A ​csodálatos tenger 85% 150 csillagozás

Ez a könyv rövid, de nagyon erős, olyan könyv, amit ha az ember megért, megváltoztat benne valamit. Közben pedig az olvasó rácsodálkozik, mennyire légies és könnyű ez a stílus, ahogy a szöveget olvashatjuk. Pont annyira légies, mint Julia.
A történet egy átlagos iskolában kezdődik, átlagos napokkal, ahova Julia jár, és ahol az egyik legjobb tanuló. Ám ahogy haladunk a történetbe, egyre több nyomás helyeződik rá, egyre több az elvárás, a teljesítési kényszer, mind a felnőttek, mind a csoporttársai felé, így elkezd fogyókúrázni, ami hamar anorexiába csap át.
Az elején nagyon tetszett az iskola leírása. Mindenki hihetetlenül sokat vár el (ami talán nem is olyan sok, de ha mindig kitűnő akarsz lenni, akkor még is az), folyamatos vizsgák, dolgozatok, és minden órán hallod, hogy lehetnél jobb is, csinálhatnád még jobban, ez nem elég, a gimnáziumhoz több kell. Itt is egy spirált láthatunk, hogy akármennyire tökéletesen teljesít valaki, sose lesz elég tökéletes. Mindig lesz az osztály miatt „lehetne jobb is” meg „bezzeg a másik” fenyegetések, és mindig azt fogja érezni az adott tanuló, hogy neki kell még jobbnak lennie, csak hogy ez már nem lehetséges.
Mindeközben pedig láthatjuk a tanárok érzéketlenségét, hogy mekkora erejük van a szavainak és mennyire nem használják (vagy rosszul használják) ezt az erőt. Hogy a lesnevelés tanár (akinek érzékenynek kellene lennie a diákjaira), olyat mond, hogy miért nem fogynak le a lányok. Az egészségtan tanár kijelenti, hogy már nem ehetnek annyit, mint eddig, tizenhárom évesen. Hihetetlen nyomás ez a gyerekekre, túlzott nyomás egy megfelelni akaró lánynak. Mellette pedig ott vannak a csoporttársai is, a barátnői, akik csak salátát esznek, az osztálytársai, a mindig lehet nálad vékonyabb/okosabb/ügyesebb/szebb attitűd, amitől ha valaki belekerül egy ilyen spirálba, akkor sosem fog segítség nélkül kimászni onnan.
Gyakorlatilag innen indul az anorexia is, de közben ennyi még nem lett volna elég hozzá, kellett egy még erősebb motiváció, amit meg a társadalom adott Julia kezébe: ez pedig a nemi egyenlőtlenség. A történet elején alig láttunk ilyet, mindeni elsuhan felette, ahogy az életben is. Aztán kiéleződnek a helyzetek: a szülei közötti feszülő ellentét (a nőnek a konyhában a helye, a férfi dolgozhat, későn érhet haza, és nem kell házimunkát csinálnia. Szóval a szokásos nemi szerepek alapján kiosztott családi minták), más családoknál látható eltérő minták. Aztán láthatjuk, hogy a férfiasság, önmagában már egy erényt jelent, az már egy alapvető előny spoiler, később pedig azt is, hogy a nőiesség mekkora hátrány tud lenni spoiler. Nagyon finoman, de egyre erősebben volt benne ez a rész a könyvben, a végén már én is zokogtam belül, annyira erős volt, ahogy a nőkről ír, és hogy miért is akar inkább férfi lenni (az anorexia pedig ehhez egy út, hiszen ha nincs vérzés, nincs kerekded idomok, akkor gyakorlatilag férfinak vagy még inkább nemtelennek spoiler érezheti magát).
