Ati ​a tükör mögött (Ati 3.) 90% 25 csillagozás

Amíg vártam, hogy kinyisson a játékbolt, leültem és elővettem mielőtt olvasatlanul visszaviszem a könyvtárba. Ha a gyerekek most nem is kapták meg az olvasás-hallgatás élményét, nekem sikerült elolvasni. Örültem neki, mert szép érzésélményt kaptam, és engem nem zavart, hogy egy 3. részről van szó, hisz nem is tudtam, hogy ez az Ati-trilógia záró kötete. A történetben az az új, – bár az Ati történetek, ha jól tudom, mindig tartalmaznak vmi szomorú eseményt a család életéből –, hogy nem felhőtlen gyerekkort ábrázolnak kizárólag, hanem szerepel bennük olyan dolog, ami szomorúságot okoz a család valamennyi tagjának, de itt gyereklélekre levetítve találkozhatunk vele. Biztos, hogy eszünkbe jut egy-egy szomorú, saját életünkben bekövetkező esemény során, mi is játszódik le a gyerekben, vajon hogy viseli meg, de csak gondolhatjuk, biztosra nem tudhatjuk. Viszont ez egyfajta elképzelése, szavakkal történő kivetítése a lehetséges átéléseknek, érzéseknek, amik a gyereken átfuthatnak. Biztos, hogy a gyerekeket is foglalkoztatják a keserű történések, hisz nem külön, elszigetelve, hanem a családban élnek, és így ők is részesei nemcsak a boldog, de sajnos, a szomorú eseményeknek is. Annyira érzékeny „antennáik” vannak, hogy szavak nélkül is felmérik, ha jön, vagy itt a baj.
A könyvet, úgy látom, egy tanmondatra építették: „Amit látunk, az nem biztos, hogy van, és ez fordítva is igaz: nem mindent látunk, ami létezik.” Számomra azonban elsődleges volt a gyerek élményeit olvasni, az ő szemszögéből elképzelni a történetet, az alaphelyzetet, valamint öröm volt a keresztszüleiről alkotott kedves és szeretetteli képet látni, és a velük együtt töltött idő és annak élményeinek részese lenni. Szép volt, szívesen olvastam és szívesen éltem át. Vonzott a titokzatosság, a kaland, a nyári élmény és a szeretet, ami a családból áradt.
Csodálatosan átélhető mindez Hanga Réka illusztrációival – annyira megfogott a szereplők arcábrázolása, a többi testrész el is törpül, és kevéssé kidolgozott, de az érzés, amit a szemekből, arcokból kiolvasható, az nagyon ígéretes. Képekben is közvetített érzéseket. A hangulat pedig igazán olyan, mintha valamelyik nyaradba repültél volna vissza. Ha a tények nem is egyeznek, a kaland, a kacagás, a felhőtlen, gondtalan nyarak emlékét egyértelműen felidézi. Ezért volt számomra különleges az olvasás.

Nagyon szeretem ezeket az Ati-történeteket, kicsit melankolikusak, de nagyon hangulatosak, kedvesek. A képek pedig ismét csodaszépek.

Az Ati és a holdvilághoz hasonlóan ez is remek, kedves, és mondanivalóval rendelkező kis könyv volt. Ebben a kötetben spoiler .
Izgalmas a titok, hogy mi is rejlik a tükör mögött, és izgalmas a háttértörténete. Amikor ember embernek volt farkasa, kell, hogy egy mese is megmutassa a gyerekeknek, hogy voltak akkor is jó emberek.

Ez elég keserédes lett, de tetszett. Még nem olvastam Ati-könyvet, pedig már az „Ati és a holdvilág” gyönyörű borítója kapcsán felfigyeltem rájuk. Igényes kiadvány, bájos sztorival, megkapó képekkel. Hangulatos volt.

Gyakran csak tapogatózunk, mit és hogyan mutassunk meg a veszteségekkel kapcsolatosan a kicsi gyerekeknek. Kell-e egyáltalán a halálról, egyéb tragédiákról előttük szót ejteni? Persze ez régen nem volt kérdés. Ma meg igen, és egyre kevésbé csak a városi gyerekek számára íródnak ilyen témákkal célzatos történetek. Az Ati a tükör mögött szerencsére nem didaktikus mese. Ellenkezőleg! Úgy vélem Kiss Ottónak van egy időkapszulája, ami pontosan megőrizte számára a mindenkori kisfiúk érzéseit. Egyszerűen tudja a kisfiúkat és ezáltal picit a kislányokat is!
A könyv illusztrátora, Hanga Réka meg érti Kiss Ottót. Ez így együtt elegendő is a „jó szívvel ajánlható kortárs mese” cimkéhez.

