A ​thesszaloniki kutyák 111 csillagozás

Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák

”Pincében ​lakom, ez annak az eredménye, hogy minden értelemben leáldozott nekem. […] Szűkszavú ember vagyok, ám néha előfordul, hogy beszélek magamhoz. Azt gondolom, hogy amit ilyenkor mondok, azt bizony szavakba kell foglalni. Egy nap álltam az ablaknál, és éppen elhaladt előttem a háziúr feleségének alteste, amikor hirtelen úgy rámtört a magány, hogy elhatároztam, kimegyek. Cipőt húztam, felvettem a kabátom, az olvasószemüvegem a kabát zsebében hagytam, soha nem lehet tudni, mikor lesz rá szükségem. Aztán elindultam. A pincelakásnak előnye is van: az ember felfele megy, amikor még friss, és lefele, amikor fáradtan hazatér. Tulajdonképpen ez az egyetlen előnye.”

A norvég Kjell Askildsen (1929) első novelláskötetét 1953-ban publikálta, de kritikai elismerésben csak a 80-as években részesült. ”Ebben a hangos szavakkal teli világban Askildsen visszaadja a csendet az embereknek” – írták róla 1992-ben, amikor megkapta a legrangosabb skandináv irodalmi elismerést, az Északi… (tovább)

Eredeti cím: Hundene i Tessaloniki

Eredeti megjelenés éve: 1996

Tartalomjegyzék

>!
Noran, 2004
120 oldal · ISBN: 9639539295 · Fordította: Pap Vera-Ágnes

Kedvencelte 25

Most olvassa 1

Várólistára tette 96

Kívánságlistára tette 71

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák

„Ebben a hangos szavakkal teli világban Askildsen visszaadta a csendet az embereknek” – idézi a fülszöveg egy méltatásból. Hm, ha Norvégiában ilyen a csend, megértem, ha sokan inkább bekapcsolják a rádiót, csak hogy valami szóljon. Askildsen fanyar humorú, finoman groteszk és pazarul kesernyés minimálprózái egy olyan Skandináviába visznek el minket, ahol a vasárnapok hosszúak, mint egy magyar alsóházi bajnoki, a családi viszonyok hidegek, mint egy jegesmedve kétségbeesett sóhajtása, az öregek pedig olyan sokáig élnek, hogy a végén már azt se tudják, mi végre. Egyszerűen fázik ezektől a szövegektől az ember, vénebbnek érzi magát – én is mintha nehezebben tudnék lehajolni, hogy bekössem a cipőfűzőmet. Szóval: jó kötet.

10 hozzászólás
egy_ember>!
Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák

Ha lesz rá időm, mindent elrendezek,
hogy ne neked kelljen majd.
A könyveket odaadom egy könyvtárnak.
Ami kellett, már úgyis elvitted.
És talán elvitted azt is,
amit mondani akartam neked.
Majd kiderül.
A ruhákból is csak néhány szükségeset tartok meg,
a többit lassanként elhordom a konténerbe,
van itt egy nem messze, kell annyi séta.
Nem akarok hordalékot magam után.
Sok mindent nem tudok már rólad, és ez bánt.
De te sem tudsz már mindent rólam, és ennek örülök.
Nincs is rá szükséged.
Idővel úgyis csak az emlékek maradnak meg.
Majd válaszd te is a szépeket.
Ölellek, apád.

20 hozzászólás
gesztenye63 P>!
Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák

Amíg nem olvastam Askildsent, azt hittem, hogy tudom, mi is az a skandináv minimálpróza. Most már tudom, hogy eddig nem tudtam… Bár úgy gondolom, hogy ezek a novellák, még az általam elképzelt, minimálról alkotott fogalmat is túlhúzzák.
Nulla érzelem, szinte csak egykedvű, darabosra fragmentált narráció, főszerepben a halállal, elmúlással, magánnyal, ürességgel és egyéb hasonlóan „szívderítő” epikai elemekkel. Végtelenül kimért távolságtartás, még az emóciók halvány látszatának is kínos kerülése, elidegenedés a köbön. Azt írja a szerző az egyik novellában, hogy Annyira szokatlan volt ilyen leplezetlenül megbámulni egy embert, hogy egy pillanatra még önmagamat is idegennek éreztem. Tökéletes jellemzése ez a kötetben szereplő írások mindegyikének.