Maga az anorexia leírása félelmetes volt. Nagyon egyszerű volt a maga módján, hiszen csak követhettük, hogyan csökken a bevitt étel mennyisége (és ezt hogyan álcázza), miközben nő a testmozgása. Ennyi az egész, de közben félelmetes a gondolat, a miértek, ahogyan az élethez áll hozzá, ahogyan láthatjuk, hogyan lovalja bele magát a spirálba, és ahogy közben a szüleit láthatjuk. Hogy a problémát hamar észreveszik, mégis tenni nagyon későn tudnak tenni valamit. Itt kiemelem az apa karakterét, aki a veszélyre csak azt válaszolja: „örülj, hogy nem donna tonna”. Hogy a férfi ennyire nem figyel a családjára, és közben el sem tudja képzelni, hogy bármi probléma lehet (akkor, amikor már eléggé nagy probléma van).
Ami nagyon tetszett benne, hogy bár európai, de mégis más kultúra, mint a mienk. A kávé és sütemény benne van a kultúrában, ahogyan egy olyan életérzés is, ami tőlünk szerintem távol áll. Nem feltétlen jó vagy rossz egyik irányban sem, de közben az eltúlzásai már egyértelműen a rossz irányba tudnak húzni (de megkönnyítik az olvasó számára a viselkedési minták könnyebb felismerését)
A szöveg különleges: az elején nagyon egyszerű, köznapi (bár a fordítás nem a legjobb szerintem. A sze'ntem és hasonló „menőzős” fordításoktól borsódzott a hátam), azután pedig egyre irodalmibbá válik, ahogyan az anorexia elkezdi legyűrni Juliat. Egyre többször szerepelt a tenger hasonlat, egyre lágyabb lett a szöveg, egyre jobban a problémára és Juliara koncentrált. Nagyon jó volt, ahogyan karácsonyig kb mindent láttunk, ami körülötte történik, majd karácsonykor már csak a családot, majd utána Julia hirtelen bezárt, és már csak őt láthatjuk, és csak az anorexiát. Már a sulis társak is díszlet, de az is egyre kopik, mire az évet befejezi, már ők sincsenek, csak Julia maga.
A végén nagyon felerősödött a szöveg spoiler hirtelen a szöveg érzelmi lavinát indít be, ostromol, döngeti az olvasót Julia problémájával, a nők problémájával, a test problémájával. Bár az egész könyvben nincs felesleges mondat vagy szó, de a végén annyira tűpontossá válik minden, és közben mégis nagyon érzelmessé.
Nagyon örülök, hogy a POKET kiadta ezt zsebkönyv formában, mert különben szinte biztos, hogy nem találkoztam volna ezzel a könyvvel. Márpedig akkor egy elég nagy élményről maradok le. Nagyon ajánlom ezt a könyvet fiataloknak és szülőknek is, sőt, akár tanároknak, hogyha ilyen nemű probléma felvetődik az osztályban, hogy ezen a könyvön keresztül lehessen azt kibeszélni. Csodálatos könyv. Nem vidám, de csodálatos.

Eddig úgy gondoltam, a hosszabb regények tudnak igazán hatni az emberre, amikor is napokat töltünk el a regény világában, a szereplőkkel kelünk és fekszünk. Most viszont rádöbbentem, hogy egy ilyen rövidke könyv, amit egy délután alatt két szusszra gyanútlanul végigolvasunk, igazi csapda. Csak egyszer tettem le, csak egyszer jöttem fel a felszínre levegőt venni. Ennek, és persze az írónő zsenialitásának köszönhetően erre a pár órára én magam is Julia lettem. Az ágyban betakarózva is fáztam, mintha jeges víz folydogált volna az ereimben, ijesztően valóságossá tette számomra az anorexiát, még egyetlen hasonló témájú könyv vagy akár film sem érte el nálam ezt a hatást.
Mindeközben nagyon egyszerű, puritán a nyelvezete, ami a vége felé átfordul szinte költőibe, le a kalappal a fordító, Bába Laura előtt is.
A másik erénye a regénynek, amit csak bámultam, hogy egyszerűségében is mennyire összetett, milyen intelligensen, erőlködés nélkül, elegánsan szövi be a szöveget egyfajta nagyon modern, mai társadalomkritika.
