Beláthatatlan ​táj 144 csillagozás

Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj

Egy esős éjszakán a huszonéves Dorka balesetet szenved, és öntudatlan állapotban kerül kórházba. Dorka apja, miközben megpróbálja felderíteni, mi is történt a lányával, megismerkedik a baleset helyszínéhez közel élő Zsófival, aki a szüleik helyett neveli öccsét, a balhés kamasz fiút. A férfi és a fiatal nő különös hatással vannak egymásra. Dorka apja belekapaszkodik Zsófiba, akiben mintha a saját lányát látná viszont, és aki iránt megmagyarázhatatlan vágyat érez. Zsófi viszonozza a vonzalmat, de a maga természetességével azt is érzékeli, hogy valójában csak pótlék a férfi számára.
A baleset négy ember életét változtatja meg, ők a Beláthatatlan táj elbeszélői. Szerelem, tragédia, kitörési vágy – mindnyájan megpróbálják újrakezdeni az életüket.
Kiss Tibor Noé új regénye a krimik izgalmával olvastatja magát, és megjelenése az ősz egyik kiemelkedő irodalmi eseménye.

>!
Magvető, Budapest, 2021
258 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631440188
>!
Magvető, Budapest, 2020
258 oldal · ISBN: 9789631440515
>!
Magvető, Budapest, 2020
258 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631440188

Enciklopédia 10


Kedvencelte 17

Most olvassa 9

Várólistára tette 159

Kívánságlistára tette 130

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

szadrienn P>!
Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj

Beláthatatlan táj, a huzalok között ismeretlen kapcsolatok, kibogozhatatlan összeköttetések, nem tudom, hová vezetnek és mitől aktiválódnak az idegnyalábok. Össze vagyunk drótozva, de nem tudjuk, hogyan.

A kisregényben négy emberi sors bogozódik, gubancolódik össze szétválaszthatatlanul, rejtett érzelmi dinamika működteti őket, ha az egyik drót meglazul, szorosabban kezd feszülni a másik, és a kapcsolati háló jóval összetettebb és drámaibb, mint ahogy első pillantásra látszik.
A téma a depresszív, páros lábbal a földbe döngölő, kilátástalan magyar rögvalóság, de az elénk táruló kép életlen és elmosódott, a szöveg állandóan ismétlődő, a monotóniát egyre fokozó elemekben gazdag. Egy percnyi szünet nélkül zúg az autópálya őrjítő moraja, kórházi gépek kattognak, telefonok, monitorok pittyegnek, idegtépő zene szól, mindenütt kihegyezett kerítésrácsok, acsarkodó kutyák, matt fényezésű terepjárók, elviselhetetlen agresszió árad a levegőből, a tárgyakból, mindenből. A mesterséges környezet fojtogató jelenlétét ellensúlyozza ugyan a közeli erdő, a lápos, a tó, az égerfák és a madárcsicsergés, de a természet közelsége sem igazán megnyugtató, nem ad feloldást.
A történet egy súlyos balesettel, egy váratlan tragédiával indul, és egyik szereplője végig kómában fekszik. Gondolatainak töredékeit lírai monológokban ismerhetjük meg, és ez a félálomszerűség, amit ő közvetít, az egész regényt egyfajta lebegésben, sodródásban tartja. A fejezetek egyes oldalaira néha ötödik hangként működő, váratlan szókapcsolatok kúsznak be, és ez csak tovább erősíti a megfoghatatlan talajvesztettséget.
A négy szereplő szövegei nagyon tudatosan, tökéletesen megszerkesztve fonódnak össze, a fiatal generáció reménytelensége, jövőtlensége drog- és netfüggéssel, pánikbetegséggel, feldolgozatlan gyásszal, és az érzelmi kapcsolódás nehézségeivel társul.
Az ötvenes apafigura képviselhetné a kiegyensúlyozó erőt a labilis ifjúság felé, de őt viszont az akut krízishelyzet, a balesetet szenvedett lánya miatti aggodalom hajszolja egy tőle korban és élethelyzetben nagyon távol eső közegbe, ahol tulajdonképpen maga is támaszt keres.
Ami számomra egyedivé tette a kötetet, az a szokatlan, feszültségekkel teli négyes kapcsolódás a szereplők között, ami akkor is eredeti megoldás, ha néha össze is csúszik egy-két elbeszélői hang, és elbizonytalanodunk, hogy kinek a monológját olvassuk éppen. Mindez pedig az állandó, szédítő zajjal és zúgással, az álomszerű sodródással és a lírai, meditatív betétekkel megtámogatva igen figyelemre méltó.

