Mefisztó 87% 100 csillagozás

Azt gondolom ez az a könyv amit valaki nagyon megszeret vagy gyorsan hajítja jó messzire. Nagyon megosztó és valljuk be, alapjaiban egy rosszul szerkesztett könyv, amire mégis gondolkozás nélkül adok magas csillagot. Klaus nagyon szeretet volna felnőni apja zsenialitásához (hát nem sikerült) az eleje iszonyúan vontatott, a felénél már csak a remény tartott életben, végre elkezdődik a történet. Nincs haladás csak pörgünk körbe-körbe minden szereplőt megismerünk, ilyen mélységig nem vagyok kíváncsi egy portás, vagy másodosztályú jellemszínész élettörténetére. (unalmas) Amikor megérkezünk Berlinbe a történet begyorsul és mintha elveszett volna a türelem, az író elkezd kapkodni, olyan szereplők, történetek nincsenek kibontva amire nagyon kíváncsi lennék. A könyv innen kezd érdekessé válni, zseniális pontossággal mutatja be a művész és műveletlen diktatúrák viszonyát. A legszörnyűbb, hogy pokolian ismerős a helyzet. Nagyon keményen elgondolkoztató és iszonytató, ahogyan a náci hatalom büszkén vállalja az olvasatlanságát és kulturálatlanságát. Mefisztó eladta magát kilóra, mit előtte vagy utána jó sokan, gerinc nélkül pedig nincs önmegvalósítás, a földön csúszva csak vegetálni lehet, alkotni nem. Egy pillanatig se tudtam vele együtt érezni.
Kötelező darab olyanoknak, aki szeretik a politikai vagy világháborús könyveket esetleg szeretetnek elcsodálkozni azon, hogy végül is nincs semmi új a nap alatt.

“A Forradalmi Színház nem árthat nekünk, egyáltalán nem, higgye el, Schmitz bácsi! Ami igazán jó, az nem kompromittálhat senkit, soha. És a Forradalmi Színház jó lesz, ragyogó lesz! Ha egy produkció mögött igazi hit, valódi lelkesedés érezhető, az mindenkit meggyőz, még ellenségeink is elnémulnak a mi izzó elvhűségünk megnyilatkozása előtt.” (nem Alföldi Róbert, és még csak nem is Eszenyi Enikő)

Ha Mefisztó, akkor a legtöbbeknek – sőt, valószínűsíthetően mindenkinek, aki hallotta már ezt a címet – Szabó István (feltételezésem szerint, ugyanis egyelőre nincs ott nálam a “kötelező” 303 magyar film közül már látott 72 listáján, ejj…) kiváló, Oscar-díjas filmje jut eszébe (és csak utána a Faust egyik kulcsfigurája), mely teljes joggal és mind a mai napig örvend népszerűségnek Magyarországon és Európában egyaránt, de érdemes figyelmet szentelni az alapjául szolgáló, azonos című regénynek is, amely Klaus Mann (igen, annak a Thomas Mann-nak a fia…) műve.

Jól megírt könyv? Igen.
Remek alapötletű? Igen.
Aprólékosan kidolgozott? Igen.
Jól választott helyzetű? Igen.
Gyönyörűen fájdalmas? Igen.
A huszonegyedik század ezen éveiben is aktuális? Mi az hogy, nagyon is!

De akkor mégis miért “csak” 70% nálam? Erről beszéljenek inkább a számok: link Igazából a viszonyom egy durva közepes a művel, azonban az átlagolás, ami ennyire összetett és sokrétű, azt hozta ki, hogy inkább négyesnek kéne lennie. Aztán Barátnőm megkérdezte, van-e esélye annak, hogy újraolvassam? Azt feleltem, nem az egész könyvet, csak bizonyos részeket – a legerősebben sikerülteket. Akkor három és fél, mondta Ő, s igaza is volt. Mert ez tényleg egy roppant erős, kifejezetten aktuális – és pont ezért annyira késforgató hatású – olvasmány, de nem tudta végig fenntartani az érdeklődésemet. A felvezetés tökéletes, de ahhoz képest meg hamar elfárad, amiért borzasztó nagy kár. Aztán félidőnél ismét remekül beindul és valósággal végigszáguld az emberen, de amíg nem következik be az igenis várt katarzis, megint csak elszáll, terjeng, lehetne húzni rendesen – és itt vannak is olyan szándékok, amiket nem feltétlenül értek. off

