Project ​18 (Dr. Pavlis 1., 2., 7.) 83% 25 csillagozás

Egész jó volt némelyik írás, klasszikus írások, főleg a bioformokról szóló rész tetszett. Már régóta úgy gondolom, hogy az emberiség emberként semmiképpen nem szakadhat el a Föld bolygótól teljesen, hosszú időre, ha meg akar más bolygókat hódítani akár a naprendszerben, akár azon kívül, valamilyen poszthumánként fogja megtenni, géptestben, vagy olyan biológiai lényként, amelyet úgy alakítanak ki, hogy az adott világhoz illeszkedjen.

„irodalmilag igényes módon kell olvasmányélményt nyújtania.” – írta egy olvtársam, aki ebben elvtársam is – mármint a könyvnek, s a fantasztikumnak is. Ahogy Jefremov, Lem kitaposott útján jár Bulicsov is, vagy meglepetésemre Sznyegov. Fantázia- és érzelemdús, benne dráma, romantika, nagy elhatározások, tettek az élet apró részletei közt, ahol Pavlis doktor barangol, azaz száll. Tartalmas mese. Nem olvashattunk még eleget Bulicsovtól, kell ott még lennie értéknek…

2021/77, könyvtár, 7/15 eddigi értékelés

Kétségtelen, hogy Bulicsovot a Sztrugackij fivérek, Lem vagy éppen Zsoldos Péter mellé kell sorolnunk. Ha pedig az egykori keleti blokk legjobb sci-fi írói között emlegetjük, akkor az angolszászokkal való összehasonlítás eredménye már csak ízlés kérdése.

A kötet írásai nyersek, leginkább Varsavszkijra emlékeztettek. Őt annak idején nem is tudtam hova tenni, most viszont hogy Bulicsov stílusát megszoktam, nagyon tetszett a könyv. Mert a szerző kerül minden hatáskeltést, szigorúan direkt és sallangmentes stílusban ír, ami nyilván tudatos – hiszen amikor néha mégis használ jelzőket, kiderül, milyen képszerűen is tud írni…
A történetek igazi sci-fik, Bulicsov fantáziája elsőrangú, nem először veszem észre, milyen szellemes a biológiai világépítése – és a könyv mégsem könnyű olvasmány. Általában nehéz (morális) kérdéseket ütköztet egymással, néha a környezettel/körülményekkel, és az az ideája, hogy irodalmilag igényes módon kell olvasmányélményt nyújtania. És mindeközben, legjellemzőbben, mesél.
5 novella, egy hosszabb elbeszélés (kisregény) és egy rövidebb regény a termés. Pavlis nem mindegyikben szerepel (hacsak nem ő a narrátor), de gyakori visszatérő szereplők mindig akadnak. Részletesebben:

A kötelesség rabjai (elbeszélés) – időparadoxon, központban egy kényelmetlen kérdéssel. Erős indítás.
Hópelyhecske – kedves történet, idősebb rokona a Hótündér.
A száműzött kertész – ez is kedves volt, irodalmi motívumok és időutazás.
A Khimaira rejtélye – igazi SF a Kapcsolatról.
Az üres ház – Újabb szellemes történet, több sci-fi elemmel.
Tolja Guszev hokija – Talán a leggyengébb novella a kötetben, bár Bulicsov egyik kedvenc témája, az idegen létformák idegensége jól érvényesül.
Hamupipőke fehér ruhája – Ez a rövid regény elbeszélések laza szövedéke, na ez bitang jó volt, az abbahagyhatatlan fajtából.

Szóval Bulicsov a legnagyobb SF írók közé tartozik, vannak csúcsnovellái (A választás, Kozarin professzor koronája), csúcs elbeszélései (Kettészakított élet) és csúcsregényei (Túlélők), más nem is kell.
A könyvet csak ajánlani tudom.

Mj: A borítón és a belső lapon lévő cím két betűben különbözik, nem hinném, hogy szándékosan.

Ritkán van az, hogy minden novella tetszik és végül 5 csillagot érdemel a kötet. Ez most az egyik ilyen pillanat! :D
Színesek, ötletesek és élvezhetőek voltak a történetek.