balagesh I>!
Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj

Írtam, hogy tavaly milyen mértékben és minőségben tört rám a Pearl Jam-hallgatás. link Mivel középsuliban ezt a végtelenített Cure követte, a pandémiás mindenben nem engedtem meg magamnak ugyanazt a sorrendet. A Beláthatatlan tájat olvasva aztán maguktól indultak be a fejemben a dalok. Bár néha a Bloodflowers is beszűrődött, a Pornographyt akkor is legfeljebb csak lehalkítani tudta. (Waiting for the death blow.) Két este alatt olvastam el a könyvet, és fájdalom volt letenni, és csak olvasni akartam a sorokat egymás után, és semmi mást. Semmit. Nem csak valami egészen mást nem akartam csinálni, hanem az olvasáson kívül nem akartam mással foglalkozni. Értelmezéssel, logikával, elemzéssel. „Gyakran elképzelem, hogy valaki kommentálja az életemet.” Most lekapcsoltam minden belső narrátort. És csak követtem a szétesést, az erőlködést. (Then everything falls apart / Broken inside me / It falls apart) Van egy lány, aki kómában fekszik. Lehetne mondani, hogy ő öntudatlanul, míg a többiek öntudatuknál maradva egyformán kómában vannak. Magány, kirekesztettség, bezártság. (Dancing in my pocket) A hely determinál. „Ami itt van, az teszi rosszá az embereket, a semmiből nem teremhet más, csak üresség.” És nem, nem érdekelt, hogy a narratívák elkülönülnek-e. Nem érdekelt, hogy a személyiségek valószerűek, hihetőek-e. Nem érdekelt, hogy melyik szövegelem milyen funkciót tölt be. Nem érdekelt, hogy a stílus belecsúszik-e oda, ahova… Miközben nem haladtam és talán a szöveg sem haladt, mert állt minden. (Jump, jump out of time)
Hangulatpróza: ha a tiéd, akkor a tiéd – ha nem vagy az övé, sosem leszel az övé.
„Néha olyan ez a hely, mintha nem is élnének itt emberek.”
Sing out loud
We all die
https://www.youtube.com/watch…

14 hozzászólás
Ottilia P>!
Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj

A kortárs magyar irodalmi alkotások többségében depresszívek, ami nem tesz jót a lelkületemnek, de valamiért mégis szeretem olvasni. A Beláthatatlan táj is mély nyomot hagyott bennem egyediségével, szokatlan, négy narrátoros megoldásával, nyugtalanságával, feszültségeivel. A könyv igazán szép nyelvezettel van megírva, és jól is szerkesztett.

Meglepően érdekesen tudja a szerző ábrázolni a négy kilátástalan helyzetű, életében megrekedt szereplőt, életeseményeiket, de azért folyamatosan lebegtet egy hajszálnyi reménysugarat. Tetszett a sokszor töprengő gondolatmenet, és a mű líraisága is, különösen a kómában lévő szereplő töredékes, álomszerű gondolatainál alkalmazott megoldás, és az oldalankénti utolsó sorok, hangulatképek is igazán jót tettek a regénynek. Kiemelném még, hogy a háttérzajok folyamatos érzékeltetése is hatásos megoldásnak bizonyult.

Összefoglalva, kiemelkedően jó érzéke van az írónak az atmoszféra megteremtéséhez, és ugyan nyomasztó a történet, rendkívül eredeti, és csak úgy sodorja magával az olvasót. Beláthatatlan a négy szereplő élete (gondolatisága is), különösen a kapcsolódási pont, végül mégis összeérnek a szálak, bár jövőjük továbbra is beláthatatlan marad.

