Inkognitó 67 csillagozás

Kiss Tibor Noé: Inkognitó Kiss Tibor Noé: Inkognitó

Mi ​van akkor, amikor az ember legszívesebben kibújna a saját neméből? Milyen érzés lehet, amikor egy futballbolond kamasz felismeri, hogy női ruhában, kisminkelve érzi jól magát? Mi történik ilyenkor? Mi történik benne, és mi történik vele? Mi történik, amikor rájön, hogy ez nem múló szeszély, hanem maradandó állapot? Mire számíthat, amikor először végigbukdácsol az utcán magas sarkú cipőben?

Az Inkognitó olyan tapasztalatokról szól, amelyekről a mai magyar társadalom nagyon keveset tud. A transzneműség egész kérdéskörét a tömegmédia felületes képei uralják: a gay-pride parádék groteszk alakjai vagy a bulvársajtó által időnként felkapott figurák. Kiss Tibor Noé könyvét egy világ választja el mindettől. A könyv egy olyan fiatal története az ezredforduló Magyarországán, aki a felnőtté válás során szembesül alakulóban lévő identitásának nem szabályos vonásaival. Nem véletlen, hogy az Inkognitó alapképlete klasszikus nevelődési regényekre emlékeztet, persze nem éppen… (tovább)

>!
Magvető, Budapest, 2016
148 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631434804
>!
Alexandra, Pécs, 2010
168 oldal · ISBN: 9789632972428

Enciklopédia 9


Kedvencelte 5

Most olvassa 1

Várólistára tette 45

Kívánságlistára tette 33


Kiemelt értékelések

>!
sophie P
Kiss Tibor Noé: Inkognitó

Annyi a helyzeti előnyöm, hogy épp a napokban adta a tévé Pedro Almodóvar: Bőr, amelyben élek című filmjét. Összecseng, nem is kell magyarázni. Plusz olvastam az Egy test, két lélek című könyvet. Így talán könnyebb volt eligazodnom.

Az Inkognitó különben a zavarodottságról szól. A légüres térről, ahol nemigen van kapaszkodó. Amúgy is könnyű kizökkenni, hátha még tetézi a bajt a nemi bizonytalanság és a családból hozott terheltség is. Piszokul nehéz lehet, rengeteg a szabad idegvégződés!

Kicsit zavart, sőt bosszantott, hogy a szöveg sokáig a tűsarkú cipők, szoknyák, parókák és különböző sminkkészletek körül forgott. Nehéz megérteni, hogy ez mennyire fontos, létkérdés, a létezés kérdése. Hogy ezen túl kell esni, elő kell állni, hogy valami tisztázódjék, belül, és mások felé, az emberi kapcsolatokban. Azt mondják, az írás lehet terápia, ez a könyv bizonyára az (is).

Különben tetszettek ezek a párszavas, pillanatfelvétel mondatok. Emiatt kicsit elnézőbb lettem némely túlbonyolítással szemben, és igyekeztem túllépni a légzés-, szívdobogás-, pulzusjelentést tartalmazó részeken.

>!
Alexandra, Pécs, 2010
168 oldal · ISBN: 9789632972428
>!
csgabi MP
Kiss Tibor Noé: Inkognitó