Nem szabad elfelejteni, hogy ez egy ifjúsági regény, ám didaktikusságnak nyoma sincs, észrevétlenül és gyorsan hat az olvasóra. Bár nem én vagyok a célcsoport, ha lenne egy lányom, vagy akár fiam, a megfelelő korban mindenképp a kezébe adnám.
Szerintem valahogy így kell mai ifjúsági regényt írni.

Az év meglepetése.
Megdöbbentő ereje van ennek a könyvnek. Alig néhány oldal az egész, a nyelvezete szikár, szófukar, szinte érzelemmentes, és mégis… Eddig soha, de soha még a közelébe sem jutottam annak, hogy megértsem, mi történik egy anorexiás lány fejében (pedig próbáltam, tényleg), ez szokványos észjárással gyakorlatilag felfoghatatlan. És most mintha kezdeném sejteni. Annyira hiteles(nek tűnő)en írja le, hogy süllyed egy okos, szép, nagyjából tűrhető családdal, barátokkal rendelkező tizenéves lány az ő nézőpontjából valóban (és nem hisztis picsogás miatt) elviselhetetlennek tűnő körülmények súlya alatt a betegség látszat-mennyországába. És ebben a folyamatban mindennek megdöbbentő súlya van. Az iskolai stressznek, az elvárásoknak, a tornatanár hülyeségének, a szépség- és diétakultusznak, a mindennapok értelmetlen rutinjának, a szerető, ám rettenetes és értelmetlen életükkel küzdő szülők közönyének, a látszat-kapcsolatoknak, a női létforma vállalhatatlanságának. Mikor elveszted az életed feletti kontroll érzését, és megfojt ez az egész, és senkin nem tudsz bosszút állni, és csak egy dolog van a hatalmadban: gyűlöletes, hatalmas, földhöz láncoló tested. És egyedül vagy, senki sem ért meg téged, mindenki ellened van…
Megdöbbentő és rettenetes, de elhiszem, hogy egy 48 kilós lány le tud fogyni tíz kilót anélkül, hogy a családja, a tanárai, a barátai bármit is észrevegyenek. Illetve, hogy hajlandóak legyenek észrevenni bármit. És mindenki olyan rettenetesen távol van attól, hogy segíteni tudjon.
Minden tizenéves lány szüleinek a kezébe adnám – szerintem legtöbben nem is sejtik, milyen észrevétlenül és látszólag ok nélkül történhet baj, és mennyire fontos időben észrevenni és megérteni a jeleket.

Nehéz volt értékelnem ezt a könyvet, egy darabig hagytam is, hogy ülepedjen bennem a történet.
Egyrészt azt gondolom, hogy az anorexiával foglalkozó könyvek közül kiemelkedik abból a szempontból, hogy az elbeszélő szemszöge, belső monológjai, szimbólumai nagyon hitelesek és átélhetőek voltak. Ugyanakkor szörnyen bosszantott, hogy a kimondott párbeszédek, főleg az egyéb szereplők között nagyon mesterkéltek és „gagyik” voltak (sajnos nem találok rá jobb szót). Kár érte, mert egyébként szépirodalmi minőségű, remek könyv is lehetett volna.

     Ha nem ifjúsági regény lenne, akkor is erős lenne, így meg aztán végképp az. Nem lehet elmenni mellette szó nélkül. Egy olyan betegségbe nyerhetünk – tökéletesen hiteles, valóságos – bepillantást, amit ép, egészséges ésszel felfogni, elképzelni is majdhogynem lehetetlen. Hogy milyen kényszerképzetek vezethetnek egy fiatal lányt arra, hogy megtagadja magától az ételt, és tévesen másnak lássa magát, mint amilyen valójában?
     Egy teljesen megszokottnak tűnő iskolai világból, ahol épp csak az a furcsa, hogy szinte tényleg mindenki stréber, és azon versengenek, ki kap jobb jegyeket, egy rémálomban találjuk magunkat. De nem hirtelen ugrással, hanem szépen fokozatosan, az egymás vékonyságát irigylő osztálytársnőktől kezdve, a diétázásokon át az anorexiáig. Miként vezetnek a különböző valós vagy valósnak vélt elvárások, a társadalmi nyomás egy lehetetlen megfelelési kényszerhez? És ebben az a legnehezebb, hogy saját magának akar megfelelni. A valóságtól teljesen elszakadva egy örökösen ismétlődő körforgásban találja magát, ahol csak az edzés, futás, súlycsökkenés lebeg a szemei előtt. Mindenkitől távolodik, mindenki felé gyűlölettel bír, és csak az a csodálatos tenger vonzza.
