A ​csodálatos tenger 82% 65 csillagozás

Eddig úgy gondoltam, a hosszabb regények tudnak igazán hatni az emberre, amikor is napokat töltünk el a regény világában, a szereplőkkel kelünk és fekszünk. Most viszont rádöbbentem, hogy egy ilyen rövidke könyv, amit egy délután alatt két szusszra gyanútlanul végigolvasunk, igazi csapda. Csak egyszer tettem le, csak egyszer jöttem fel a felszínre levegőt venni. Ennek, és persze az írónő zsenialitásának köszönhetően erre a pár órára én magam is Julia lettem. Az ágyban betakarózva is fáztam, mintha jeges víz folydogált volna az ereimben, ijesztően valóságossá tette számomra az anorexiát, még egyetlen hasonló témájú könyv vagy akár film sem érte el nálam ezt a hatást.
Mindeközben nagyon egyszerű, puritán a nyelvezete, ami a vége felé átfordul szinte költőibe, le a kalappal a fordító, Bába Laura előtt is.
A másik erénye a regénynek, amit csak bámultam, hogy egyszerűségében is mennyire összetett, milyen intelligensen, erőlködés nélkül, elegánsan szövi be a szöveget egyfajta nagyon modern, mai társadalomkritika.
Nem szabad elfelejteni, hogy ez egy ifjúsági regény, ám didaktikusságnak nyoma sincs, észrevétlenül és gyorsan hat az olvasóra. Bár nem én vagyok a célcsoport, ha lenne egy lányom, vagy akár fiam, a megfelelő korban mindenképp a kezébe adnám.
Szerintem valahogy így kell mai ifjúsági regényt írni.

Valamiért vonzó lírizálva és hatásvadászan megjeleníteni mentális betegségeket – holott nincs bennük semmi költői. Ha jól „szépítik”, tud hatni, de itt nem ez történt; a tenger-kép nem igazán jött át, a többi meg wannabeartistkodás szinten maradt.
Nem tudom, jó-e ennyire csatolni a feminizmust az anorexiához és kvázi női „privilégiummá” tenni; az anorexiások zöme tényleg nő, de vannak férfiak is azért. Faktor a média által közvetített karcsú szépségideál a férfiaknak meg izmos, de a maximalizmus és a megfelelési kényszer, önkontroll és a hajlam rá talán hangsúlyosabb. És ezek az utóbbiak annyira iskolásan voltak tálalva; Poutanen kicsit túlcsócsálta a tanulságot, közben meg tömegpszichózist csinált belőle. Irreális mértékben; ha 165 centihez vagy 37 kiló, nincs ember, aki azt fogja mondani, „(..) biztos csodás érzés, (…) tutira minden jól áll az emberen, ha ilyen vékony.” És nem fognak rákontrázni, hogy nézd már, a másik csaj még vékonyabb, „neki kiállnak a bordái, amikor levegőt vesz.” 13,6-os BMI-vel a te bordád is kiáll. Nem csak akkor, amikor levegőt veszel. És nincs az a hímsoviniszta elnyomó apa, aki erre azt mondja az anyának, „(…) inkább elégedett lennél, hogy a lányod nem valami tonna-donna.” 30 kilósan már jó eséllyel befektetnek a kórházba, és pszichiátriai kezelést is kezdenek; ez a pszichés kezelés-szál egy az egyben lett elhagyva, a pszichiáter inkább dietetikus.

Túl lett ez tolva.

Nehéz volt értékelnem ezt a könyvet, egy darabig hagytam is, hogy ülepedjen bennem a történet.
Egyrészt azt gondolom, hogy az anorexiával foglalkozó könyvek közül kiemelkedik abból a szempontból, hogy az elbeszélő szemszöge, belső monológjai, szimbólumai nagyon hitelesek és átélhetőek voltak. Ugyanakkor szörnyen bosszantott, hogy a kimondott párbeszédek, főleg az egyéb szereplők között nagyon mesterkéltek és „gagyik” voltak (sajnos nem találok rá jobb szót). Kár érte, mert egyébként szépirodalmi minőségű, remek könyv is lehetett volna.