Az első Ati, amit olvastam tetszett eddig a legjobban (Ati repülni tanul). A második olvasás (Ati és a holdvilág) is jobban tetszett ennél. Talán csak az első Ati után vártam túl sokat a sorozattól, nem tudom. Mindegyikben benne van a vágyak, álmok megfoghatatlan, enyhe szomorúsága, ami önmagában nem baj, és rendben is volna, ha nem érezném a végén azt, hogy kicsikét bele is ragadtunk ebbe a szomorúságba. Mintha a tapasztalat önmagában nem csak emlék maradna, de egy kis fájó szúrás is a bordáink mögött.
De ez csak az én érzésem.
E mellett valahogy a rajzai sem jöttek be annyira, mint eddig.

Mennyi-mennyi szeretet árad ebből a könyvből! Pedig nincs szirup és nincs felhőtlen, vattacukorba csomagolt gyerekkor sem. A játék és izgalmas kalandok mellett van szó háborúról és családtag súlyos betegségéről is. Nagyon tetszik, hogy a gyerekeket a felnőttek partnernek tekintik és nem próbálnak titkolózni előttük arról, hogy baj van. Azt gondolom, hogy ez a kölcsönös bizalom alapja. A gyerekek mindent megéreznek, nekünk pedig fel kell nőnünk a feladathoz, hogy merjünk kényes témákat is előhozni és megtaláljuk az adott életkornak megfelelő kommunikációt. Én úgy látom, hogy ha szeretettel és nyitottsággal közeledünk a gyerekünkhöz, ő is hasonlóan fog hozzánk viszonyulni.

Ui.: A hatásos gyógyszert Svájcból kell küldeni? Khm.

Nem olyan ütős, mint a másik Ati könyv amit nem olyan rég olvastam, de ennek is jó a története, és a rajzok is tetszettek, bár itt-ott kicsit furcsára sikerültek az arcok..

A rajzai tetszettek – a történet maga kevésbé. Mert az a bajom, hogy nem tudom, kinek ajánlhatnám ezt a könyvet. A rajzok kicsi olvasóközönsénget feltételeznek, a történet viszont – mely inkább realista kis didaktikai szöveg arról, hogy érezd át hogyan bújtatták valamikor a pincében a zsidókat, milyen is lehetett az… – inkább nagyobbakat céloz meg. És e direkt kiélezett tanítás miatt nem is tetszik. A rajzokhoz mesét vártam, de ebben semmi mesés nincs. Önmagában talán még oké lenne, felnőttként, a témát ismerve lenyelem, konstatálom, hogy most ez volt a megtanítandó. De inkább meglep, mint örömet okozna. Ki van spórolva a körítés, így inkább egy kipipált lecke, száraz aprókeksz, s nem krémes meglepetés.

Nagyon vártam már elolvasni a harmadig Ati könyvet. Egyszer belelapoztam a könyvesboltban, de ennyi. Aztán vártam-vártam, hogy meglegyen a könyvtárban, ami el is jött, csak éppen eddig nem sikerült utolérnem. Azóta többször megkíséreltem elolvasni a könyvesboltba, de valamiért felkerült a kínálópolc tetejére. Nem is értem, hogy miért a legújabb könyvet teszik fel oda! Ma bátorkodtam igénybe venni az eladók által használt minilépcsőt, s levettem magamnak Atit.
A történet megint mélyről jövő, mint ahogy már megszoktam a sorozat előző két kötetéből is.
Az első oldalakat látván azt hihetnénk, egy téli történet kerekedik ki belőle, de aztán Ati emlékeinek köszönhetően átcsapunk nyárba. Tetszett az a „varázstükör”, ami ha belenézel, vékonyabbnak láttat, s mögötte pedig titkos hely lapul. Jelen és múlt váltja egymást, s olvasás közben az illusztrációkon is elámul az ember. Csak néztem a tükör szélén sorakozó képeket: csecsemő, gyermek, felnőtt. Köszönöm Hanga Réka! S nem csak a fotókat, hanem a teljes illusztrációt, a színeket. Szeretem! S köszönöm Kiss Ottónak is a lélekmelengető történeteket Atiról.
Mivel az ilyen szépmeséket (én csak így hívom őket) többször is el szoktam olvasni, hogy jobban átjöjjön a mondani való, ez az értékelésem csak ideiglenes. Szerintem, ha sikerül megkaparintanom a könyvtárból a könyvet, lesz még hozzáfűznivalóm.