A Magvető Kiadó ezzel a regénnyel nehéz feladat elé állított, de én szeretem a kihívásokat.
Könnyű menetnek semmiképpen nem nevezhetem ennek a könyvnek az elolvasását. Többször nekikezdtem, de pár oldal után valamilyen oknál fogva becsuktam. Majd ismét és ismét. Annyira más volt ez a személyes vallomás, más a stílus, más minden, hogy idegenként mozogtam benne, nem éreztem rá.
Majd eljött a július, és ismét belevágtam, és egyre csak fogytak az oldalak, és nem akadtam meg az elején, hanem ráhangolódva, bár felkavarva olvastam el a könyvet néhány nap alatt. Vannak könyvek, amik maguk „mondják meg”, mikor érkezik el az ő idejük – most is ezt éreztem. Kiss Tibor Noé könyve azt akarta, hogy most olvassam, és igaza volt.
Kétszer részt vettem már a Pride-on, sok LMBT ismerősöm is van, aránylag sok könyvet is olvastam-olvasok ebben a témában, de még engem is felkavart a történet. Könnyű kívülről látni valamit/valakit, de belelátni valakinek az életébe, az már más.
Talán túl sok volt nekem hirtelen ez a tömény 145 oldal, többször próbára tett olvasás közben: elgondolkodtatott az elfogadásról, az elfogadás fokozatairól, az el nem fogadásról, a társadalom idegenségéről.
A könyv csupa gondolat és érzelem; nem átlagos regény, inkább képek, szituációk felvillanása; nem folytonosság, inkább szakadozottság, ahogyan egy önmagát kereső lélek próbálja megérteni magát.
[…]

https://gabriellajegyzetei.blogspot.hu/2017/07/kiss-tib…

>!
ddani P
Kiss Tibor Noé: Inkognitó

Fontos könyv, már csak demográfiai szempontból is: kortárs magyar transznemű elbeszélés. Nincs ilyesmiből az a kifejezett túltermelés, és a téma aktuálisan is figyelmet érdemel, irodalmit is, közéletit is. Szóval a téma elég nagy vízkiszorítású, és távolról sem egy magaslabda: simán lehetett volna ebből egy vacak könyv is. Önéletrajzi (vagy annak ható) autenticitással hozza Kiss Tibor Noé ezt a figurát, ami önmagában nem elég, egy valamirevaló könyvhöz oda is kell tenni magát mint író. És Kiss Tibor Noé nyilvánvalóan ért az íráshoz, nem csak a megformált mondatai, hanem a szöveg saját logikája és működése ragadtat erre a kijelentésre.
Az Inkognitó elbeszélője és főszereplője Tibor, azaz Noémi, azaz nem a szerző de a megtévesztésig akár az is lehetne. Tibor/Noémi ugyan nem könyvet ír, hanem a belső monológját látjuk nyomtatásban. Ugyanakkor az olvasó észreveszi, hogy ez a monológ szerkesztett, szakaszolt, adagolt, idősíkok között váltogat. Nézőpontjai és hangjai, hangulatai vannak, olyan az egész mint valami napló-montázs. Ugyanakkor nem naplószöveg ez, hiszen eluralkodnak a mondatokon a tárgyleírások és felsorolások, katalogikus terjedelemmel, néhol aprólékos részletességgel: filmszerű napló ez, kameramontázs a külvilágról, önéletrajzi kitérőkkel. Hasonló eszköz ez az Amerikai pszichó végtelen tárgyfelsorolásához: ahogy ott, itt is elszemélyteleníti az elbeszélőt ahogy árad a figyelme a banalitások végtelen szembeforgalmába. Az elidegenedés és szorongás elkeseredett mantrája ez a rengeteg jelentéktelen, triviális részlet kényszeres lejegyzése. Egyfajta bénult, frusztrált, önmagába záródó bambulás. Ez megragadta a fantáziámat, bár őszintén, 150 oldalon át gyakran meglehetősen idegesítő is tudott lenni, ám érzésem szerint nem öncélúan. Ez a feszült szorongás adhatja Tibor/Noémi mondanivalójának a lényegét: ezt a mérhetetlenül egyszemélyes súlyt, amit kitartóan visel, és amitől nincs hová szabadulnia. Az őt azonosító külvilág megköveteli hogy Tibor legyen, vagy legalábbis Noémi, de semmiképp sem mindkettő (illetve ebből a szempontból egyik sem). Ezt az alapértelmezett bináris elvárásrendszert kerüli a főhős, időnként kifejezetten kórosan, ám minden önmegfigyelése ellenére sem tud felülkerekedni a dolgon: hogy ő most ez vagy az, és hogy mások őt minek-melyiknek nézik. Fizikai tünetek és öngyilkosság: még az őt ismerő és elfogadó emberek körében is ez kísérti. Az identitásbeli bizonytalanság elől nincs menekvés, csak bujkálás van, inkognitó.
Mégsem egy szánatós-könnyeztetős „sob story” ez a történet, mint inkább egy önterapizáló írás, egy epikusan körkörös artikulálása egy önmagát körbeíró üvöltésnek. Elgondolkoztam rajta, hogy ez a rengeteg szenvedés mennyire banális, mennyire tragikusan fölösleges: hát miért kell szegénynek ekkora ügy legyen, hogy egyik vagy másik vagy épp mindkét nemű, pont őneki kelljen ebből gondot csinálni? Mintha ne tudnánk élni hagyni valakit, ha nem tudjuk minden kétséget kizáróan, hogy mi van a szoknyája alatt.
Hallom a hangján, hogy akármennyire is száműzetésben, de mégsem idegen.

