fizetnek, aki pedig mégse, nos, azoknak sem terem sok babér a végén.
Viszont meglepő módon, bár látom, hogy született még folytatás ehhez a könyvhöz, valahogy annyira kereknek érzem, hogy nem érzem magamban a leküzdhetetlen vágyat, hogy most azonnal folytassam.

Chöpp P>!
Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

Kicsit hosszabb időt igényelt, míg belehelyezkedtem, vele tudtam haladni és végül elvarázsolt, de tudtam, hogy így lesz. Ebben az egy dologban sohasem kételkedtem.