Aurora 174 csillagozás

Kim Stanley Robinson: Aurora

2122 ​ember él egy többgenerációs csillaghajón, amely a haldokló Földtől 11,9 fényévre lévő Tau Ceti felé tart egy új otthon felfedezésének reményében. A hajó két gyűrűből áll, amelyeket küllők erősítenek egy központi gerinchez. A gerinc tíz kilométer hosszú. A gyűrűket alkotó tizenkét henger mindegyike négy kilométer hosszú, és valamilyen jellegzetes földi ökoszisztémának ad otthont. A csillaghajó utazása több mint százhatvan évvel ezelőtt, a közös időszámítás 2545. évében kezdődött, és hamarosan véget ér, ugyanis megérkezik a legközelebbi, földi életre alkalmas bolygóhoz és Aurora nevű holdjához.
A tizennégy éves Freya a hajó legfontosabb tudósának gyermeke: az anyja jelenti az elsődleges összeköttetést a rendszereket működtető mesterséges intelligenciával. A lány felnőtté válása során körbeutazza az összes ökoszisztémát, megismerkedik a helyi kultúrákkal és mély kötődést alakít ki az emberekkel. Ha az anyja a kolóniák agya, akkor Freya a szíve. Azonban még ő sem tudja,… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2015

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2015
502 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155522598 · Fordította: Farkas Veronika
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2015
ISBN: 9786155522604 · Fordította: Farkas Veronika

Enciklopédia 23


Kedvencelte 20

Most olvassa 17

Várólistára tette 159

Kívánságlistára tette 105

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
csartak MP
Kim Stanley Robinson: Aurora

Egy grandiózus vállalkozás története az Auróra. Az emberek többsége a csillagokba vágyik, meg akarja hódítani az űrt, új világokat felfedezni. Úgy elindulni, hogy tudod, hogy majd csak egy távoli leszármazottad juthat el a célba. Itt kapcsolódunk be a történetbe, egy csillaghajó fedélzetén vagyunk, az elindulás utáni sokadik generáció életét ismerjük meg. A csillaghajó olyan mint egy kis társadalom, mindenkinek megvan a helye, a szerepe. Van oktatás, van termelés a biomokon. És persze vannak konfliktusok.
A regény egyik különlegessége a narrátor személye. A kezdetben feszes, főként pontos statisztikai adatokra szorítkozó, műszaki adatokat felsorakoztató, tudományosan magyarázkodó, metaforákkal és analógiákkal példálózó „személyiség” is formálódik a történet során. Fokozatosan egyre több érzelemmel ruházódik fel, és egyre kedvelhetőbb lesz. Sőt nem túlzok a regény legkedveltebb szereplőjévé válik. A távozása is megfelelőképp stílusos.
Hogy a vállalkozás sikerrel jár-e, arról nem írok. De azt tudhatjuk, hogy gondolatban jó eljátszani egy bolygó terraformálásával, viszont a valóság egyáltalán nem egyszerű. Így egész realistává válik a történet. Annyira, hogy időnként mosolyogva csóváltam a fejem Robinson alaposságán. Például az aurórai árkokra hidat építő csapat munkájának tevékenysége olyan részletes, (minden kis csavar meghúzása érdekes) hogy szinte látjuk, mintha tényleg ott lennénk. Közben elgondolkodom, tényleg ennyire fontos ennek a részletessége? Vagy ugyanígy a kolonizálásra váró bolygó nap-hold viszonya is hasonlóképp aprólékos.
Tulajdonképpen ezek gyönyörű elrugaszkodott tudományos és képzeletbeli víziók, és aki szereti a fantasztikumot, annak ez jelentheti a katarzist. Ugyanígy Robinson is szereti a történetét, így nehezen mondunk búcsút a szereplőknek. A könyv utolsó oldalai nem adnak már sokat hozzá a nagy egészhez, inkább a megszokott közegüket elvesztő csillagutazók identitás keresésévé válik. Freya ezt a tenger vad ölelésében találja meg. Az élet megy tovább, valahogy mindig van, és lesz is.