Ó, a szerelem! Annyi költőt, írót, művészt megihlettet már az évszázadok során, és annyi műfajban mesélték már el ennek a jelenségnek a szépségét, hogy megszámolni sem lehet. Miért pont a sci-fi maradna ki ebből?
A kötet novellák és novellafüzérek gyűjteménye, melyek a legváltozatosabb témákat dolgozzák fel, Dr. Pavlisszal a főszerepben. Nem mindegyik elbeszélés központi témája a szerelem, de azt kell mondanom, hogy a legjobban sikerült írások ezzel foglalkoznak. Vagy csak én vagyok nagyon elfogult?
Kir Bulicsov novellái tele vannak élettel, akárcsak a szereplői. A tudomány és az ember határait feszegeti elbeszéléseiben, miközben helyet hagy a hétköznapi ember rácsodálkozására is a világra. Karakterei kidolgozottak és bár nem sokat tudunk a múltjukról, a jelenük igenis meghatározott és meghatározó. Dr. Pavlis egy igazi kalandor, ami az univerzumot járva, hol szerelembe esik, hogy a legnagyobb kalamajkába keveredik. Vagy éppen mindkettőbe egyszerre. A történeteket olvasva azonban úgy érezhetjük, hogy Pavlis karaktere időtlen, és ha egy időrendi sorrendet szeretnénk felállítani a történeteket illetően, beletörne a bicskánk. A kozmosz vándoraiban van egy kisregény, amiben Pavlis még tanuló, így ott meg tudjuk határozni a korát, de ezt követően már egyik elbeszélésben sem tudjuk, hogy hány éves. Mégsem érezzük úgy, hogy ez zavaró lenne. Inkább olyan, mintha ő lenne a kapocs a történetek között és a személye teremtené meg a folytonosságot a világegyetemben történő események között.
Történeteiben nincsenek ellenségek vagy főgonoszok. Szereplőinek általában a saját korlátaikat kell legyőzniük, hogy továbbléphessenek, vagy éppen egy olyan problémával kerülnek szembe, mely erkölcsileg vagy értelmileg állítja kihívás elé a szereplőit. Itt nem a jó és a gonosz harcáról van szó, hanem az ember és a természet, vagy éppen az ember saját magával vívott küzdelméről. Vagy egyszerűen csak egy kalandos történetről, melynek semmi más mondanivalója nincs, csak annyit akar, hogy az olvasó rácsodálkozzon az élet szépségére, a természetre és a világra ami körbeveszi.

Bővebben: http://www.letya.hu/2019/07/kir-bulicsov-projekt-18/

Nem is kérdés nálam az 5 csillag, Bulicsov bizonyítja, hogy bármilyen témához is nyúl, azt remekül meg tudja oldani.
Sci-fi novellákról van szó (és egy kisregényről), de nem a tudományon van többnyire a hangsúly, hanem az embereken. Mind más és mind tetszett. Pavlis doktor élete nagyon furcsa, bárhova elsodorhatja az élet, ő nem kérdez, csak megy arra, amerre éppen lehetőség adódik. A legnagyobb furcsaságokat is a legnagyobb nyugalommal képes átélni, olyan érzésem van vele kapcsolatban, hogy már mindent átélt, nem lehet meglepni, egy vállrándítással túllendül mindenen.
Ajánlom mindenkinek, aki szereti az orosz sci-fit.

Semmi köze lényeghez, és még csak nem is történet igazából, mindössze egy nagyon halovány összekapcsolási-kísérlete a könyvnek a blogíróval.

Édesanyám már nem élt, de már Óbudán laktunk egy kétszoba-összkomfortos lakásban, a Harrer Pál utcában. Két egyforma szoba volt a lakásban, és az egyik az enyém volt. Mindig nálam állt a karácsonyfa. Így abban a decemberben is.

Már nem tudom, temérdek (kettő) nevelőanyám közül melyik volt éppen a soros, de Margitra tippelek. Ő volt a jobb, a szebb és a rövidebb ideig jelen levő az életemben. Apu tudott választani…

Bulicsov első magyarul megjelent kötetére, a Kossuth Kiadós „Az utolsó háború”-ra a Népszínház utca közepén levő, számomra sokáig az egyetlenként ismert antikváriumban leltem rá. Semmit nem mondott az író neve, szerintem a kiadó sorozatát sem ismertem, egyszerűen csak szimpatikus lett a könyv. (P. G. Wodehouse-ra is így leltem rá, tőle ugyanitt a „Hűbele Sámuel” került a kezembe, még a körülményekre is emlékszem, arra, hol állt a tárló, hogy milyen szépen sütött odakint a nap, illetve, hogy kétszer visszatettem a könyvet a polcra, mert bizonytalan voltam, igazán kell-e nekem? A mai napig itt van a polcomon, pedig volt itt jövés-menés az évek során.)

Tehát Bulicsov jött velem haza Óbudára, De csak hónapokkal később kezdtem bele a kötet olvasásába. Ez is azok közé tartozik, amiknek az olvasási fílingjére sokkal jobban emlékszem mint a könyv tartalmára. S még ez a mondat is kozmetikázott, mert a valóság az, hogy „Az utolsó háború”-ból semmire sem emlékszem, csak az űrhajó nevére, Szegezsa, meg, hogy mennek ide-oda és van valami galaktikus konfliktus. Sci-fi könyvről van szó, szóval nem parádés az a kevés, ami megmaradt a memóriámban.