Akár láttuk Szabó István mozgóképes alkotását, akár nem, a könyvet mindenképpen érdemes elolvasni: Hendrik Höfgenn, a törekvő színésztehetség, szinte bármilyen szerepben sziporkázik, az ígéretes életútra azonban árnyak vetülnek, ahogy a hatalom egyre szorosabb köteléket fon köré, miközben ő is egyre jobban süllyed a nemzetszocializmus bűzös mocsarába. (A mai magyar viszonyokkal való párhuzam csupán a Véletlen és a szentséges Rigolya műve!) Hamarosan a berlini Állami színház intendánsává nevezik ki, karrierje a csúcsra jut, azonban rá kell döbbennie: a saját lelkét elemésztő piszkos alkut kötött az ördöggel és a hatalom csúszó-mászójává vált. A Mefisztó bizonyos részeit illetően több szempontból is örökérvényű műnek tekinthető: kiváló példája annak, hogy a hatalom hogyan képes megroppantani a művész gerincét. Ahogy pedig már említettem, aktualitása a mai magyarországi kulturális közállapotokat tekintve megkérdőjelezhetetlen, szóval csak óvatosan közelíteni…

Ez engem lenyűgözött.
Buszmegállóban olvastam, és nem vettem észre hogy az orrom előtt van a busz öt perce. Szünetekben olvastam, és nem vettem észre hogy már rég óra van. Tanulás helyett olvastam, tanulás közben, után, evésnél, álmodtam róla, nagyon szerettem.
Hihetetlen milyen erős atmoszférája lehet egy könyvnek!
HenDrik tényleg remek színész volt. A karakterek nagyon jól meg lettek alkotva. Szerettem. Ajánlom. Remek. :)

A XX. századi irodalom egyik visszatérő kérdése, hogy azon emberek, akik befolyásolják a jövőt, akár például új tudományos eredményekkel, akár azzal,hogy döntéseikkel példát mutatnak másoknak, mi a pontos felelősségük. Klaus Mann Mefisztója is ezt a témát járja körül, ahol főhőse egy színész, aki a Weimari Köztársaság korában csinálja a karrierjét.

A korszak politikai szempontból borzasztóan összetett volt, messze nem volt egyértelmű, hogy milyen rendszer fog belőle kinőni – és részben emiatt volt (legalább elméletben) lehetősége az embereknek befolyásolni a többieket, hogy merre menjenek. Főhősünk, Hendrik Höfgen (a D fontos!) ehelyett egy másik irányt választott: nem válaszott, hanem megpróbált minden féllel nagyjából vállalható viszonyban maradni, és a színészetre összpontosítani.

Ez sok szempontból egy értelmes döntésnek tűnik, hiszen ha mindent effajta forradalmaknak rendelünk alá, akkor végletekig megosztjuk a társadalmat, de ahogy a politikai helyzet egyre feszültebbé válik, ez a nem-választás egyre problémásabb kérdéseket tud felvetni. És a könyv fő mondanivalója számomra az, hogy ez a nem-választás is egy választás.

A színész főszereplő abból a szempontból is jó választás, hogy megmutatja, mi történhet, ha az ember a színpadon megtanulja a színészetet, a hétköznapi életben is tudja űzni, és kis érzékkel (meg persze némi gátlástalansággal) nagyon sokáig tud hintázni a látszólag kibékíthetetlen oldalak között is. Vagy éppen egy ismerten antifasiszta, a kommunista eszmékkel legalább részben szimpatizáló színészből hogyan lehet a hatalomra jutott fasiszta pár egyik kedvenc művésze…

Számomra külön érdekes, hogy ugyan Klaus Mann explicit jelzi, hogy nem egy személy, hanem egy típus alapján mintázta főhősét, eléggé hasonlít a leírt életpálya egy színészére, hogy tiltakozzon a regény ellen, miszerint rossz színben tünteti fel őt. Valahol az, hogy ez ellen minden jogi eszközzel tiltakozik, egyfelől érthető, másrészt nagyon erősen reagál egyes emberek reakciójára (amire a könyv utolsó gondolata is reagál): spoiler És ez az, ami számomra most, majdnem 100 évvel az elkészülte után is aktuálissá teszi a könyv által feszegetett gondolatokat.