>!
AeS P
Kiss Tibor Noé: Inkognitó

Tényleg nem tudom, hogy miért csinálom ezt magammal.
Van Kiss Tibor Noé, akit a vele megjelent interjúk alapján nagyon szimpatikus, értelmes embernek tartok. Van a második könyve, az Aludnod kellene, ami öt csillagot kapott tőlem, amikor olvastam, és ezen felül is mély benyomást gyakorolt rám.
És van az első könyve, ami 68%-on (velem együtt már csak 67) áll a molyon, megosztó értékelésekkel együtt, és én általában nem szeretem a kortársak első könyveit, mert nem is tudom, mikor találkoztam utoljára igazi erős indulással, és már többször megállapodtam magammal, hogy nem fogom elolvasni az Inkognitót, de aztán persze nem tudtam megállni, mégis elolvastam, és rettentően untam minden egyes sorát sajnos.
Olyan jó, hogy folytatta, és megírta a másodikat.

>!
kaporszakall
Kiss Tibor Noé: Inkognitó

Nagyobbik lányom nyomta a kezembe azzal: ’ezt feltétlenül olvasd el’. A családi kulturális anyagcsere eddig úgy ment, hogy én próbáltam – több-kevesebb sikerrel – könyveket ajánlani nekik, amire ők filmekkel vagy klipekkel válaszoltak. Generációs különbségek… Ezúttal eltértünk a hagyománytól.

Ez a kötet két szuszra ment le, kb. fele-fele adagban. S meglehet, a felezőpont kissé önkényesre sikeredett, de úgy tűnik, egyfajta stílustörést is jelentett.

Míg az első fél a kései Kádár-korszak kültelki nyomorúságát járja körül, családi nyűgökkel megterhelve, addig a második fél az egyéni görcsökkel foglalkozik. Érzésem szerint nem egyformán sikeresen.

Az első fél kis képekben (ez a töredezett ábrázolás nagyon megy ma…) mutatja be egy a szegénység peremén billegő prolicsalád alkoholizmussal, családon belüli erőszakkal is megterhelt hétköznapjait, a focikarrier irányába terelgetett fiúgyerekkel. Zolai naturalizmus, apróra vagdalva. El is csodálkoztam: én, az egy minigenerációval (nem sokkal több, mint 15 évvel) idősebb, aki kb. 30 esztendőt töltött a kádári időkben, bár érzékeltem a környezeti toprongyot, a rozsdatemetőt, de korántsem ilyen erőteljesen. Ám én vidéki kisvárosban nőttem fel, és jóval rendezettebb családban – meglehet, a kötet sötét tónusaiban a családi légkör hangulata vetül ki a külvilágra. Az ábrázolás – depressziós hangulata ellenére – pontos, plasztikus: kifejezetten tetszett.