De arra tisztán emlékszem, hogy az ágyam akkor éppen a szoba bal oldalán volt, reggel volt már, rajtam kívül mindenki aludt, én a paplan alá bújva olvastam, valami fehér alapon színes mintás, pamut pizsama volt rajtam, egy maroknyi szaloncukrot már levadásztam a fáról, s úgy kuckóztam vissza a paplan alá. Kint apró szemekben hullott a hó, csend volt, béke, nyugalom. Anyu már nem élt, Pipi barátomnak még hátra volt vagy harmincöt éve, s minden bizonnyal aznap is találkoztunk, ahogy akkoriban minden nap. Jó élni, és akkor is jó volt. ’77 körül járhattunk. Abban az évben született meg Szerelmetesfeleségtársam, ezen a karácsonyon már tíz hónapja rakta tele a pelusát és üvöltött a nagy világba… Akkor még nem gondoltunk egymásra, bár tulajdonképpen én egész életemben rá vártam. De aznap reggel Bulicsov és a szaloncukor foglalt le.

*
Kir Bulicsov életműve 2003-ban végleg lezáródott. Ami addig, hát ne tovább, mást már úgysem. Ámde magyarul, úgy fest, még tengernyi mindent lehetne tőle olvasni, ha a kiadó és a fordító is így akarja/ná. Mert magyarul az életműnek, csak igen kis töredéke jelent meg eddig. Mert milyen jól hangzik, amit e kötet végén a szerzőről szóló kurta kis egy oldalkában olvasatunk!

Első írásai között volt egy elbeszélés egy Alisza nevű kislányról, akivel sosem történik semmi. Ez persze azt jelenti, hogy a leghajmeresztőbb kalandokba keveredik térben és időben egyaránt. Ő később leghosszabb sorozatának főszereplőjévé vált – több mint 50 műben tűnik fel, amelyek közül az utolsókat 2003-ban, élete utolsó évében írta. Másik tartósan népszerű ciklusa a Guszlar nevű településről szól, amelynek mindennapjait a legkülönfélébb fantasztikus jelenségek állítják fejtetőre. Ezen a szérián a 70-es évek elejétől szintén élete végéig dolgozott. De számos ismert orosz népmesét is átírt SF-köntösbe, óriási sikerrel.

Szóval van még merre menni…

*
Bulicsovról és a műveihez fűződő kapcsolatomról több ízben lerántottam már a leplet. Ha átfedéseket találsz a régebbi értékelések és e mostani között, ne gyanakodj se a véletlenre, én írtam mindet, se a tudatosságra: a memóriám megbízhatatlan, nagyjából halvány gyanúim vannak, mi mindent írtam le (de ott és akkor mindig őszinte és igaz!). Ezért vannak vaskos átfedések az írásaimban, miközben azt hiszem, mindig újat nyújtok.

Arra például tisztán emlékszem, azt hiszem, hogy mondtam már: A NOVELLA NEM EGÉSZEN AZ ÉN MŰFAJOM. (Annak ellenére nem, hogy például Bradbury novelláskötetei a leginkább becsben tartott tulajdonaim, vagy nagyon szeretem Philip K. Dick gyűjteményeit is. Ja, és Lem… Maupassant-ról vagy Hemingway-ről nem is beszélve. Móriczról meg pláne nem! Hm, „Mit adtak nekünk a rómaiak?”) És annak ellenére nem, hogy több novellát írtam mint regényt. (Az utóbbiból egyet.) A novellákkal sokszor az a helyzet mint a versekkel: igen bizonytalan tudok lenni, hogy akkor most mi merre hány méter, hány éves kapitány, és miért kellett végigolvasnom, amit végigolvastam, miért jó nekem, és mit mondott mindez nekem, ha egyszer nagyon keveset értek az egészből? Mint a faék, ugyebár… Vagy mint a közepesen művelt egyszeri olvasó. Arról nem beszélve, hogy most fejeztem be egy másik novellás-kötetet, és bizony sokat abból sem értettem. (Ha érdekel, Farkas Balázs Ugatás című kötetéről van szó.)

Ellenben Bulicsov novelláiról nincsen ilyen, magamra nézve kétségbeejtő véleményem. Ugyanis a Kettészakított élet is novellagyűjtemény. És láss csodát! Ráadásul ez a gyűjtemény, mármint a Project 18 Pavlis doktor kalandjait tárja elénk. A kiadó, úgy tűnik, először erre a vonalra feküdt rá: gyújjön Pavlis minden mennyiségben! Mert az utóbbi időben megjelent Bulicsov-könyvek mindegyike Pavlis-könyv.