Kiss Tibor Noé könyve az idei év eddigi legmeghatározóbb olvasási élménye volt számomra .

gesztenye63 P>!
Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj

Alig is merek (alig ismerek – az én szégyenem, de sajnos helytálló ez így is, egybeírva) én már megnyilatkozni a kortárs magyar széppróza idei felhozatala kapcsán. Év közben sokat fanyalogtam, várakoztam a „nagy durranás(ok)ra”, aztán meg többször vesztettem el az istrángot, kiálltam a képzeletbeli pódiumra lelkesedni, hogy „na, most aztán itt van, tessék, megjelent és eljövend az igazi, erre vártunk elejitől fogva, és ha idén semmi mást nem is, de ezt akkor is…” Tettem ezt többször is.

Mindezek után, és egy Beláthatatlan táj után, most én vajon hová nyilatkozzak…
Mert ez bizony különleges volt. Mondanám, hogy unikum, de ide nem illik, itt az valahogy nem lenne stílszerű. Ez bizony Laphroaig volt, jég nélkül. Ahogyan a könyvbéli apa issza. Miközben keresi azt az embert, aki talán valamikor önmaga lehetett, aki akár még létezhetett is, de lehet az is, hogy sosem volt. Tán majd a jó öreg tízéves tiszta skót árpapárlat megmondja. Mert hátha ez a nemes ital rejti az igazságot, az élet füstös, kellemesen karcos, örök-nagy titkát.
De talán mégsem. Az is lehet, hogy a fülledt éjszakában, kiömlött piától iszamós bárpulton könyöklő, üres lélek hordozza magában az igazságot. Vagy meglehet, hogy a zsebbe rejtett, időszakos felejtésre ítélt, mégis erőszakosan rezgő, szakadatlanul felszínre törni akaró mobil rettenete hozza majd el azt, mintegy megkerülhetetlen fátumot.
Aztán meg az is lehet (és én emellett kardoskodom), hogy ne is keresd te az igazságot, jó olvasó. Mert azt megtalálni (még ha sűrű fogú fésűvel szálaznád is a sorok közét), bizony halott ügy.
Hisz’ a maga tiszta objektivitásában nem is létezhet. Pedig megvan ám az mindegyikükben, külön-külön. Csak eggyé nem válik soha, nem lesz oszthatatlan és nem lesz érthető egyik fél által sem a másiké. Pedig kapaszkodna a sok igazság egymás felé, de hát…
Kapaszkodna az ötvenes tanárember is. Múltba, emlékekbe, megélt, vagy sohasem volt fogódzókba, reménybe, sőt kétségbeesésbe is akár. Talán az út már járhatatlan is. Erőlködik a szétcuccolt agyú, semmit harapó, valami másra, megmagyarázhatatlanra, ismeretlenre éhes, örökké kamasz senkifia is. Persze, hogy nem talál kiutat. Nemkülönben keres az érzékeny, szívmélyig sérült ifjú lány. Utat keres, mégis leginkább magába fordul, onnan meg menekülni vágyna, de hányra van zárva vajon a vasajtó…
Hármuk különös, néha pszichedelikus gondolatait, kegyetlenül dübörgő lépteit, fülsértően csiszorgó csosszanásait pedig a háttérből halkan, finoman ellenpontozza az alig suttogásként behallatszó, távozni készülő lélek csendes jelenléte. Szabadvers az epikában. Tökéletes, precíz illeszkedéssel.
Mindennek a lassú, méltóságteljesen lüktető, kegyetlen kavalkádnak pedig úgy ágyaz meg egy tragikus baleset, hogy menet közben a tragikum értelmetlenséggé, a tett ostobasággá, vagy egyenesen aljassággá profanizálódik, az események kifutása pedig láthatatlan eleganciával válik le a kiindulás véres, sárban dagonyázó valóságáról.

Számomra az idei év egyik meghatározó olvasmánya volt. Ajánlom, de érdemes mértékkel, a terített asztaltól néha felállva, ejtőzve, a gondolatok súlyának időt engedve fogyasztani.

Nikolett_Kapocsi P>!
Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj

Kiss Tibor Noé munkásságát ezidáig csak a novellái révén ismertem és bár közel egy éve a polcomon várt rám ez a könyv, de a kritikákban olvasott depresszív hangulat nyomasztásától tartva nem mertem nekikezdeni. Aztán a szerzővel az októberi Margó Fesztivál során való találkozás meghozta a kellő indíttatást a Beláthatatlan tájhoz.