     És mire az anya észbe kap, már elég rendesen benne van a sűrűjében. Félelmetes az a tehetetlen kétségbeesés, amit egy szülő érezhet, mikor látja, hogy lánya szépen lassan elfogy. Mert hogy lehet rávenni valakit, hogy egyen, ha ő folyton kövérnek látja magát, még a halál szélén is. A meg nem értés dühe itt nem vezet eredményre. Mikor a legkisebb előre lépésnek látszó fejlődésbe kapaszkodva próbálja győzködni magát is, hogy túl vannak a nehezén. Ilyen esetben talán csak önmaga mentheti meg saját magát a beteg, miként Julia is meglátja a cápák véres fogait, és elfogja a félelem, és ráébred arra, hogy élni akar.

Ez egy nagyon fájdalmas, ijesztő és szomorú könyv. Annyira jól eltalált mondatok vannak benne, melyek nagyon bonyolult érzéseket, gondolatokat fejeznek ki, tömören, néha kicsit elvontan, de annál érzékletesebben. Számomra anyaként azért is volt különösen szomorú, hogy mennyire magányos lehet egy gyerek egy látszólag normális, hétköznapi családban, ahogy Julia a regény végén fogalmaz: „Mert mindez a sötétség, vihar és halál bennem van.” Megrázó volt.

Kérem tisztelettel, ennek a könyvnek kötelező olvasmány státuszt kéne adni, méghozzá sürgősen! Lehet, hogy Schobert Norbinál kiverné a biztosítékot, de hogy lenne értelme a dolognak, azt is biztosra veszem. Ami azt illeti, pasiként meglehetősen nehéz volt egy kamaszlány testi-lelki valójába ennyire belemenni, de egy pillanatig sem bántam meg az olvasmányválasztást. Elképesztően erős ez a regény, csodálatos nem csak a borító, de maga a tenger metaforája, az pedig, ahogy építkezik, egyszerre hátborzongató és lenyűgöző. Igaz, Julia első drasztikus súlyvesztésénél eleresztettem egy „hát te hülye vagy, édes lányom”-at, de szerintem ez teljesen érthető.

Szóval gyerekek, a testképzavar nem játék, úgyhogy egyetek és igyatok rendesen, pláne éljetek, amíg csak tudtok, elvégre nem a kiváló tanulmányi eredménytől lesz ember valaki!

Eltérően eddigi olvasmányaimtól az ifjúsági irodalom kategóriában (már ha ezt a könyvet megéri egyáltalán ide bekategorizálni, majd azt is megmondom, hogy miért) ez a könyvecske egyáltalán nem azt az idilli, humoros, fantáziavilágban játszódó vagy szimplán csak kellemes könyvélményt nyújtotta, amit mondjuk egy Harry Potter kötet, vagy a Tüskevár. Ez a történet, melynek főhőse egy 16-17 éves anorexiás lány, amellett, hogy megdöbbentően őszintén ír erről a pszichés betegségről, ugyanolyan nyersen, szókimondóan ábrázolja a serdülő lányok összes frusztrációját is. Nyíltan beszél arról, ahogy főhősünk, Julia elkezdi gyűlölni a testét, az osztálytársait, a családját, miközben mégis mindennek és mindenkinek meg kíván felelni. S mindez a tökéletesedési vágy, majd a nőiség megtagadása, végül az önpusztításba vezet.
Az első néhány oldal elegendő volt ahhoz, hogy újra átéljem azt a nagy fokú bizonytalanságot, szorongást és stresszt, amit az iskola, az osztálytársak, vagy csak a megfelelni vágyás okozott ebben az időszakban. Ezt a hatást pedig tovább fokozza a regény naplóformája.
