Fehér ​csend 0 csillagozás

„Nem ​mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” – vallhatná a Fehér csend című kisregény hősnője, ha efféle irodalmi idézetek megfordulnának a fejében. Ő azonban sokkal egyszerűbb és érintetlenebb lélek, semhogy ilyen görcsoldó bölcsességek segíthetnék a kitárulkozásban. Csak az idézet első felét ismételgeti magában a doktornő unszolására, hogy beszélje el az életét, egy parasztasszony történetét (ahogyan a regény első címváltozata is hangzott). És inkább a hallgatást, a fehér csendet választja, ami egyben a végeges, kiúttalan magányt jelenti. Paraszti szemérmessége vagy inkább az ösztöne lehetetlenné teszi a „pszichoanalízist”, mert pusztán szakmai-személytelen viszonyulást érez az ilyenszerű érdeklődésben. Végletes elesettsége, áthatolhatatlan magánya avatja őt az író témájává, helyette, az ő nevében vall és emlékezik, beszéli el élete sebeit és kudarcait, kevéske örömét, mintegy azonosulva vele. ("Bovaryné én vagyok", jelentette ki Flaubert – hogy újabb idézettel… (tovább)

„Nem ​mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” – vallhatná a Fehér csend című kisregény hősnője, ha efféle irodalmi idézetek megfordulnának a fejében. Ő azonban sokkal egyszerűbb és érintetlenebb lélek, semhogy ilyen görcsoldó bölcsességek segíthetnék a kitárulkozásban. Csak az idézet első felét ismételgeti magában a doktornő unszolására, hogy beszélje el az életét, egy parasztasszony történetét (ahogyan a regény első címváltozata is hangzott). És inkább a hallgatást, a fehér csendet választja, ami egyben a végeges, kiúttalan magányt jelenti. Paraszti szemérmessége vagy inkább az ösztöne lehetetlenné teszi a „pszichoanalízist”, mert pusztán szakmai-személytelen viszonyulást érez az ilyenszerű érdeklődésben. Végletes elesettsége, áthatolhatatlan magánya avatja őt az író témájává, helyette, az ő nevében vall és emlékezik, beszéli el élete sebeit és kudarcait, kevéske örömét, mintegy azonosulva vele. ("Bovaryné én vagyok", jelentette ki Flaubert – hogy újabb idézettel támasszuk alá a mondottakat.)
Ez az emlékezés, e belső monológ, a dolog természetének megfelelően, a szabadabb képzettársítás alapján, olykor vártalanul előbukkanó gondolatdarabok, emlékfoszlányok kavargása közben zajlik, de a modern ábrázolásmód, a múlt és jelen emléksíkjainak a keverése nem megy az érthetőség és élvezhetőség rovására; a kisregénynek mondanivalóhoz és terjedelemhez méretezett belső szerkezete van, amely lehetővé teszi az olykor logikátlannak tűnő váltásokat, s egy átfogóbb művészi logikának alárendelve, a végén minden világos és érthetővé lesz.
Kötetünk második kisregénye az 1978-ban a Kriterionnál megjelent mű újrakiadása. Annak idején mind olvasók, mind a kritika kedvezően fogadta, s a jelen könyvben való megjelentetését az is indokolttá teszi, hogy mintegy „férfi párja” a Fehér csend-nek.