*
PEDIG PAVLIS, BÓLINTSUNK RÁ BÁTRAN, NEM EGY TÚL ÉRDEKES FIGURA. Semmiben nem kiemelkedő, nem egy hőstípus, nem egy poéngyáros, nem egy három aggyal rendelkező géniusz, csak egy doki, aki mászkál ide-oda a galaxisban, ahogy a munkája megkívánja, és átél ezt-azt. Némely átélései legalább annyira érdekfeszítők és tanulságosak mint amennyire az a leírásom, hogyan találkoztam első ízben Bulicsov írásművészetével azon a karácsony reggelén. Tulajdonképpen semmi semerre, inkább csak impressziók, ugye? Vagyis Pavlis jobbára kényelmes eszköz egy történet elmeséléséhez. S még azt is hol egyes szám első személyben, hol harmadikban. Mikor mennyire akarta a szerző szeretni a szereplőjét. Akinek még a mindenkori életkorát is nehezen tudjuk belőni. De voltaképpen túl sokat meg sem tudunk róla, igazából még azt sem, mekkora májer a maga területén? Egy sima kis körzeti dokika vagy Bertrand professzor? Vagyis a novellákat semmiképpen sem Pavlis személyisége, adottságai valamilyensége teszi érdekessé és izgalmassá. Ha egyáltalán…

*
Azt is vaskos túlzás lenne állítani, hogy A TÖRTÉNETEK kiemelkedőn érdekesek, gondolatébresztők vagy fantáziadúsak lennének. Bulicsov visszafogta magát. Pedig lehetősége bőven lenne. Mert ugye az emberiség már kirajzott a lakóhelyéről, ott van már a Föld-14 nevű bolygón is, a bolygóközi utazgatás mindennapi cselekedet számára.

Ezzel együtt a fősodor soha nem az, hogy milyen titkokat rejthet egy új bolygó, hogyan fogadja az embert, hogyan népesíthető be, ha benépesíthető-e egyáltalán?

A novellákban, kettő kivételével nincsenek idegen lények (és z egyikben az sem idegen, csak máshogyan funkcionáló ember), nincsen kapcsolatfelvétel, nincsen védekezés, támadás, galaxis-újrafelosztás.

Nincsen nagy titkok, csodás, fantasztikus, túlvilági, másvilági, más galaxisbeli működések, események, talányok és így azoknak megfejtése sincsen.

Mondhatom, harcokra, parádés stratégiákra, légakasztó csatákra is feleslegesen számítasz! Ilyen sem sincsen ebben a könyvben. Nem pusztítják garmadával sem egymást, sem a galád, galaxis-szerte félelmetes csápos, bogár- vagy hüllőszerű borzalmakat a főszereplők.

Az ellenség ezekben a novellákban soha nem a másik ember, nincs itt test test elleni közelharc, de nincs csillagágyús bolygópusztítás sem. Az ember felfogta, hogyha farkasa a másiknak, akkor előbb-utóbb neki is lesz farkasa. Nem az érzelmitől szabadult meg, hála Istennek, hanem az a másik elleni agressziójától. De kifejtve ennek útja-módja nincsen. Valahogy nem is hiányzik.

Felmerül a kérdés, hogy ha ezek nincsenek, AKKOR VOLTAKÉPPEN MI VAN? Ha már, végső soron, egy sci-fit olvasunk. Igaz, hogy a negatív megközelítés is megközelítés, de eddig csak így léptünk oda ehhez a könyvhöz, tán jó lenne végre valami állítás is! Akkor állítsunk végre!

(Az állításokat az eredeti blogbejegyzésben olvashatod el.)
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2020/11/08/kir_bulicsov…

Jó régóta tologattam ennek a könyvnek az elolvasását, de végül csak sikerült eljutnom ehhez is. Félig-meddig a borító fogott meg, illetve az, hogy sokan sok jót mondtak róla. Ami engem illet, az első novella frenetikus volt, és még az sem tudta elrontani az olvasmányélményét, hogy a 32-42 oldalak igen furcsa sorrendben követték egymást az én kiadásomban…
Aztán a következő egy-két történet annyira nem ragadott magával, viszont a végére nagyon is belerázódtam ismét, nagyon sok olyan dolgot boncolgatott, amiket imádok a sci-fikben…
Az meg lehet, csak nekem humoros, de nekem nagyon, hogy az emberiség már belakta a fél univerzumot, időutazással és génmanipulációval kísérleteznek, fénysebességnél gyorsabb űrjárműveket hoznak létre – de a posta! A postát papírra írják, vagy ha videóüzenet, akkor magnószalagokon tárolják, és nem tudják rádióhullámokon továbbítani az űrbe, ezért postajáratok cirkálnak a bolygók és naprendszerek között! Fenomenális. :D