Csak még két jellemző idézet, amivel úgy gondolom, maradéktalanul átjön a hangulat:
Ó, változik a világ, gondoltam. És a csönd csak terjed. Ideje meghalni.
Pincében lakom; ez annak az eredménye, hogy minden értelemben leáldozott nekem.
Habár a szerző ezeket a gondolatokat valahogy mindig társítja az öregedéshez, leépüléshez, a sír felé botorkáló, életvégi lejtmenethez, összességében mégis valami különös, kortalanság lengi át az írások hangulatát. S mindez nem tesz jót az olvasó kedélyállapotának, de nem is igen engedi elkalandozni.

Azon túl, hogy ajánlom ezeket a szikár, különleges hangvételű novellákat, arra kérek mindenkit, aki elolvasta ezeket a sorokat, hogy klikkeljen egyet @tgorsy értékeléséhez, nemcsak azért, mert szokás szerint roppant frappáns, lényegre törő az a három mondat, de azért is, hogy ezzel is emlékezzünk Rá egy percig.

https://moly.hu/ertekelesek/399276

SteelCurtain>!
Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák

Amikor belekezdtem, még nem is sejtettem, hogy ez mennyire időszerű olvasás lesz. Az idős korról, az öregedésről szólnak ezek a nagyszerű elbeszélések. Lehet ez aktuálisabb számomra így a hatvan küszöbén, amikor napokon belül várhatóan elbocsátják a kórházból a 91 éves édesapámat, aki hozzánk költözik, mert többé nem maradhat felügyelet nélkül? Mennyire rímel erre az a szereplő, aki attól retteg, hogy aggmenházba kerül! Aggmenház! Már ez az elnevezés is szörnyű! Olvasva ezeket a gyöngyszemeket, annak is szemet szúr, aki esetleg nem sokat forog idősek között, hogy mennyire eltérően tudják egyesek megélni az öregséget. Egyesek rettegnek a magánytól, mások a magánnyal bástyázzák körül magukat. Nincsenek mindenkire érvényes általános szabályok, bármennyire is agyonszabályozott a társadalmunk. S közben arra gondoltam, ami az öregség után jön, arra, hogy mennyire elvették a mai embertől az elmúlás intimitásának lehetőségét. Pap, orvos, ápoló, hozzátartozó, közjegyző, s ki tudja még ki nem próbálja megragadni a távozó kezét. De ki védi meg azokat, akik nem közönség előtt akarják kilehelni a lelküket? Akik nem akarják, hogy megkönnyítsék számukra az átlépést a nemlétbe, mert az abszolút semmiben ennek már úgy sem lesz jelentősége?

1 hozzászólás
vicomte P>!
Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák

Szikével idegvégződésig csupaszított történetek.

Az öregségről.
A magányról.
Az idegenségről.
Az elfojtott félelmekről.
A mélyen eltemetett titkokról.
A szeretet hiányán meghízó megvetésről.

Azokról a dolgokról, amelyekről, amíg elfedik őket a hétköznapok nyűgei, az ember hajlamos tudomást sem venni.
Pedig a jelei korábban is láthatóak – a közönyben, és abban az önzésben, ami az embert egész élete során, és nem csak a végén kárhoztatja magányra.

Mert az idő telik, és egyszer majd ideje lesz meghalni.

pdaniel>!
Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák

Askildsen átsétált a pesszimizmuson, egészen a túloldalra, és volt pofája összeírni egy rakás novellát az utazásról. Egyszerű szavakkal, jelzők nélkül, a kártyavár-építők gondosságával készített, irgalmasan rövid írásokban. Humor is van bennük, igaz, olyan fekete, hogy nehéz észrevenni abban a rengeteg tintában, de ott van.