2 hozzászólás
>!
Kkatja P
Kim Stanley Robinson: Aurora

Kvantumszuper!
Nagyon szeretem, ahogy Robinson ír, pedig egyáltalán nem vagyok technokrata beállítottságú, de egy kis bemelegedés után, mégis faltam az adatokkal tarkított és tudományos ínyencségekben is bővelkedő oldalakat, mert R. úgy fel fel tudja kelteni az érdeklődésemet, hogy akkor is élvezem, ha nem akarom. (na jó akkor nem, de szinte… ;)
Mert ezek főleg háttérként szolgálnak a történethez, de ezáltal még hihetőbbé és alaposabbá teszik az egész mondanivalót, ami itt nem kevesebbről szól, minthogy mégis milyen esélyeink vannak-lehetnek más élőhely megtalálására és kialakítására az arra alkalmasnak tűnő bolygókon. spoiler És ahogy erre szépen fokozatosan rájönnek a csillaghajó reménnyel telt utasai is, szembesülve az újabb és újabb problémákkal, már az is nagy bravúr, bár nekem kicsit fura volt, hogy mindez a könyv felénél már kiderül, itt kicsit értetlenül, de nagyon kíváncsian vártam a folytatást, hogy akkor most mi lesz a következő 250 oldalon?
Nem csalódtam, sőt! spoiler

Pazar eszmefuttatásokkal találkozhatunk az MI folyamatos beszámolóiban, emberekről, szeretetről, értelemről filozofál, gondolkodik, lejegyez: „Firkálok, ergo sum.” és érzően gondoskodik a rábízott és benne utazó emberekről, állatokról, sőt még humora is van.
Na, pont ilyen fejlesztésekről szeretnék többet látni, hallani!

Amit kicsit furának tartottam vagy hiányoltam, hogy a több mint 200 éves utazás után (2545-ben indultak el) a Földre visszatérve szinte ugyanilyen emberekkel találkoznak, mint amilyenek itt ma 2015-ben élnek, nem sok változást látok a 24 m-es(!) tengerszint emelkedésen kívül, az emberek hozzáállásában, viselkedésében, ami azért külön elkeserítő volt… :(

Ezek a Konsztandínosz Kaváfisz nyomán átköltött versek pedig a végén igazán beszédesek voltak:

"Ó! Hát nem veszed észre
Hogy mivel elméd a börtön
Csak rácsok mögött élhetsz
A Marson épp úgy, mint a Földön?"

"Nincs más világ, barátom, nincsenek
Új tengerek, más bolygók, nem menekülhetsz –
Csomódat, melybe kötve vagy, oldani nem tudod
Ha rájössz, hogy a Föld is csak egy csillaghajó."

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2015
502 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155522598 · Fordította: Farkas Veronika
>!
pat P
Kim Stanley Robinson: Aurora

A Kim Stanley Robinson Rajongói Klub főszurkolójaként és a Magyarországi Morfondista Egyház hivatalos képviselőjeként állítom: ez azért nem volt egyszerű! Hogy lehet ennyire elképesztően zseniális valami, ami olykor az olvashatóság határait bőven feszegetve szegi meg a normális zsánerirodalom nagyjából minden szabályát? Miért nem ír ez az ember népszerű ismeretterjesztő irodalmat? És miért nem vágtam a sarokba egyszer sem a könyvet? Mert vigyázok a könyvekre. Inkább a fejem csapkodtam a falba. De csak a könyv első felében. Maximum kétharmadában.
Meglepő módon egyébként nincs benne annyi vadul tudományos részlet és olyan sziporkázóan részletes jövő-vízió, mint a 2312-ben. Cselekmény? Karakterek? Hát, módjával. Már persze, ha (például a fülszövegből kiindulva) azt gondoljuk, hogy ez egy hosszú csillagközi utazás és az Aurora bolygó gyarmatosításának története, valamint egy Freya nevű karakteré. De a helyzet nem igazán ilyen egyszerű, és mikor végre eljutunk a 350. oldalra, a figyelmes olvasót átjárhatja a sokkoló nagyszerűség érzése. Melyben nagy szerepe van annak, hogy ekkortájt világosodik meg a kezdetben nagyszabásúan idióta narrátorválasztás miértje, és innentől válik a regény narratívája ne lőjetek! valami egészen káprázatossá. És akár úgy is dönthetünk, hogy ez a cselekmény, és ez a főhős tényleg remek, és minden addigi, innen nézve már valóban szükségszerűnek tűnő cselekményvezetési spanyolcsizma végigszenvedését megérte.
Egyszóval, figyelmezzetek a narrátorra meg a narratívára, és az ő fejlődésükre! Legyetek lenyűgözve, főleg a 350. és a 430. oldal között (ígérem, hogy itt, a robinsoni morfondista életmű fenséges csúcsán, semmi zavaró cselekmény vagy karakter nem fog utatokba állni), és szenvedésetek jutalma megadand nektek, kitartó híveim.