Belehelyezkedtem. Néha azon kaptam magam, hogy Hendrik cinikus mosolya ül az arcomon.
Nyomasztott. Rettenetesen. Mégis olvastam, mert magával ragadott a végletekig megkomponált karakterábrázolás, az a hangulatkeltés és fokozás, amire Klaus Mann képes.
Ördögi egy utazás volt ez, de nem bántam meg, mert ráébresztett igen fontos dolgokra.

Nekem a film sokkal-sokkal-sokkal jobban tetszett.

Azért nehéz értékelni ezt a könyvet, mert ahogy ír Klaus Mann, az nem olyan igazán jó, a könyv felépítése sem igazán jó. De az egész összhatása igazán nagyon jó! Az egész könyvet átlengi az a nyomasztó érzés, amit nem is old fel a szerző. Igazi szörnyűség nem történik, igazából nem is nagyon történnek benne események, inkább jellemek ütköztetése az egész kötet. Nehéz volt olvasni, mert nehéz átérezni, felfogni a szereplők, különösen Höfgen cselekedeteinek indítékait. Azonosulni nem lehet vele, amikor pedig mégis sikerült megragadni a karaktert, a rettenet és az undor áradt szét bennem. Höfgen számomra azért végletesen undorító karakter, mert végig tisztában van azzal, hogy miért gazember, miért visszataszító a viselkedése és elveinek feladása a karrierje érdekében. Ezt pedig az utolsó néhány oldal sem tudja jóvá tenni, nem tudtam megsajnálni. Komplexebben érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon a nemzetiszocialisták hatalomra jutásában és politikai „sikereikben” mekkora szerepe volt az ilyen elvtelen párttagoknak, vajon akkor is így történt volna-e minden, ha milliók hajlandóak lettek volna korábban kialakult elveikhez ragaszkodni… Sok hibája van a könyvek, mégis méltán említhetjük a világirodalom legnagyobb műveivel egy sorban.

Régen változott ennyire szélsőségesem a véleményem olvasás közben. A Mefisztó már régen várólistás volt, hiszen témájában gyakorlatilag kötelező darab. Nagy lelkesen kezdtem neki, viszont eleinte csalódtam benne. Lassan haladtam vele, nehezen tudtam ráhangolódni Klaus Mann stílusára, pedig az egész történet nagyon érdekelt. Egy ponton az is megfordult a fejemben, hogy félbehagyom, de valahogy rosszul esett ez a gondolat. Nem igazán szeretem ilyen szintű klasszikusok olvasását feladni.
Szóval folytattam. És akkor!…
A könyv második felétől teljesen magával rántottak a történések. Klaus Mann gúnyosan, iróniával fűszerezve tárja elénk a náci rezsim felemelkedésének első éveit. Míg a könyv elején még csak halvány utalások történnek a közelgő nagy változásra, és sokkal inkább a főhős Hendrik Höfgen karaktere áll a középpontban, addig a regény második felében bőven kapunk az akkori német helyzetből. Egy gyilkos, hazug rendszer, és a nép, akik közül egyesek menekülnek, mások lelkesednek, valakik, kiábrándulnak, és ellenséggé vállnak, sokakat halálba küldenek, és akadnak a Hendrik félék, akik álarc mögé bújnak, és a rendszer bábjává vállnak.
Höfgent nem igazán lehet szeretni, törtető karrierista, aki alig mutat őszinte érzelmeket. Ahogy azonban haladunk előre, és ő egyre jobban belegabalyodik az őt kvázi marionettbábuként rángató zsinórokba, mégis szánalom kezdett ébredni bennem iránta.
A könyv nehéz kérdést feszeget. Elítélhetjük-e Hendriket? Vagy nem tennénk sokan mi magunk is így hasonló helyzetben? És ellenállhatunk-e egyáltalán egy ilyen rendszernek?
Bőven vannak alkotások, amik a maguk módján válaszolnak erre, és a Mefisztó sem kivétel… Sajnos akárhogy döntünk, végül az életünkkel, vagy a lelkünkkel, de nagy árat fizetünk.