A mindennapi tragédiákkal küzdő szereplők tipikus valakik Akárhonnanból, de van valami a novellákban, talán a fjordok meg a hegyek a hideg tavaikkal – no nem mintha gyakran említené őket, de azért ott lappanganak, csendben uralva a hátteret – ami annyira skandinávvá teszi őket, amennyire csak lehetnek anélkül, hogy rúnákkal lennének lejegyezve.

Az első pár mondat után főleg olyan szavak jutottak az eszembe, mint „kopár”, „borongós” meg „rideg”, de ha már közhelyeknél tartunk, inkább legyen simán csak zseniális : azt hiszem, elég jól összefoglalja a lényeget.

1 hozzászólás
Juci P>!
Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák

Skandináv horror vacui. Ijesztően jó.
A fordító utószavában olvasom Dag Solstad norvég írónak Askildsen 60. születésnapja alkalmából írott szavait:
„Megesik, hogy néhány óra után elégedetten feláll a kávézóban, és mi, akik itt vagyunk ma este, tudjuk, hogy Kjell Askildsen most megírt három mondatot. Három mondatot, amelyek megállják a helyüket. De olykor tévedünk, talán nem is emiatt ilyen elégedett. Ugyanilyen elégedett szokott lenni akkor is, ha kihúzott három mondatot. Három mondatot, amelyekről kiderült: nem feleltek meg a célnak.”
Én ezt az idézetet tettem volna a borítóra. Ennél jobban nem lehet jellemezni Askildsen prózáját. Tömény, mint a méreg (és még csak azt sem mondhatnám rá, hogy kis mennyiségben orvosság). Olyan sűrű ez a próza, mint az univerzum ősanyaga, egy kiskanálnyi adag belőle is olyan nehéz, mint a Himalája. Ez az univerzum magányból, szorongásból, gyűlöletből, gyanakvásból, idegenségérzetből, félelemből és mindent átható közönyből áll. Pár vonással vázol fel rideg, szeretet nélküli, sőt szeretetre nem is vágyó emberi életeket, és a kimondott szavak mögött tátongó kimondatlan, kimondhatatlan űr olyan hatalmas, hogy megszédülsz, ha belenézel. (Én nagyon gyorsan sarkon is fordultam, és elrohantam a pereméről.) Az irgalmasság cselekedetének éreztem, hogy utolsónak az Egy hirtelen támadt, felmentő gondolat című írást választották a kötet szerkesztői. Ebben a novellában találtam a legtöbb humort (na jó, iróniát), a kapcsolatfelvétel vágyának egy nagyon bizarr megnyilvánulását, és végső soron valamiféle békét, megbékélést élettel és halállal, amely a derű határát súrolja.

4 hozzászólás
entropic P>!
Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák

Személyes-féle (nem)értékelés következik.
„Otthon” (vagyis nem Debrecenben) olvastam a könyvet, ahol lakik a szomszédban egy öreg ember. (Valahogy nem nevezném öregembernek, öreg bácsinak meg mégannyira sem.) Egyedül lakik, minden délelőtt kiül a kertbe, nézi az utcát, vált néhány szót az arra elhaladókkal. (Az egy kis utca.) Járnak hozzá a gyerekei/unokái, hoznak neki ételt, és anyukám is szokott átvinni neki, ha épp süt valamit. Nincs már valami jó erőben ez az ember, de gondolom, semmiképp sem akar beköltözni az „aggmenházba”.
Én sok mindenfélén szoktam gondolkodni ráérős időmben, de azon általában egyelőre még pont nem, hogy milyen lehet öregnek és majdnem-tehetetlennek lenni. Most ezt a könyvet olvasva elgondolkodtam ilyesmiken, és Askildsen történeteit (?) olvasva gyakran gondoltam erre a szomszédban lakó emberre. Az agyamban mintha ő lenne most Thomas F. meg a többi novella szereplői is.

Ja, amúgy ez egy nagyon jó könyv. Annyira visszafogott, annyira ironikus. És sokat nevettem rajta.