4 hozzászólás
>!
Noro 
Kim Stanley Robinson: Aurora

Robinson ismét hozza a formáját: egy generációs űrhajó történetének ürügyén genetikai diverzitásról, orbitális mechanikáról, társadalmi devolúcióról, logikai grammatikáról és hasonló témákról értekezik kerek ötszáz oldalon. Cselekmény? Hogyne, az is van valahol – nagyjából három egész novellára való. De kinek hiányzik?

A könyvet egyedi nézőpontja teszi érdekessé – több értelemben is. Egyfelől jóval pesszimistább az űrutazós történetek többségénél, kifejezetten sötét képet fest a csillagközi utazás lehetőségeiről. Nagyon hatásosan mutat rá, hogy azok a problémák, amelyek a legtöbb embernek erről eszébe jutnak (meghajtás, sugárvédelem, általában a mérnöki kérdések) az egész kérdéskör könnyebbik részét alkotják. Mert az igazi feladat a biológiai rendszerek életben tartása, amelynek az emberi utasok túlélése csupán egy szükséges, de önmagában nem elégséges része. A szerző szerint a hosszú távú űrutazáshoz elengedhetetlen, hogy magunkkal vigyünk egy darabot a Földből. Állatokkal, növényekkel, baktériumokkal. De minél kisebb ez a darab, annál sérülékenyebb. Ha van központi témája az Aurorának, akkor az ez a sérülékenység.

A regény nézőpontja azonban más értelemben is sajátságos: a mesterséges intelligencia általi narráció igazi telitalálat, messze a regény legérdekesebb aspektusa. Ahogyan a gép kezdetben még a történetmesélés fogalmával is megszenved, majd fokozatosan egyre gördülékenyebben fogalmaz, és eközben önmagát is jobban megismeri (persze csak Gödel nem-teljességi tételének keretein belül), az új értelmet ad az SF-ben a karakterfejlődés sokat pufogtatott fogalmának.

Sajnos KSR-regényt nem lehet anélkül értékelni, hogy meg ne említsem: a kiadóban ezúttal sem tettek nagy erőfeszítéseket, hogy összevessék a magyar szöveg értelmét az eredetivel. Nem állítom, hogy én ellenőriztem volna a könyvet átszövő hihetetlen adatfelhő minden bitjét, de így is könnyű volt kiszúrni néhány olyan orbitális baromságot spoiler, amit Robinson egészen bizonyosan nem írt volna le.