E regény a korfüggetlen, megalkuvó jellem lélekrajza. Klaus Mann zseniálisan vezeti le azt a folyamatot, hogy a főszereplő az érvényesülésre törekvés oltárán hogy áldozza fel az elveit, majd nyer dacos önigazolást az elért sikerek által. Persze a lelkiismerete – már akinek van – előbb vagy utóbb mindenkit utolér; Mefisztó eredendően nem gonosz, csak esendő és gyáva, mint oly sokan a vészkorszak idején. A történet valós történelmi karakterekre épül, de ma is aktuális: hány és hány Mefisztó építgeti dédelgetett karrierjét napjainkban is, kicsiny hazánkban? Mert a korok változnak ugyan, de az emberek annál kevésbé. A könyv egyetlen negatívuma az első harmadban található, a hamburgi időszak részletekbe menő leírása feleslegesen túlírt és vontatott (főleg a későbbi pörgős és szemléletes berlini leírásokhoz képest), ezért fél csillag levonás. A történeten és az írásmódon túl feltűnik még, hogy Mann szinte váteszi előrelátással tárgyalta a náci rezsim lényegét és jövőjét (a könyvet 1936-ban adták ki, tehát jóval azelőtt, hogy de facto lángba borították volna egész Európát), valamint az a személyes gyűlölet, amelyet az író érzett a rendszer iránt. Figyelemre méltó könyv, már csak a későbbi filmfeldolgozás magyar vonatkozása miatt is; mindenkinek ajánlom elolvasásra, akit érdekel az emberi jellem esendő mivolta.

Nagy érdeklődéssel, de nem túl komoly elvárásokkal vágtam neki a könyvnek. Nagyon szeretem Vonneguttól az Éj anyánkat és kíváncsi voltam, mennyire lesz hasonló, mennyire lesz más off. Ebben a kérdésben azt kaptam, amire számítottam: eléggé más.
Míg Howard W. Campbell Jr. igazából passzív „elszenvedője” az életének, addig Hendrik Höfgen aktívan törtet előre. Ami mindkettejükre igaz, hogy bár mindketten kiszolgálják a náci hatalmat, igazi döntéseket nem hoznak arról, hányadán állnak a Németországban és a világban történő eseményekkel. Campbell nem veszi a fáradságot, hogy bele gondoljon, Höfgen pedig nem akar bele gondolni. De nem akarok egy összehasonlító elemzést írni, úgyhogy most megpróbálok az adott könyvre fókuszálni.
Amit a legérdekesebbnek találtam olvasás közben, az Höfgen kisebbségi komplexusa. Emiatt törtető és becsvágyó, ezért olyan fontos számára a karrierje, hogy sikeres és elismert legyen. Ez a kisebbségi komplexus a Barbarával kötött házasságában nyilványul meg legerőteljesebben. Először lenyűgözi a lány és családjának életvitele és gondolkodásmódja, aztán minden rezdülésükben gúnyt és lekicsinylést lát. És hiába hidegülnek el egymástól, hiába szakítják meg a kapcsolatot egymással és hiába válnak el és hiába lesz Höfgen a Harmadik Birodalom egyik legelismertebb embere, ezektől az érzésektől nem szabadul a főszereplőnk. Még azután is, hogy befutott és bebetonozta státuszát kicsinyesen próbál „beinteni” Barbarának. spoiler És mindeközben Barbarának szökőévente, ha kétszer eszébe jut a jó öreg Höfgen.
Ami még megfogott a könyvben, az a stílusa. Könnyed és olvasmányos. Sokkal vontatobbra számítottam. A finom utalgatásokat, ki nem mondásokat is élveztem benne. spoiler
Amit nem mindig tudtam hova tenni, az Juliette karaktere volt, neki is inkább az ábrázolása. spoiler Éreztem, hogy az író igyekszik megértetni velünk Höfgen vonzalmát a lány iránt, éreztetni micsoda különleges figura ez a Juliette, de az esetek többségében inkbb előnytelenül ír róla: majomhoz hasonlítja, vakarózik, rikácsol, koszos stb. Nem tudom, hogy ez szándékos rasszizmus vagy minden „rossz szándék nélkül”, a korra jellemző attitűd miatt sikerült így. De na.
Amit ebből az értékelésből kikerekíteni próbálok az az, hogy sokkal jobban tetszett, mint vártam, egy nagyon jó olvasmányélmény volt az egész. Nagyon örülök, hogy újra kiadták.