Az első néhány oldal után már tudtam, hogy ez igazán az én könyvem lesz minden szomorúsága, és kilátástalansága ellenére. A történet középpontjában egy baleset áll, amely valamilyen módon összekapcsolja a négy, egymástól teljes mértékben különböző és mégis valahol nagyon is hasonló szereplőt. A balesetet szenvedett Dorka, az ötvenes éveiben járó tanárként dolgozó apa, a huszonéves magányos és depressziós lány és a néhány évvel fiatalabb, teljesen céltalan és perspektíva nélküli öccse mind a próbálnak valamilyen sajátos módon kapcsolódni egymáshoz és a külvilághoz, de olyannyira be vannak zárva a saját kis világukba, hogy egyszerűen nem találják meg azokat a kódokat, amikkel beláthatóbbá válna számukra a külvilág, amiken keresztül meg tudnák osztani az érzéseiket. Az egyes szereplők tökéletesen eltalált nyelvhasználata révén a történet viszonylagos összevisszasága ellenére is mindvégig jól követhető, hogy éppen kinek a belső hangját halljuk. A kómában lévő Dorka belső monológját megtestesítő szabadversek mindig jó ütemben törik meg a regény ívét és a másik három szereplő vívódásait, akik néha, egy- egy röpke pillanatra mégis tudnak valahol kapcsolódni egymáshoz. Az oldalak alján szereplő kis gondolatfoszlányok mintegy negyedik hangként fűzték össze ezeket a belső monológokat, amelyek egyenként, vagy egymás után olvasva mindig egy kicsit más értelmet nyernek. A képi és hangbeli játékok, az álomszerű leírások és a folyamatos, ütemes kattogás és zakatolás ellentmondásossága révén olyan erős atmoszférája van a könyvnek, amely már az elején bevonzott magával és utána csak sodródtam tovább ebben a káoszban a szereplőkkel együtt. A regény csattanója pedig számomra a tökéletes lezárása a történetnek, amely jól szimbolizálja a jelenkori valós társadalmi problémákat, az egymástól elszigetelt, saját kis gondolatbuborékaikban létező embereket, akik között a valós kommunikáció megteremtése szinte reménytelen.

Ez a szokatlan formátumú és nézőpontú regény az utóbbi időszak egyik legkülönösebb és legmeghatározóbb olvasmányélménye volt számomra, talán Rachel Cusk: Körvonal című regénye után éreztem valami nagyon hasonlót. Az biztos, hogy mindkettő hangulata még sokáig velem marad.

2 hozzászólás
giggs85>!
Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj

https://szeged.hu/hirek/38572/amikor-egy-baleset-osszef…

Így, november tájékán a sokat olvasó ember már kezdi felállítani magában az éves „best of” listákat, rangsorolni az idén megjelent műveket, kiválasztani a legjobbakat, aktuális trendeket keresni – aktuális trend idén például az, hogy a legtöbb jól sikerült kiadvány vagy elbeszéléseket tartalmaz (Szöllősi Mátyás: Illegál), vagy kimondottan novellás kötet (Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun), vagy regény, de pár oldalas elemekből építkezik (Szilasi László: Kései házasság) –, de persze közben fél szemmel odafigyel még arra a néhány új megjelenésre is, amelyek a karácsony előtti időszakban érkeznek a boltok polcaira. Ilyen kötet Kiss Tibor Noé regénye, a Beláthatatlan táj is.

A szerző két korábbi műve – az Inkognitó és Aludnod kellene – után már korántsem ismeretlen figurája a magyar irodalmi életnek, ám sokan még mindig azt a „transz” címkét emlegetik vele kapcsolatban előszeretettel, amit ő már nagyon le szeretne vetkőzni magáról az írói szerepe kapcsán (mostani regényében ez a téma meg sem jelenik).

Képzeljünk el egy ködös őszi éjszakán egy forgalmas autópálya melletti szántóföldön a tetejére borult, rommá tört személyautót, körötte csak a csend, a leszakadt alkatrészek és a szétrobbant szélvédő apró darabjai; képzeljük el, mert az egyik központi szereplő, Dorka balesetének a képe folyton folyvást visszatér a történetbe, és képzeljük el azért is, mert a regény szövete épp olyan fragmentált, töredezett, mint a korlátot átszakító autóból megmaradt roncs. (Tehát nem, nem szakadt meg az idei trend, megint egy apró, pároldalas részletekből építkező regényt kapunk.)