A második félben kerül előtérbe az egyéni szoc probléma. Itt zavarba jöttem. Bár nem vagyok egy prűd lélek, aki a szexuális furcsaságok hallatára rögtön füstölőt kezd lóbálni s görcsösen rázendít egy egyházi énekre, miközben jobb kezével ördögűző mozdulatokat tesz, de – bevallom – empátiás képességem erősen korlátozott (’mint minden férfié’ – szokták erre rávágni családom nőtagjai). Épp ezért, ha számomra szokatlan szituációval találkozom egy kötetben (spoiler), akkor különösen pontos és érzékletes ábrázolás szükséges ahhoz, hogy – elsősorban értelmileg, de utána esetleg érzelmileg – felfogjam, jó esetben azonosulni tudjak az elmondottakkal. Ez itt nem sikerült.

A hazai – nem különösebben toleráns (hm. milyen tapintatosan fogalmaztam…) – társadalmi közegben nem könnyű egy szexuálisan nem konvencionális réteghez tartozni, s így megjelenni az emberek között. Ezért megértem – ha nem is érzem át – a főhős/elbeszélő fizikai tüneteit, a csaknem rosszulléttel határos stresszt, ami elfogja őt minden egyes alkalommal a nyilvánosság előtt (mint egy kezdő színész, amikor először lép a közönség elé). Ugyanakkor együgyű mérnöki lelkem azt kérdi: ha két teher nehezedik az emberre (spoiler), miért nem választja az illető – a csecsemők példájára – a kisebbik szenvedést, a gyönyör keresése és a kín kerülése elv alapján? Meglehet, túlzottan leegyszerűsítem a kérdést, de talán azért, mert a könyv leírása hiányos, és nem fejti ki elég alaposan azokat a belső kényszerítő erőket, melyek az elbeszélőt a maga által nem annyira választott, inkább csak kelletlenül bejárt útra taszítják.

A könyv két felének ábrázolásmódja is erősen eltérő, míg az első felet egy apró szemcséjű bizánci mozaikhoz hasonlíthatnám, addig a második fél egy tarka tükörcserepekből összeállított kubista munkára emlékeztet – jóval elnagyoltabb, mint az első. S talán ennek tudható be, hogy a kötet címe által sugallt mondanivaló nekem nem nagyon jött át, csupán nyitott kérdések maradtak.

Nem vitatom a tehetséget a szerzőtől, és el fogom olvasni (előbb vagy utóbb) a Molynép által nagyra tartott Aludnod kéne kötetét is, de ez a munkája – méltánylandó bátorsága ellenére – még nem az igazi…

>!
Mariann_Czenema P
Kiss Tibor Noé: Inkognitó

Mondhatnék nagy szavakat, el- és megítélhetném Noémit/Tibort, hiszen én csak egy vagyok a tömegből, normális, talán túl átlagos is… de pont ettől, értem és átérzem, mikor kínban van a szív, lélek, agy, és nem találja valaki a helyét a világban. Olyan könnyű okosnak lenni más helyében, kéretlenül tanácsot adni, beleszólni helyzetekbe, amik kívülről csöppet sem látszódnak nehéznek.

Ha műfajilag akarnám kritizálni, talán le tudnám szólni, hogy ez nem egy egységes mű, de Virginia Woolfon csiszolódott a sznob ízlésvilágom, és én csak a személyes bátorság legnagyobb jelének tartom azt, hogy valaki képes a gondolat- és érzésfolyamot, egy kvázi pszichológiai jellemfejlődés naplóját, ami őt belülről szétfeszíti, ennyire nagyközönség elé tárni.
Számtalanszor lelkileg csupasz ez a kis kötet, tán ettől ébreszt pár olvasóban kellemetlen érzést, mert a tudatalattijuk tudja, hogy ők képtelenek lennének ennyire nyíltak lenni, ezért inkább egyszerűen elzárkóznak a történet elől.
Pedig bizonyos helyre, bizonyos élethelyzetbe megszületni az nem érdem, hanem szerencse.

