Ezt a könyvet először még gyerekkoromban olvastam, és mivel jó emléket hagyott maga után, gondoltam ideje újrázni, megnézni mit szólok hozzá felnőtt fejjel. Nos, azt kell mondjam, hogy teljesen más élmény volt most és nem is értem, hogy nem maradt egy kis keserű szájízem a könyv után anno.
Kittenberger Kálmán az egyik leghíresebb magyar természettudós, zoológus, aki afrikai gyűjtőútjai során rengeteg új fajt fedezett fel, ezek közül kb. negyven viseli is a tudós nevét. Személyiségét tekintve csendes, magának való ember volt, ami érződik is írásai távolságtartó, tényközlő stílusán. Humoros történeteket, megjegyzéseket csak nyomokban tartalmaz.
Ezt a könyvet, három afrikai útja után, élete végén állította össze, a legizgalmasabb kalandokból és megfigyelésekből. Ez a része tökéletesen meg is felelt az igényeimnek, még akkor is, ha az elmúlt közel 100 évben, az élővilág is változott annyit, hogy ma már egyes megfigyelések bizony nem állják meg a helyüket. Ide tartoznak például az oroszlánok vadászati szokásai, akik egyes helyeken bizony bepróbálkoznak (sokszor sikeresen) az elefántokkal is. Kittenberger idejében ez még elképzelhetetlen volt. Vagy, hogy mondjak másik példát, K. az innen-onnan hallott történetek és saját tapasztaltai ellenére is, majdhogynem ártalmatlannak tartja a vízilovat. Ma már, az afrikai kontinens 5 legveszélyesebb állata között tartják nyilván. Ezekhez persze kellettek az évek, a tapasztalatok, amik bebizonyították az állítások ellenkezőjét és persze az ember munkássága sem elhanyagolható, mint kártékony tényező.
De Kittenberger nem csak megfigyelő volt, hanem vadász is, egy időben a Nimród vadászújság főszerkesztője. Na és innen kezdődtek a problémáim a könyvvel, ami nem értem, hogy gyerekkori énemet miért nem zavarta. Szerencsére csak ritkán részletezi egy-egy állat levadászását, annak kimúlását, preparálását, viszont amikor ez a történetszál van soron, akkor bizony hosszan olvashatunk róla. S ugyan K. nem hobbivadász volt és nem helikopterről lőtte a házi rénszarvast, de én bizony végig a vadaknak szurkoltam és nagy elégedettséggel töltött el, amikor vadászunkkal a bolondját járatták.
Egy szó mint száz, úgy jártam ezzel a könyvvel, mint anno az állatkert látogatással. Csak egyszer kell látni a hatalmas elefántot, vízilovat, vagy jegesmedvét egy kis területen nyomorogni, ez utóbbit meg mondjuk egy kellemes 40 fokos nyári kánikulában két csoffadt jégtömb körül őgyelegni, és az embernek máris elmegy a kedve a bámészkodástól, meg úgy általában az élettől.
Igazságtalanság lenne viszont tőlem, ha nem emelném ki azt a fáradtságos munkát, amivel önmagát nem kímélve gyarapította az itthoni múzeumi és állatkerti állományt, illetve a tudományos világot, sokszor ingyen, saját testi épsége kárára. Kittenberger a tehetséges, törekvő ember, aki lehetetlent nem ismerve és némi szerencsével megtámogatva, kitört a szegénységből és megvalósította álmait, miközben felbecsülhetetlen értékű tudományos munkát végzett.