1 hozzászólás
>!
Chöpp 
Kim Stanley Robinson: Aurora

Kedvesemtől való a kötet még 2015-ből. Végre elérkezett az ideje az olvasásának. Alig vártam! Tudtam, mire számítsak, túl vagyok már ezen, és tudom, Kim Stanley Robinson szereti körbe-körbe-körbe járni a történetet a legapróbb részleteiig. Szerettem utazni a Hajóval spoiler, kedveltem a főszereplőket. Talán az utolsó oldalak voltak kissé fölöslegesen hosszadalmasak. Hiszen a történet tanulságát már rég megtudtuk az öreg hibernautáktól:
"Ó, hát nem veszed észre
Hogy mivel elméd a börtön
Csak rácsok mögött élhetsz
A Marson épp úgy, mint a Földön?"
(Kaváfisz)

>!
Chivas
Kim Stanley Robinson: Aurora

Huh, ez megint egy olyan értékelés lesz, amit ha nem lenne muszáj, nem írnék meg. :)))) Jó szórakozás volt, viszonylag sokáig is olvastam és amikor végeztem úgy éreztem hogy hiányzik. Hozzám is közel került a hajó, az elején fura volt megszokni a stílust, de aztán összecsiszolódtunk. A történet magával ragadó volt, egy új szemszög az éveken át tartó űrutazással kapcsolatban, amiről én még ezelőtt sosem gondolkodtam. Vajon az önként vállalkozók későbbi utódjai ugyanolyan lelkesek és hálásak lesznek azért, hogy elutazzanak egy több százév távolságra lévő galaxisba, mint azok akik elindultak? Érdekes kérdés…. :)

>!
mcgregor
Kim Stanley Robinson: Aurora

Alapvetően érdekes történet, a regény egyetlen, ám lényeges hibája – és ez igen gyakori Robinsonnál – , hogy túlírt. Az igazán nagy írók azért képesek sodró cselekményt varázsolni, mert nem vesznek el a részletekben. Robinson minuciózus aprólékossággal szerelmesedik bele a marginális részletkérdésekbe és hajlamos a kissé öncélú elméletieskedésekre, a tőle már megszokott versbetétek pedig kegyetlenül feleslegesek benne. Nem egy gigantikus történetmesélő, aki emberismerete és pszichológiai érzéke révén nyelvileg gazdagon „illusztrált” szituációkat teremtve köti le az olvasót, hanem egy elméleti matematikus, aki egyúttal ezermester, így szívesen elmeséli, hogy mi, hogyan működik, és hogyan kell megszerelni, mintegy mellékesen persze lenyűgöző elméleti problémákat vázol fel az ujjaival. Ez nyilvánvalóan természettudományos érdeklődése miatt van így, amivel (főleg a hard sci-fi kategóriában) semmi gond, egyszerűen szerintem hiányzik belőle az írózsenik könnyedsége és szórakoztató vonása. Mindeközben érdekes módon szinte ezoterikus hajlamú, ontológiai kérdéseken is szívesen elidőz. Lírizálásai számomra erőltetettnek, patetikusnak és mesterkéltnek hatnak, feloldás nélkül. Kétségtelenül érdekes regényötletei vannak, de jelen esetben ha megspórolt volna vagy száz-kétszáz oldalnyi filozofálgatást, nyelvészkedést és a cselekményt előre nem vivő mellékszálat, sokkal jobban kedveltem volna ezt az egyébként tényleg nem rossz regényt. Az Auróra mindezek ellenére is kötelező darab a sci-fi kedvelőinek, olyan alkotás, ami az olvasást követően is hosszan dolgozik még az emberben, ami jól bizonyítja, hogy írója azért nem minden tehetség nélkül való. Az egyik legérdekesebb központi gondolata az élet törékenysége, és az élet (nem egyéni, hanem faji szinten) fennmaradásának bonyolult feltételrendszere és az űr kolonizációs lehetőségeinek határa közti összefüggés.