Az év meglepetése.
Megdöbbentő ereje van ennek a könyvnek. Alig néhány oldal az egész, a nyelvezete szikár, szófukar, szinte érzelemmentes, és mégis… Eddig soha, de soha még a közelébe sem jutottam annak, hogy megértsem, mi történik egy anorexiás lány fejében (pedig próbáltam, tényleg), ez szokványos észjárással gyakorlatilag felfoghatatlan. És most mintha kezdeném sejteni. Annyira hiteles(nek tűnő)en írja le, hogy süllyed egy okos, szép, nagyjából tűrhető családdal, barátokkal rendelkező tizenéves lány az ő nézőpontjából valóban (és nem hisztis picsogás miatt) elviselhetetlennek tűnő körülmények súlya alatt a betegség látszat-mennyországába. És ebben a folyamatban mindennek megdöbbentő súlya van. Az iskolai stressznek, az elvárásoknak, a tornatanár hülyeségének, a szépség- és diétakultusznak, a mindennapok értelmetlen rutinjának, a szerető, ám rettenetes és értelmetlen életükkel küzdő szülők közönyének, a látszat-kapcsolatoknak, a női létforma vállalhatatlanságának. Mikor elveszted az életed feletti kontroll érzését, és megfojt ez az egész, és senkin nem tudsz bosszút állni, és csak egy dolog van a hatalmadban: gyűlöletes, hatalmas, földhöz láncoló tested. És egyedül vagy, senki sem ért meg téged, mindenki ellened van…
Megdöbbentő és rettenetes, de elhiszem, hogy egy 48 kilós lány le tud fogyni tíz kilót anélkül, hogy a családja, a tanárai, a barátai bármit is észrevegyenek. Illetve, hogy hajlandóak legyenek észrevenni bármit. És mindenki olyan rettenetesen távol van attól, hogy segíteni tudjon.
Minden tizenéves lány szüleinek a kezébe adnám – szerintem legtöbben nem is sejtik, milyen észrevétlenül és látszólag ok nélkül történhet baj, és mennyire fontos időben észrevenni és megérteni a jeleket.

Ez egy nagyon fájdalmas, ijesztő és szomorú könyv. Annyira jól eltalált mondatok vannak benne, melyek nagyon bonyolult érzéseket, gondolatokat fejeznek ki, tömören, néha kicsit elvontan, de annál érzékletesebben. Számomra anyaként azért is volt különösen szomorú, hogy mennyire magányos lehet egy gyerek egy látszólag normális, hétköznapi családban, ahogy Julia a regény végén fogalmaz: „Mert mindez a sötétség, vihar és halál bennem van.” Megrázó volt.

Eltérően eddigi olvasmányaimtól az ifjúsági irodalom kategóriában (már ha ezt a könyvet megéri egyáltalán ide bekategorizálni, majd azt is megmondom, hogy miért) ez a könyvecske egyáltalán nem azt az idilli, humoros, fantáziavilágban játszódó vagy szimplán csak kellemes könyvélményt nyújtotta, amit mondjuk egy Harry Potter kötet, vagy a Tüskevár. Ez a történet, melynek főhőse egy 16-17 éves anorexiás lány, amellett, hogy megdöbbentően őszintén ír erről a pszichés betegségről, ugyanolyan nyersen, szókimondóan ábrázolja a serdülő lányok összes frusztrációját is. Nyíltan beszél arról, ahogy főhősünk, Julia elkezdi gyűlölni a testét, az osztálytársait, a családját, miközben mégis mindennek és mindenkinek meg kíván felelni. S mindez a tökéletesedési vágy, majd a nőiség megtagadása, végül az önpusztításba vezet.
Az első néhány oldal elegendő volt ahhoz, hogy újra átéljem azt a nagy fokú bizonytalanságot, szorongást és stresszt, amit az iskola, az osztálytársak, vagy csak a megfelelni vágyás okozott ebben az időszakban. Ezt a hatást pedig tovább fokozza a regény naplóformája.
Ez a történet, mely mögött nagy erejű pedagógiai és pszichológiai szándék is munkál, két oldalról szorítja közre olvasóját. Egyrészt a szokatlan őszinteséggel megírt sorok döbbenetes rálátást adnak egy még manapság is tévesen megítélt súlyos betegségre, annak minden fázisára. Másrészt remek lélektani regény is, a nővé válás, nehéz (olykor gyűlölt) folyamatáról és az olyan fiatalkori lelki problémák leküzdéséről, mint a magány, vagy a nagyfokú érzékenység. Julia ezekből próbál kievickélni miközben leginkább önmagával küzd. Emiatt a hiteles ábrázolás miatt, és az összetett, fontos mondanivaló miatt pedig nem érzem indokoltnak a regény kategóriába sorolását, ugyanis mindenki útmutatóra lelhet benne, aki fiatalokkal foglalkozik, akár szülő, tanár, nő vagy férfi az illető. Üdvös lenne tehát minél szélesebb rétegekkel megismertetni ezt a történetet, ezt a sötét, cápáktól hemzsegő világot, melyben a ragadozó sötét gondolatok olykor „csak” örvénylenek a lábunk körül, néha viszont magukkal ragadnak a mélybe.