KTN könyvében négy ember élete fonódik össze a baleset a következtében, és bár az egyes szereplők lehet, hogy máshonnan jöttek, más háttérrel rendelkeznek vagy más fontos számukra az életben, de mindannyian egyformán küzdenek a magánnyal és kommunikációképtelenséggel, még ha más-más okból is.

Dorka a baleset következtében kómába került, és senki nem tudja megmondani, hogy valaha felébred-e, felépül-e, így nem marad neki más, mint a bolyongás saját elméjének fogságában. Bár nálam mind a négy elbeszélői hang eltalált, jól elkülönül, és már pár mondat után könnyen tudtam azonosítani bármelyiket, de az eszméletlenül fekvő lány versszerűen megjelenő, hol széthulló, hol összeálló „monológja” számomra nem igazán működött. Igaz, ez volt az egyetlen komolyabb negatív észrevételem a kötettel kapcsolatban.

A másik három szereplő között ott van a lány apja, a kissé fásult, ötvenes történelemtanár, aki már túl van egy váláson (sőt úgy érzi, már az élete java részén is), ám a tragikus baleset árnyékában, a saját és lánya múltjával, sorsával szembesülve váratlanul esélyt kap egy furcsa szerelemre. Aztán ott van egy korán magukra maradt testvérpár is, akik a húszas éveik elején, illetve végén járnak. A csendes, magába forduló lány nem tehet mást, mint megpróbál egyfajta anyapótlékként gondoskodni célok nélkül élő öccséről, aki többnyire bedrogozva, egy szánalmas galeri szánalmas tagjaként próbálja a lehető legértelmetlenebb pótcselekvésekkel elütni az idejét.

Hogy mi pontosan négyőjük között a kapocs, azt nem árulnám el, bár igaz, hogy erre kötetre nem is a történet komplexitása vagy csavarossága miatt fogunk emlékezni, hanem amiatt, ahogy közvetíteni képes, milyen könnyű belecsúszni abba az értelmetlen és tartalom nélküli létezésbe, ami a szereplőink sajátja.

A Beláthatatlan táj ugyanis a kortárs magyar próza kimondottan depresszívebb vonalához tartozik (persze különösebben vidám vonulata talán nincs is), és remekül ragadja meg a cél nélkül kallódó fiatalokat egy számukra érték nélküli világban (maguk is tökéletesen érzik azt, hogy a folyamatosan kezük ügyében lévő telefon, a pityegő Messenger, és az örökösen érkező lájkok meg szívecskék szánalmas és elégtelen pótlékai valaminek, amit nem csak elérni, de még csak megnevezni is képtelenek), mint ahogy nem fest túl rózsás képet az idősebb generáció tagjairól sem, akik lehet, hogy másként látják az életet, más a múltjuk, más a mentalitásuk, de ők is rengeteg feldolgozatlan problémát görgetnek maguk előtt.

Szóval, aki bele akar vágni Kiss Tibor Noé legújabb regényébe, az készüljön fel arra, hogy itt bizony az élet és a létezés sötétebbik oldaláról fog olvasni, és ebben a tompított, kimondottan költői tollal megírt prózában bizony nem nagyon töri át az őszi ködöt még egy kóbor, erőtlen, fakó napsugár sem.

Annamarie P>!
Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj

Volt ennek a regénynek egy számomra érdekes perspektívája, egy olyan nem mindennapi látószöge, amivel nem is tudom, hogy találkoztam-e valaha?

Ez az első gondolat, ami eszembe jut Kiss Tibor Noé könyvéről. Első olvasásom tőle, de mégsem teljesen ismeretlen a személye, ugyanis több elismerő kritika és egy barátnői ajánlás is hatással volt rám.
A rövid felvillanásszerű jelenetekre bontott cselekmény négy szálon fut. Az elején, amíg nem volt tiszta mindez, kicsit nehézkesen ment az olvasás, azt hittem, hogy sokkal több szereplő belső monológjának és visszaemlékezésének vagyunk tanúi. Ahogy ez kitisztult sokkal könnyebbé vált a történet megértése. Mégis jól esett ez a kis kuszaság, mert jól modellezte mindannyiunk életét.