Ez a történet, mely mögött nagy erejű pedagógiai és pszichológiai szándék is munkál, két oldalról szorítja közre olvasóját. Egyrészt a szokatlan őszinteséggel megírt sorok döbbenetes rálátást adnak egy még manapság is tévesen megítélt súlyos betegségre, annak minden fázisára. Másrészt remek lélektani regény is, a nővé válás, nehéz (olykor gyűlölt) folyamatáról és az olyan fiatalkori lelki problémák leküzdéséről, mint a magány, vagy a nagyfokú érzékenység. Julia ezekből próbál kievickélni miközben leginkább önmagával küzd. Emiatt a hiteles ábrázolás miatt, és az összetett, fontos mondanivaló miatt pedig nem érzem indokoltnak a regény kategóriába sorolását, ugyanis mindenki útmutatóra lelhet benne, aki fiatalokkal foglalkozik, akár szülő, tanár, nő vagy férfi az illető. Üdvös lenne tehát minél szélesebb rétegekkel megismertetni ezt a történetet, ezt a sötét, cápáktól hemzsegő világot, melyben a ragadozó sötét gondolatok olykor „csak” örvénylenek a lábunk körül, néha viszont magukkal ragadnak a mélybe.

Egy kamaszlány naplójaként megírt lírai magasságokat és lelki mélységeket megjáró szembesítő , felrázó társadalomkritika e rövidke, de annál töményebb mű. Fiataloknak szól, fiatalokról… látszólag, de , aki olvasta már tudja, hogy több annál. Látszólag egy érett gondolkodású, jól fejlett, barátságos, finn tinédzser lány naplóját olvashatjuk egy fogyókúra történetéről egy tanéven keresztül. Nem is lenne ezzel baj, hiszen főhősünk, Julia családi háttere is példás, a tanszéki egyetemi tanár apukával és a gimnáziumi történelem tanár anyukával, szép és jópofa kisöcsökkel, kedves, bájos, igazán szerethető nagyszülőkkel, összetartónak mondható családtagokkal, klassz tanulmányi átlaggal. Akkor hol itt a probléma ? -kérdezhetnénk. Ott, hogy semmi sem tökéletes, ami annak látszik… Mert van itt a háttérben egy a külhoni szemlélő számára erősen kidicsért, felkozmetikázott finn oktatási rendszer, ami belülről, egy résztvevő szemszögéből erősen teljesítményorientált. Julia pedig éppen végzős és kellenek a jó pontok, osztályzatok, százalékok a szépen csengő nevű patináns intézményekbe a felvételihez. ( Itt jegyzem meg Finnország osztályozási rendszere erősen eltér a miénktől , ott a 10-es a legjobb jegy és erősen 9-es átlag felett kell lenni a jobb intézmények jobb helyeire bekerülni. Ez viszont szépen le van vezetve a műben is a sorok között.) Mindez meg van spékelve a rivalizáló osztálytársakkal és háttérből a szülői elvárásokkal és pedigrével. Mindezek mellett először lírai, majd erősödő, sötétebb hangvétellel bekúszik a címadó vers sorról sorra értelmet nyerve. Innen pedig már nem csoda, hogy az érzékeny lelkületű főhős menekülési útvonalat keres. Neki ez a drasztikus, mindent felforgató fogyókúra lesz, ami egészen elvezeti az anorexiáig.Persze ez a mű nem feltétlenül az anorexiáról szól, az csak eszköz, hogy az írónő görbetükröt tartson a finn társadalom elé. A legfullasztóbb az, hogy a környezte is csak késve ébred fel, hogy segíthetnének is rajta : az osztálytársak vagy annyira el vannak foglalva a rivalizálással a százalékokért, hogy ügyet sem vetnek rá vagy csak nagyon erőtlen kísérletet tesznek, nos… igen, a szülők helyzete a legdöbbenetesebb, hogy