Háború ​a nép között 1 csillagozás

Felkelések nem maguktól törnek ki: súlyos és hosszú ideig tartó igazságtalanságok, etnikai vagy vallási sérelmek, társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek, korrupt kormányzás (illetve különösen ezek kombinációja) kell ahhoz, hogy átlagemberek feladják mindennapi életüket és fegyvert fogjanak egy reménytelennek tűnő harcban. Nem szükséges, hogy e sérelmek, igazságtalanságok valósak legyenek – elég, ha a résztvevők valósnak érzik azokat.

16. oldal (Zrínyi, 2016)

A hadviselés első generációja (a 17. század derekától a 19. század derekáig) a vonalban, oszlopban és négyszögben harcoló embertömegek kora. A harceljárások fegyelmezett, alaposan kiképzett csapatokat követeltek; a veszteségek pótlása költséges volt, ezért az erők megőrzése közel olyan fontos volt, mint az ellenség legyőzése. A csaták célja nem az ellenség megsemmisítése volt, hanem olyan előny kivívása (például egy kulcsfontosságú tereptárgy elfoglalása) ami az ellenség számára túl kockázatossá tette a további harcot. E harceljárások egy rendezettségre alapozott katonai kultúrát teremtettek. Szinte minden, ami a „katonai” és a „civil” közötti különbséget mutatja (rendfokozatok, állománykategóriák, egyenruha, tisztelgés, díszszemle) ebből a korból származik, illetve a rendezettségen alapuló katonai kultúra megerősítését szolgálja. A hadműveleti művészet nem létezett mint a hadművészet különálló szintje, de számos hadjáratban megfigyelhető volt mint gyakorlat.

25. oldal (Zrínyi, 2016)

A Khalistan-mozgalom vezetési és irányítási rendszerére leginkább az anarchia volt a jellemző. A mozgalom a kezdetektől fogva meglehetősen fragmentált volt. Bhindranwale volt az egyetlen vezető, akinek elegendő tekintélye és karizmája volt ahhoz, hogy a frakciókat kontrollálja. Mikor Bhindranwale életét vesztette a biztonsági erőkkel vívott harcok során, nem akadt új, erős és karizmatikus vezető, aki a frakciókat irányítani tudta volna, vagy összefoghatta volna azokat.
Ereje csúcsán a mozgalom körülbelül 160 földalatti szervezetből állt, melyek nemcsak rivalizáltak, de gyakran fegyveres harcot is vívtak egymással. A mozgalom legmagasabb szintű – többnyire Pakisztánban, illetve Kanadában száműzetésben élő – politikai vezetői csak általános irányelveket adtak, amiket aztán a harcosok és frontszervezetek vagy betartottak, vagy nem. A politikai vezetők tekintélye a harcok intenzitásával fordított arányban változott, és 1984-86 körül minden ellenőrzésüket elvesztették a fegyveres csoportok fölött.

79. oldal, Pandzsáb, 1980-1994 (Zrínyi, 2016)

A kor szelleme is a felkelők oldalán volt: forradalmárok, lázadók, felkelők nem tehettek semmi rosszat a véleményformálók szemében. Elkövethettek kimondhatatlan atrocitásokat, félrevezethették a sajtót, manipulálhatták a közvetítőket, megfélemlíthették a segélyszervezetek dolgozóit és a „független megfigyelőket” – jóhiszeműségük mégsem szenvedett csorbát. Még a legalapvetőbb emberi normákat sértő tevékenységükre is született mentség és magyarázat. Ugyanakkor az események kormánytól származó változatát (különösen, ha az a biztonsági erőktől származott) mindig kétségekkel fogadták, még akkor is, ha az újságírók korlátlan hozzáférést kaptak az információkhoz.

80. oldal, Pandzsáb, 1980-1994 (Zrínyi, 2016)

A Khalistan-mozgalom volt önmaga legnagyobb ellensége az információs szférában, mert az aktivisták erőszakos tevékenysége ellentmondott a mozgalom üzenetének. Nehéz volt megmagyarázni a buszokon és vonatokon legyilkolt hindu utasokat, a politikai kampányok jelöltjeinek meggyilkolását, a felkelőknek menedéket nyújtó falvakban nők megerőszakolását, erőszakos megtorlást mindenki ellen, aki nem követte mindenben a mozgalom utasításait. Nehéz volt összeegyeztetni a khalistani erőszak szikh áldozatainak nagy számát azzal az üzenettel, hogy a mozgalom a szikh vallás nevében és minden szikh érdekében tevékenykedik. Az üzenet és a valóság közötti eltérés 1991-92-re elidegenítette a mozgalom támogatóinak nagy részét.