„Bárcsak más lehetnék. Bárcsak megváltozhatnék, kimetszve magamból annyi vágyat. Aztán csak a rázkódás és a zuhanás. Bárcsak megváltozhatnék, bárcsak lehetnék férfi. Vagy bárcsak lehetnék nő.”

Ez volt a kötet legőszintébb és legkitárulkozóbb, legmeghatóbb pillanata. Őszintén remélem, hogy azóta már tudja a választ, vagy megbékélt magával.
Nekem újraolvasós élmény lesz, elsőre 4 és fél csillag.
Köszöntem.

>!
bagie P
Kiss Tibor Noé: Inkognitó

Tudtam, mire „vállalkozom”, amikor kölcsönkértem és olvasásra választottam ezt a könyvet, mégis szélsőséges érzelmeket váltott ki belőlem (ahogyan alapvetően az LMBTQ téma is.) Lehet, hogy én vagyok túlságosan átlagos, aki még ráadásul direkt megpróbál NEM kitűnni, direkt akar mindenkinek megfelelni, vagy ha nem megy, akkor kilépni az adott helyzetből…és MÁSOK, a kitűnők, az önmagukat valóban felvállalók egyrészt irigyeltek, másrészt sajnáltak is általam… az örök kettősség…

Olvastam KTN-ról/-val készült cikkeket, beszélgetéseket a könyv előtt és után is, és egy végtelenül szimpatikus embernek gondolom őt; de még elképzelni sem tudom, hogy mit élhetett, élhet át a magyar társadalomban azzal, hogy (próbál) ÖNMAGA (lenni).

>!
Röfipingvin MP
Kiss Tibor Noé: Inkognitó

Vallom, hogy mindenkinek meg kell találnia azt az életformát, amiben ki tud teljesedni és boldog tud lenni. Néhányunknak ez talán egyszerűbb, másoknak rögösebb, egyeseknek egész gyorsan megy, másoknak sokkal hosszabb időre van szüksége. És akkor még az állítólagos társadalmi normákról nem is beszéltünk. Egy ember életét, vágyait nem lehet pontozni. Ez teljesen olyan, mint az én drágáimat osztályozni: mindig mindenkit csak saját magához lehet mérni.
Mégis adtam itt csillagokat és talán nem is a legszebbeket. De ez inkább a könyv formájának, megvalósításának szól. A forma egyértelműen azt a kettősséget, azt a töredezettséget, azt a “lelki katyvaszt” szeretné megmutatni nekünk, ami néha ehhez a fránya boldogsághoz vezető úton kialakul. Viszont így nehezebb, néhol talán felületesebb is volt olvasni a könyvet.
Persze az is lehet, hogy ezzel csak én vagyok így. Amúgy pedig kívánom Kiss Tibor Noénak, hogy megtalálhassa azt az utat, amin ő is boldog lehet.
Mert sosem velünk, másokkal van a baj, hanem azokkal, akik nem elég nyitottak az elfogadásunkra!

>!
EBrody I
Kiss Tibor Noé: Inkognitó

A „coming out sztori” címkénél nem ilyenre számítottam. Nem a „felfedés” a lényeg, hanem mint Schrödinger macskájának az abszurditása, hogy hogyan lehet valaminek az ellenkezője is igaz. Hogyan lehet valaki nő, ha egyszer férfi? Tényleg kell választani? Lehet egyáltalán? Mintha mi is részecskék lennénk, csak nálunk nem a hely és az impulzus, hanem a férfi és a nő áll határozatlansági relációban, és minket nem fizikusok, hanem a társadalom mér meg.
Bele kellett rázódnom, meg kellett értenem, hogy nincs benne fölösleges sor, elengedhetetlen tudni, hogy csöpög a csap, a borsó alatt fő a víz. Ezek horgonyok a valósághoz a belső világ zaklatottságával, és az emberek szemében csillogó zavarodottságával szemben. A minimalizmusa még inkább megrendítő, mintha már elfogytak volna a szavak, mintha már nem lenne elég erő ahhoz, hogy kimondják őket. Néha annyira zakatoltak a sorok, hogy nekem is majd' beleroppant a mellkasom. A gyerekkorból hozott frusztráció az évek alatt exponenciálisan növekszik, már-már elviselhetetlen. Örülök, hogy mégsem tűnt vonzónak az a két másodperc.