már annyira karriert építenek, hogy észre sem veszik mi történik a lányukkal, illetve az anyukának is már túl későn tűnik fel a visszafordíthatatlan helyzet, amikor már pszichológusra, dietetikusra, kórházi kezelésre kell sort keríteni. Megkérdőjelezem én itt még az osztályfőnök, az iskolaorvos és a védőnő szerepét is a történetben. Az osztályfőnök annyira láthatatlan a történetben, hogy számomra a jó pár megemlített tanerőből ki sem derül ki az, ha egyáltalán köztük van. Az iskolaorvos is talán kétszer bukkan fel, az elején, amikor még nincs baj illetve a végén, amikor már igen, viszont elintézi egy rutin méréssel és egy- két dorgáló mondattal Julia állapotát. A védőnő pedig szintén nem bukkan fel. Egyszóval az iskolaegészségügy nem tesz semmit a helyzet változtatása érdekében. Végül anyuka lép, de ez már szinte későn van, Julia már nem tud ellenállni a mélységes tenger „ hívószószavának” és sorstársaival sem tud azonosulni. Az írónő, a főhős hosszas önmarcangoló monológja és a túlerős síkra vitt társadalomkritika után, mégis feloldja a helyzetet. Julia találkozik egy olyan egészségügyi dolgozóval, aki szemtől szemben erősen be olvas a tinédzser lánynak és szembesíti tettének várható következményeivel. Ez a jókor jó helyen megtett erős „ felrázás” bizony nemcsak Juliának szól, sőt leginkább nem , hanem a társadalomnak, hogy ébredjenek már fel és vegyék észre rossz úton haladnak és a nagy teljesítménykényszerben nem az ártatlanokat kell(ene) feláldozni… Ugye így már ismerős a helyzet ? Ez bizony nemcsak finn probléma, nagyon is világméretű. Játszódhatna ez a történet nálunk is, Amerikában is, Angliában is, Franciaországban is… és még sorolhatnánk. A 16 éveshez nagyon is pontos, kontúros lírai megfogalmazásokat is magába foglaló gondolatokon túl épp ez a szépsége ennek a műnek. Bizony le kellett tegyem párszor, hogy „ feljöjjek ” levegőt venni, hogy magába ne rántson a mélység. Erős idegzetű fiatal felnőtteknek és még erősebb lelkületű felnőtteknek ajánlom ezt a kiváló alkotást !

Nem sokat tudtam erről a könyvről, mielőtt hirtelen felindulásból megvettem (az őszi Evanescence koncert után, mert kellett valami szuvenír, amire csak ránézek és elkap a nosztalgia :D). Szóval már csak a megszerzése körülményei miatt is nagyon akartam szeretni. Korábban csak a Jégviráglányokat olvastam anorexia témában, még 2012-ben, de még mindig emlékezetes olvasmányként él bennem. Nem csak a közös téma, hanem a hangulat és a hatás miatt is emlékeztetett rá A csodálatos tenger, egyszerűen nem tudtam nem összehasonlítani őket.
Nagyon lehangolt ez a könyv, úgy éreztem, mintha Julia engem is lehúzna magával annak a bizonyos tengernek a mélyére. Látszik, hogy az írónőnek volt személyes tapasztalata a témában, annyira át tudta adni Julia érzéseit, ahogy fokozatosan egyre jobban elhatalmasodott rajta a betegség, ami az elején csak egy kis fogyókúrának tűnt.
Nekem különösen megrázó volt, hogy Julia a történet elején 48 kiló, amikor elkezdi magát kövérnek érezni, mivel én is 47 kiló voltam gimi előtt (és azt hiszem, tizenkettedikben is), de soha eszembe se jutott fogyózni, és ég és föld volt a különbség az én érdektelenségem és az ő megszállottsága között.