A könyv fókuszában egy baleset áll; a huszonéves Dorkát egy éjjel súlyos autóbaleset éri, kómába esik, kórházba kerül. 53 éves apja a lány betegágya mellett jön rá, hogy alig ismeri Dorkát. Felesége évekkel ezelőtt elhagyta őket és jelenleg partnere sincs. A baleset körülményeit kutatva végigjárja a környéket, amikor megismerkedik a huszonhat éves Zsófival, aki a közelben lakik. A lány és férfi egymásba szeretnek, de mindketten kételkednek ennek a szerelemnek a létjogosultságában. A hét éve árvaságra jutott lány együtt él öccsével, de ez inkább egymás melletti létezést jelent. Ők négyen – Dorka és az apja, Zsófi és öccse- azok, akik hangot adnak a történetnek. Saját világukba nyerünk bebocsátást, hogy lassanként megértsük, hogyan vannak egymáshoz kötözve:

„Néha úgy érzem, össze vagyunk drótozva. A testünk, az érzékeink, minden mindenre rezonál. Mégis annyira különbözők vagyunk.”

Mind a négy történet egy olyan beláthatatlan tájra visz bennünket, aminek létezéséről tudunk ugyan, de mibenlétét nem ismerjük, mint ahogy azt sem, hogyan függnek össze tetteink. Olvasás közben úgy éreztem, mintha a fűben hasalnék, onnan látnám ezeket az embereket. Valamilyen szinten mindannyian a padlón vannak, veszteségekkel és hiányosságokkal élnek együtt. Ebben a hosszúra nőtt fűben kaszál kezével Kiss Tibor Noé, összesimítva ennek a négy embernek a sorsát. A szálak szorosabbra húzódnak, a feleslegek lekopnak, csupaszon állnak előttünk a maguk és kapcsolataik valóságában. Nem szeretem használni azt a kifejezést, hogy a mai kor látlelete a történet, de annyira erősen tör fel most belőlem ez az érzés, hogy nem vagyok képes másként látni.

Dorka karakteréről nem tudunk meg olyan sokat, hiszen állapotából adódóan csak gondolat- és emlékfoszlányok jelennek meg. Mégis a szerzőnek sikerült egyfajta dinamikát belevinni a sorsába. Ő húzza a vonósnégyes alapját. Zsófi a legösszetettebb karakter igyekezetével, belső harcaival és lemondásaival. Számomra nagyon érdekes volt az író által választott lezárás, ami olyan hatalmas nyitott mondatot hagyott maga után, amibe aztán minden belefér. Zsófi öccse szintén monotonitást hoz a négyes életébe. Ha Dorka az alap, akkor a fiú, a masszív változatlanságban lebegő háttér. Saját világába zárva, cél nélküli nihilbe fojtott élet. Lépten-nyomon traumák, sebzett, törött szárnyú emberek. Ebben a sebzettségükben kellene a lehető legtöbbet kihozni magukból. De hogyan, hiszen pont az a baj, hogy átgázolt rajtuk az élet. S mintegy a színpad közepén ott áll az apa, a munkájában kiégett történelemtanár, aki Zsófival való kapcsolatában talán reményt kap arra, hogy minden megváltozzon, mint ahogyan Zsófi is reményt kap arra, hogy fordulatot vegyen az élete. A depresszióba süllyedt emberek azonban képtelenek megragadni a sors kínálta mentőkötelet. Nem azért, mert nem akarnák, egyszerűen nem tudják. Vagy mégis…
A könyv érdekesen játszik velünk, mert hiába a nehéz sorsok, a sérült emberek, a szerhasználat és halálközeli élmények, mégis van a történetben egy láthatatlan rugó, ami behúzza a képbe a remény reményének leheletét. De nemcsak ezért érdemes elolvasni Kiss Tibor Noé könyvét, hanem különleges kép és szöveghasználata is új színfoltot jelentett számomra a kortárs írók között.