>!
madárka
Kiss Tibor Noé: Inkognitó

Az első néhány oldallal nem nagyon tudtam mit kezdeni. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy ólomnehéz a mellkasom. Teljesen kifosztottnak érzem magam. Megviselt. Nagyon erős írás.

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
madárka

Bárcsak más lehetnék. Bárcsak megváltozhatnék, kimetszve magamból annyi vágyat. Aztán csak a rázkódás és a zuhanás. Bárcsak megváltozhatnék, bárcsak lehetnék férfi. Vagy bárcsak lehetnék nő.

115. oldal (Alexandra, 2010)

1 hozzászólás
>!
Veronika_Pósa

Nincs más választásom, kényelembe helyezem magam a bőrömben. Szívtájékon letelepszem, közel a tüdőhöz, ahol a bordák megvédenek.

165. oldal

>!
ddani P

Megnyugtat a csend. A felhők közül kibukkan a hold, egy pillanatra nem azonosítom magam.

71. oldal

Kapcsolódó szócikkek: identitás
>!
zn0

Öt mozdulat szükséges ahhoz, hogy egy slukkot szívjak a cigarettából, egy teljes szál cigaretta elszívása ötven mozdulatot igényel.

21. oldal

>!
labe

Mintha egy videoklip lenne az életem.

142. oldal

>!
csgabi MP

Az anyám nélküli éjszakákat a Delfin-könyvek újraolvasásával, Rinaldo Rinaldinivel és a szellemleopárddal töltöttem.

16. oldal

>!
labe

A betűk talpakon álltak, katonás rendben követve egymást, a szavak közti szünetek kacskaringós folyosókat alkottak.

117. oldal

>!
olvasóbarát P

A másodpercmutató újra és újra megrándul, a nyolcas és a kilences között vesztegel. Becsukom a szemem, a zongorafutamokat elnyeli a tenger morajlása. Újabb és újabb hullámok csapódnak a hajó oldalához, az esőcseppek az ablakpárkányon kopognak, a szélrohamok felerősödnek, majd ellankadnak. A zenefoszlányok lassú elhalkulása, az eső ritmikája, a ventillátor duruzsolása. Kinyitom a szemem, kinézek az ablakon. A szárítókötélre akasztott szőnyeg megtépázva hánykolódik a viharban.

45. oldal

>!
ddani P

Idegen vagyok a réten és az ösvényen. Idegen a tanyán és a tömbházak között. Idegen a Duna-parton és a Duna-korzón, a kocsmában és a futballpályán. Idegen otthon és idegen idegenben. Inkognitóban mindenütt.

117. oldal

Kapcsolódó szócikkek: elidegenedés
>!
kriszmanesz P

Galambok a moziépület homlokzatán, galambok a főutcán, a sikátorokban. A főtéren kanyarodó, köhögő autóbusz. Antikvárium, galéria, fotószalon, tervezőiroda, sétálóutca, sétatér, gesztenyefa, szökőkút, tulipán, kockakő, kandeláber, katedrális. Kattintás a szerelmesek lakatfalánál, kulcs a kanálisban.

97. oldal (Alexandra, 2010)


Hasonló könyvek címkék alapján

David Ebershoff: A dán lány
Rakovszky Zsuzsa: VS
Charity Norman: Luke Livingstone titkos élete
Chuck Palahniuk: Láthatatlan szörnyek
Emmanuelle Pagano: Holdszivárvány
Jill Mansell: Az első az utolsó?
Léonor de Recondo: Váltóláz
Kútvölgyi Bea: Holnaptól nő leszek
László Erika: Transziregény
Ujhelyi Nándor: A kétneműek