6 hozzászólás
marschlako>!
Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák

Askildsen az Úgy, mint azelőtt után még egy kicsit emelni tudta a tétet, s egyben hozta is azt a komor hangulatvilágot, amit az általam korábban olvasott novellás kötetéből megismerhettem. Talán csak egyetlen ellenvetésem lehet: túl komor; bízom benne, hogy az ember azért egy kicsit jobb, legalábbis vannak, akik nem ennyire elidegenedettek, s léteznek valóban igazi, mély emberi kapcsolatok is, s nem derül ki mindről, hogy a mélyben igazán csak meg nem értés és el nem fogadás áll. Mert Askildsen novelláiban alapvető élmény a lét közölhetetlensége, az elidegenedés. Thomas F. utolsó feljegyzései a nagyközönség számára azonban szembesítenek vele, hogy eljön az az idő is, amikor végképp magunkra maradunk. Askildsen prózájának szépsége éppen minimalizmusában rejlik, ahogy az utószóban is olvasható, nincs egyetlen fölösleges mondata sem, de ami leírásra került, az nagyon ott van.

Lunemorte P>!
Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák

Zord magányomban jéghideg itallal eszméltem rá öregségem tényére. A fiatalság relatív. Én 25 éves koromtól, sőt már sokkal korábban is öregnek éreztem magam. Én egyedül akarok meghalni minden embertől távol.


Népszerű idézetek

sztimi53>!

[…] soha nem tudtam elfogadni, hogy a rokoni kapcsolatok, melyekért nem tettünk semmit, felhatalmaznának a bizalmaskodásra.

88. oldal, Nem, ez nem is én vagyok, Noran, 2004.

11 hozzászólás
lencsemate I>!

[…] az órájára nézett, hosszan bámulta, aztán azt mondta: „Minden újabb találkozás csak növeli a magányom.”

15. oldal (Atyavilág!)

Sárhelyi_Erika I>!

A pincelakásnak előnye is van: az ember felfelé megy, amikor még friss, és lefelé, amikor fáradtan hazatér. Tulajdonképpen ez az egyetlen előnye.

99. oldal (Noran Kiadó)

lencsemate I>!

Örüljünk annak, hogy megvagyunk, mondják, a legtöbb embernek rosszabbul megy a sora. És bevesznek egy pirulát álmatlanság ellen. Vagy depresszió ellen. Vagy az élet ellen.

31. oldal (Eljött hozzátok Jézus)

slowlife IP>!

Míg élt a feleségem, sokszor gondoltam arra, hogy ha meghal, több hely jut majd nekem.

10. oldal (Carl)

Sárhelyi_Erika I>!

[…] az ember holtig tanul, de mi értelme a tanulságnak a halál előtti pillanatban.

17. oldal (Noran)

slowlife IP>!

– Nos – mondta – jobb napja van ma?
– Igen, jó napom van. És magának?
– Köszönöm, elég jó napom van. Tehát most már nem gondolja úgy, hogy az élet értelmetlen?
– Dehogynem, teljesen az.

112. oldal (Egy hirtelen támadt, felmentő gondolat)

sztimi53>!

Akkor kiáltottam érte. Azonnal orvost akart hívni, jó volt a szándéka, csak a legközelebbi rokonok hívnak orvost rosszindulatból, így akarnak megszabadulni az öregektől.

21. oldal, M. asszony, Noran, 2004.

Lunemorte P>!

„Amíg árnyékot vetünk, van élet.”

14-15. oldal (Atyavilág!)

petibácsi>!

… lehetetlen, hogy az ember az maradjon, aki volt, miután vizeletet kezd inni.

19. oldal

8 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Per Petterson: Lótolvajok
Per Petterson: Megtagadom
Erlend Loe: Naiv.Szuper.
Raymond Carver: Katedrális
Chuck Palahniuk: Harcosok klubja
Jay McInerney: Fények, nagyváros
Craig Clevenger: A gumiember
Douglas Coupland: X generáció
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb
Bret Easton Ellis: Glamoráma