5 hozzászólás
eme>!
Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj

Nagyon olvasmányos, magával sodró regény a külső és belső tájak beláthatatlanságáról. A holdak és csillagok halvány fénye alatt pittyegő, berregő, sípoló, kattogó, hangzavaros valóságról, a létről. A roncsként heverő tehetetlenségről, szétszóródott törmelékekről, töredezettségről, a pislákoló tudatról és öntudatról.
Kiss Tibor Noé négy elbeszélői hang, négy tudatfolyam révén vizsgálja a monológból való kitörés és a párbeszéd kialakításának lehetőségét. Különböző társadalmi státusú, mentalitású, de egy közös téridőben létező alakok szólalnak meg, néha összemosódó, néha élesen elkülönülő regiszterben.
Ami közös bennük: az üresség, a magány, a kiúttalanság, mely egyféle lidércnyomásként nehezedik mindegyikükre. A perspektíva hiánya. Nyomasztó szorongás, nyugtalanság tölti be a regény tájait, a céltalanság és talajvesztettség érzése.
Talán ezért is tűnik sokáig az egész történet egy átláthatatlan gubancnak, és nem csak az elbeszélői hangok (pontosabban az apa és Zsófi narratívája) szintjén. Az elején számomra nem volt tiszta a nővér és Zsófi azonossága sem (lehet, hogy figyelmetlenül olvastam), a történet középpontjában álló talányos balesettel kapcsolatos információk is lassan csöpögnek, sokáig homályban hagyva az olvasót. Mintha a szereplők külső-belső zűrzavara a narratívára és ezáltal az olvasóra is kivetítődne.

Aztán lassan felsejlenek a kapcsolódási pontok, megoldódnak bizonyos rejtélyek. A baleset által elindított önvizsgálati folyamatok, úgy tűnik, mintha kilendítenék egyes szereplők életét a holtponból. Vagy mégsem? A kezdeti bizonytalanság nem oszlik el teljesen, mégis a vége felé úgy éreztem, talán kicsit túlságosan is tökéletes az összkép, túl sok a véletlen. Túl szépen simulnak össze a szálak. Túlságosan megszerkesztettnek és túlbonyolítottnak tűnt minden.
A formai megoldások viszont tetszettek, pedig ezek is sokszor a kimódoltság érzetét keltették bennem. Érdekesek (bár helyenként hiteltelenek) voltak Dorka lírai, (láz)álom- és versszerű passzusai, ahol a regény fő motívumai, fel-felvillanó, ismétlődő, lüktető szavak, mondatok mintha egy másik dimenziót is bekapcsoltak volna a regénybe, kitágítva az értelmezési lehetőségeket. És tetszettek a lapalji töredékek is, amelyek értelmezhetőek akár Dorka agyában felvillanó képekként, akár Dorka vagy Zsófi által készített képek felirataiként is, hisz mindkét lány hobbija, talán nem véletlenül, a fotózás. Ezek a csak címükben jelzett képek regisztrálják a beláthatatlan tájat. Szocioképek, csendéletek, múltba és jelenbe vezető, a föld felől az ég felé irányuló, azt fürkésző fotók. Elsuhanó színes csíkokat regisztráló képek. Elsuhanó csíkok az úton. Elsuhanó csíkok a monitorokon. Elsuhanó csíkok a létben…

2 hozzászólás
Csabi >!
Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj

Ha fel akarnám rajzolni ennek a regénynek az „ívét”, akkor kezdődne egy lapos vonallal a grafikon alján, aztán a közepén lenne egy apró kis kicsúcsosodás, majd menne tovább a lapos egyenes, és a legvégén lenne egy kiugrás. Az unalom görbéje, mondhatnám.

Van négy szereplőnk, felváltva látjuk a szemszögükből a történetet. Dorka egy huszonéves lány, ő végig kómában van egy autóbaleset következtében, az ő narrációja egy amolyan szaggatott szabadvers, eleinte furcsa volt, zavarosnak szánt, de mégis jól érthető, a végére igazán ez volt az egyetlen eleme a regénynek, ami még fenntartotta az érdeklődésemet, ez a szívszaggató küzdelem a lét és nemlét határán.
Második szereplőnk az ő apja, egy kétszeresen elhagyott, ötvenes pasas, akinek szerepe kimerül abban, hogy végig aggódik a lánya miatt, borong elvetélt kapcsolatain, és pótcselekvésként beleszeret egy lánya korabeli lányba, de kapcsolati képtelensége itt is megmutatkozik.
Az ominózus lány, Zsófia, valami városszéli reménytelenségben él, nem tud mit kezdeni magával, az a többre hívatott típus, legalább is ezt képzeli magáról, de szerintem ez csak hiú képzelgés. Talán egy pillanatra azt hiszi, hogy Dorka apja a kiút a számára, de ez is hamar szertefoszlik.
Az utolsó szereplő Zsófia öccse (ketten élnek, apjuk elhagyta őket, anyjuk meghalt), egy semmirekellő, részeges, drogos csavargó, aki a két haverjával üti agyon a napokat, persze a szíve mélyén érző lény ő is, csak nem tudja kimutatni, blabla, valószínűleg harminc éves korára a temetőben vagy a börtönben végzi. De kit érdekel.