Bevallom őszintén, nagyon idegesített ez a regény. Idegesített a főszereplő picsogása, az emberek vaksága, az iskola keménysége. Idegesített a családja, a faék egyszerű, nemi sztereotípiáktól csöpögő szülei. Ebben a regényben mindenki a nemének megfelelően gondolkodik és cselekszik. Mintha most léptek volna ki valami magazin oldaláról. A férfiak értenek csak az autókhoz, ők nem segítenek főzni, az asszonynak nincs semmi dolga (csak dolgozik, háztartás vezet stb.). A nőknek a szavába vágnak az okosabb férfiak. Aztán rájöttem, hogy ez miért is van. A regény végén a lány szájába adott monológgal a nőkért kiált. Picit közelebb került ezzel hozzám.

Fontos téma, fontos könyv, szép megfogalmazás. Lányos anyáknak kötelezővé tenném (bár már kamaszfiúknál sem ritka a kórkép). Szakmámból eredően személyesen is ismerem az evészavarok témakörét, de a baráti körben is előfordult már. Az ember azt veszi legnehezebben észre, ami az orra előtt van, és amit nem akar látni. A tengeres, delfines képek, a belső monológ tökéletesen kifejezték az anorexia lényegét, hátterét. Sajnos, a segítség legtöbbször akkor jön, amikor már késő. A legtöbben gyógyulás után is életük végéig küzdenek a problémával. Gratulálok az írónőnek, főleg, hogy első könyvként ezt merte lépni. Requiem a nőkért.

Fantasztikusan hiteles, éleslátó és megrendítő könyv. Lehet, hogy irodalmi szempontból nem az a cél, hogy tökéletesen visszaadja egy anorexiás tinédzser lány érzéseit, de mégis ez történik, és amellett, hogy művészileg is magas színvonalú írás, számomra a hitelessége a legfontosabb szempont. Tapasztalatból beszélek, a tenger metafora valóban jó választás.

De sokkal fontosabb, hogy egy olyan betegséggel kapcsolatos ismeretek mélyére vezet, amelyet a köztudatban tökéletesen félreértelmeznek, és éppen az irodalmi eszközök segítségével teszi világossá, hogy mi zajlik egy ilyen torzult lélekben és elmében, és hogy hogyan tud valaki segítséggel, de saját elhatározásból a gyógyulás útjára lépni.

Ajánlom mindenkinek, aki szeretné jobban megérteni, hogy milyen generációkon át öröklődő női önsorsrontás áll egy manapság nagyon gyakori, de kevéssé megértett betegség hátterében, illetve színvonalas irodalmat szeretne olvasni. Ez utóbbi élményt Bába Laurának a középiskolások külső és belső világát hűen visszaadó, remek magyar fordítása biztosítja.

Ez nehéz volt…Eleinte nagyon lassan csordogált(számomra?), de amikor beindult teljesen elsosodort a tenger(hehe). Nagyon dúrva volt a könyv második fele,itt már nem az unalom miatt akartam félrerakni, hanem mert teljesen elborzasztott.
Tényleg csodálatos ez a tenger.