82. oldal - Pandzsáb, 1980-1994 (Zrínyi, 2016)

A felkelés valódi támogatottsága kisebb, mint amit a számok és események mutatnak. A felkelés társadalmi támogatása valójában a felkelők kényszerítő eljárásaira adott társadalmi önvédelmi mechanizmus – társadalmi Stockholm-szindróma. A helyi biztonság megteremtésével, a felkelők semlegesítésével és elszigetelésével a felkelés támogatottsága jelentősen csökken, a kormány, valamint a biztonsági erők támogatottsága jelentősen nő.

89. oldal, Pandzsáb, 1980-1994 (Zrínyi, 2016)

Az albánoknak elegük volt a szerb uralomból és készek voltak clausewitzi eszközöket is alkalmazni; a szerbek türelme viszont fogytán volt az albánok makacssága miatt, és Slobodan Milosević (Szerbia új erős embere) kihasználta e türelmetlenséget, hogy saját hatalmát növelje. A nyugati hatalmak (különösen az Egyesült Államok, valamint Németország) némi habozás után úgy látták, hogy érdekeiket az szolgálja, ha beavatkoznak a konfliktusba. Oroszország (Szerbia hagyományos szövetségese és védelmezője) túl gyenge volt ahhoz, hogy befolyásolja az eseményeket.

95. oldal, Koszovó, 1990-1999 (Zrínyi, 2016)

Vagy ösztönösen, vagy a különböző kiképzési programok eredményeként (és ez utóbbi a valószínűbb) az UCK vezetői tisztában voltak az aszimmetrikus hadviselés alapelveivel. Integrálták katonai műveletekiket a stratégiai kommunikációval, illetve a belső és nemzetközi politikai tevékenységgel. A felkelés első napjától tisztában voltak azzal, hogy a jugoszláv katonai erőkkel és a szerb rendőrséggel szemben nem járhatnak sikerrel. Ezért nem katonai győzelemre törekedtek, hanem arra, hogy addig tudjanak harcolni, amíg meg nem tudják győzni a nemzetközi közösséget, hogy az ő oldalukon beavatkozzon a küzdelembe. De ehhez először egy felkelést kellett szítani.

115. oldal, Koszovó, 1990-1999 (Zrínyi, 2016)

Maguk a rendbontók nem foglalkoztak a szó hagyományos értelmében kommunikációs tevékenységgel, de a közös tapasztalatok alapján az évek során kialakult egy metanarratíva, amelyet lépten-nyomon hangoztattak, és amellyel legitimálták tevékenységüket. Ez két egymásnak ellentmondó elemből állt.
Az egyik narratíva szerint a nem európai bevándorlók és leszármazottaik mások, mint a franciák; más szokásokat, más vallást, más erkölcsi normákat követnek. Felháborító, hogy a francia hatóságok beavatkoznak a bevándorlóközösségek életébe, francia értékeket, magatartást, törvényeket akarnak rájuk kényszeríteni. A franciákat csak erőszakkal és rombolással lehet rákényszeríteni, hogy hagyják a közösségeket a maguk módján élni és fejlődni. A másik narratíva szerint a nem európai bevándorlók, de különösen leszármazottaik akkor is franciák, ha más szokásokat, más vallást, más erkölcsi normákat követnek. Felháborító, hogy a rasszista francia társadalom lenézi, megveti, elhanyagolja, a társadalmi élet peremére szorítja őket és nem törődik a problémáikkal. A franciákat csak így, erőszakkal, rombolással lehet rákényszeríteni, hogy odafigyeljenek, és végre tegyenek valamit. E két narratíva – a köztük lévő alapvető ellentmondás ellenére – nagyon jól megfért egymással, mert mindenki azt az elemet (vagy az elemek azon kombinációját) értette önmagára érvényesnek, amely a saját méltóságához, önbecsüléséhez, illetve vélt helyzetéhez leginkább illett.

127. oldal, Franciaország, 2005 (Zrínyi, 2016)

A német birodalmi hadsereg 1918. tavaszi offenzívájával kezdődött a manőverháborúk kora, a harmadik generációs hadviselés. Megsemmisítés helyett a cél megbénítani az ellenség harcvezetését. A harc nem lineáris. Támadásban egy harmadik generációs haderő az ellenség erős pontjait és fő erőit megkerülve, váratlan irányokból zúzza szét azokat. Védelemben az ellenséget egy mélységben tagolt védelmi körzetbe vonja, és csak akkor indít ellentámadást, amikor a támadás lendülete kimerült. Megváltozik a katonai kultúra: a fegyveres erők a helyzetre, az ellenségre koncentrálnak; a parancsnok a kívánt eredményt írja elő, a végrehajtás módját a beosztott kezdeményezésére, illetve szakértelmére bízza (feladatorientált vezetés). A fegyelem elsősorban önfegyelem, és csak másodsorban kényszer. A harmadik generációs hadviselés Izrael 1967-ben és 1973-ban aratott látványos győzelmeivel érte el csúcspontját.

25-26. oldal (Zrínyi, 2016)