Szóval nekik kéne összehozni ezt a regényt, de mint az elején felrajzolt grafikonon látszik, valami itt alapvetően el lett rontva, a katarzis csak a legvégén jön el, amikor már késő, amikorra a végtelen unalom kiölte az olvasóból az együttérzés szikráját is. Esetleg, ha a vége a könyv harmadánál lenne valahol, onnan még kibontakozhatna valami, történhetne valami a szereplőkkel, így erre esély sincs. Ez egy harminc oldalas – talán jó – novella anyaga, ami fel lett vizezve regénynek.
Sajnálom, mert KTN előző regénye után valami jobbat vártam, de ez így ötlettelen és kidolgozatlan, a szereplők sablonosak, a történet pedig rossz ritmusban van elmesélve.

Katalin_V_Tóth P>!
Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj

Nagyszerű történet, jól felépített regény. A megfelelő pillanatban kapcsolódnak a szálak, jó mennyiségben érkeznek az új információk és kitűnő karakterábrázolások jelentek meg. Nagyon tetszett ez a történet.


Népszerű idézetek

Annamarie P>!

Pár napja azt hitte a Kádár-kockáról, hogy az is egy sütemény, mint a Rákóczi-túrós.

106. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Kádár-kocka · Rákóczi-túrós
3 hozzászólás
gesztenye63 P>!

Néha úgy érzem, anya jobban szeret, mint amennyire én szeretem saját magamat.

14. oldal

2 hozzászólás
robinson P>!

A whisky felgyorsítja az emésztést, csökkenti az agyvérzés kockázatát, javítja a vérkeringést, nyugtatja az idegeket, de én azért iszom whiskyt, mert szeretem.

10. oldal

Kapcsolódó szócikkek: vérkeringés · whisky
robinson >!

Könnyű mindent elrontani, elég hozzá egy pillanat is.

157. oldal

giggs85>!

Hányféleképpen lehet huszonéves egy lány.

54. oldal

balagesh I>!

Minden sokkal egyszerűbb volt, amikor csak magamra figyeltem. Ha elkezdünk mások fejével gondolkodni, az mindent összezavar.

IX. A lányok szerint lángol a diszkó

Nikolett_Kapocsi P>!

A tenger morajlik, bennem zúg.

254. oldal

Kapcsolódó szócikkek: tenger
Nikolett_Kapocsi P>!

Az erdő hajnalban a legszebb, a hajnali derengésben, amikor a napsugarak még halványak, és harmatcseppek csillognak a fűszálakon. A harmatcseppek olyanok, mint a damilra fűzött gyöngyök.

13. oldal

Kapcsolódó szócikkek: hajnal
Annamarie P>!

A mondatok ritmusára ringatom magam, ahogy az autó ringatózott alattunk azon az éjszakán a tónál. Olyanok vagyunk, mint két meggyújtott csillagszóró, ő meg én. Fellobbanunk, majd kialszunk, és közben nem is látjuk egymást önmagunktól. Próbálok másra gondolni, de rajta kívül nincs semmi, csak az apró kis morzsalékaim.

94. oldal


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Lontai Léna: Könnyező liliomok
Papp Csilla: Szerelem újraírva
Colleen Hoover: Verity
Sue Monk Kidd: A méhek titkos élete
Sienna Cole: Ahol a százszorszépek nyílnak
On Sai: Apa, randizhatok egy lovaggal?
Jodi Picoult: Házirend
Guillaume Musso: Egy párizsi apartman