Nagyon rossz volt figyelemmel kísérni, ahogy a körülmények hatására Julia egyre inkább a fogyás rabja lett. Borzasztó volt a környezete, teljes mértékben a külső hatások és a nőkkel szembeni elvárások tűntek a felelősnek azért, ami történt vele. Az iskolában ott van a hatalmas teljesítménykényszer, ahogy folyamatosan azt sulykolták beléjük, hogy minél jobb jegyeket szerezzenek, mert ezen múlik a jövőjűk, meg az elmebeteg tornatanár, akire nagyon haragszom, mert hogy lehet tizenöt éves lányokat azzal nyomasztani, hogy figyeljenek a testükre meg a súlyukra, és égessék a zsírt. A barátnői szerintem mind nagyon lehúzták egymást, ahogy szinte versenyeztek a fogyókúrával, meg hogy ki a legvékonyabb. A családja pedig tökéletes példája annak, hogy hiába tűnik egy család normálisnak az első pillantásra, az még nem garancia arra, hogy a felszín alatt is minden rendben van. Borzasztóak voltak, élen a hímsoviniszta apával, aki kb. semmibe veszi a feleségét és a nőket, ebből kiindulva pedig a lányát is. Durva volt, hogy mennyire máshogy bántak Juliával, mint az öccseivel, akiknek kb. mindent szabad, neki viszont mindig volt valami feladata. Az anyukát egyrészt sajnáltam, másrészt viszont idegesített, hogy miért nem áll a sarkára, és miért hagyja magát így kihasználni. Borzasztó bénán kezelték Julia betegségét, nem is tudom, melyikük idegesített jobban. De tudom, az apa. spoiler A csúcs viszont a nagypapa, aki konkrétan lehülyézi szegény nagyit. Nem tudom, hogy az volt megalázóbb, hogy ez a nagyi is hallotta, vagy az, hogy a vendégek előtt tette meg. Az ilyen taták halálosan idegesítenek, csak ott kéne hagyni őket a francba, hogy gondoskodjanak magukról, ahogy tudnak. Egyébként állítom, hogy egy szendvicset nem tudnának összerakni.
Úgy összességében érdekes volt, ahogy a nőkkel kapcsolatos társadalmi elvárásokat és a szerepüket ábrázolta az írónő, még ha néha kicsit szájbarágós is volt. De szerintem fontos, hogy felhívjuk erre a figyelmet, és nyilván az is hozzájárult Julia állapotához, hogy mindent kontrollálni akart az életében, nem akarta úgy végezni, mint a környezetében élő nők.
Azt hiszem, a folyamatosság tetszett a legjobban az egészben, hogy semmi sem egyik pillanatról a másikra történik, hanem szépen lineárisan végig lehet követni, ahogy Julia egyre mélyebbre süllyed, majd megpróbál kilábalni az anorexiából. Már egyszerűen az étkezési vagy az edzéssel kapcsolatos szokásait is durva figyelemmel követni, ahogy egyre több mindent tagad meg magától, ezzel párhuzamosan pedig egyre inkább hajszolja a testét.
A vége nagyon tetszett, ennél tökéletesebb befejezést el sem lehetne képzelni. Keserédes, nincs rózsaszín cukormáz, és tudjuk, hogy semmi sem javul meg egy szempillantás alatt, sőt, Juliára talán egész életében hatással lesznek a történtek, de mégis szinte kézzel fogható a remény. Tényleg olyan, mintha Julia végre a felszínre bukkanna a tenger mélyéről.
Egyébként imádtam az egész tengeres metaforát, szerintem nagyon szép és illik a történet mondanivalójához. Egyébként is nagyon megfogott az írónő stílusa, még úgy is, hogy az elején kicsit idegesített a szereplők beszédstílusa (ezt a koruk számlájára írom), de a végére egészen lírai magasságokba emelkedett, az utolsó oldalak egyszerűen léleksimogatóanszépek. Nem tudom, hogy Kira Poutanen írt-e ezen kívül mást is, de ha igen, akkor én örülnék, ha megjelenne magyarul, mert első könyvnek ez nagyon erős kezdés volt. Nem mondom, hogy kötelezővé tenném, de minél több tinédzsernek és szülőnek el kéne olvasnia, szóval terjesszük az igét. Igazi kis gyöngyszem a POKET könyvek között. Nyomasztó és lehangoló, de attól még nagyon értékes.