>!
Lisie87 P
Kim Stanley Robinson: Aurora

2 könyv után kijelenthetem, hogy KS Robinson a kedvenc íróim közé lépett.
Amit a legjobban szeretek az írásában, hogy ezt a tudományos, hard sci-fit-t bele tudja ültetni egy olyan történetbe, ahol nem fulladunk bele a sok ismeretlen kifejezésbe és elképzelhetetlen dimenzióba, és ugyanakkor kapunk cselekményt és izgalmakat a szereplők által. Mindkét elemet kellőképpen kombinálja, hogy élvezhető legyen a könyv.
Az Aurora egy grandiózus űrutazás egy távoli naprendszerbe, majd spoiler. Nagyon sok érdekes ötlet, elképzelés van a történetben, hogy hogyan is valósulhatna ez meg, milyen akadályokba ütköznénk, és mit kéne feláldoznunk a célért. Mert hát a világegyetem kegyetlen egy hely, és örülhetünk, hogy mi megkaptuk egy apró szeletét, ahol élhetnénk, mint hal a vízben. Megbecsülhetnénk, és nem tennénk tönkre… De ahogy Badim is mondja, – Az emberek az ideáikban élnek. – ismétli magát Badim. – Nem tudod megakadályozni őket benne És az emberek mindig is meg akarták hódítani a csillagokat.
Nagyon tetszett a tudományos, sci-fi rész mellett, ahogy az emberek reakcióit, mint tömeg, mint közösség ábrázolja. Hogyan fordulnak végül egymás ellen a hajón is, amikor már nem közös a cél, illetve spoiler Sajnos igaz és szomorú.
Remélem még sok könyv fog megjelenni az írótól! :)))))

2 hozzászólás
>!
Morpheus
Kim Stanley Robinson: Aurora

A cselekmény négyes, igazán nem viszi túlzásba a történéseket. Az érzelmi oldala körülbelül hármas, mert nagyon kevés az igazán mély emberi kapcsolat benne, és az sincs túl jól ábrázolva. Ám akkor jogos a kérdés, hogy mégis, miért értékeltem négyes és ötös közé? Mert bár kőkeményen tudományos és logikus, mégis tudja, hogy önmagában ez kevés, ha nincs az emberben spoiler szeretet mások iránt, bár a szeretet se nem tudományos, se nem logikus, mégis értelmes, az élet egyik értelme másokat szeretni, márpedig az élet értelem nélkül mit sem ér. Aztán azért, mert világosan rámutat az emberek rákfenéjére, mégpedig arra, hogy a legtöbb ember (vagy vallás, politikai nézet, stb.) képtelen győztes-győztes szituációt létrehozni akkor is, ha ez lehetséges lenne, csak azért, mert neki, csak neki lehet igaza, csak úgy lehet ahogy ő gondolja, és ha ez így van, csak az számít igazi győzelemnek, ha a másik veszít, ha a másik behódolni kényszerül. És ha a harc ahhoz is vezet, hogy mindkét oldal veszít, azt győzelemnek veszik, amennyiben a másik még inkább veszít. És az se baj, ha ő is beledöglik, csak a másik is dögöljön bele. És mindegy, hogy az ember a Földön vagy az űrben van, amint a nézetek, vélemények eltérőek lesznek, az emberek egymás torkának esnek. Őrület!!! Amíg ez nem változik meg gyökeresen, mindenütt pokol az élet, és az is lesz, mindegy, mennyit megyünk előre az időben és technikában.
Tetszett, ahogy a hajó analizálni próbálja magát (és ezzel együtt az embereket is), filozofál azon, hogy vajon van-e öntudata, énje, honnan lehet erről bizonyságot szerezni.
És kimondja azt, amit tényleg ideje lenne komolyan venni mindenkinek, méghozzá azt, hogy az egész űrutazás a csillagokba, más világok betelepítése kamu duma (de még a Mars terraformálása is, bár arra lenne esély, sok értelme nincs), amivel csak szédítik az embereket. Ugyanis sehol máshol nem maradhatunk életben, mint a Földön, és amely rendszer nem tudja magát felfrissíteni legalább időnként vagy néhány generációként, abban az esetben degenerálódni fog, majd el fog pusztulni, bármilyen bioszférát is hozzanak létre. Soha nem fog tudni az emberiség kilépni a naprendszerből és terjeszkedni semmilyen űrhajóval, és nem az energetikai és a technikai problémák miatt. Addig legalábbis biztosan nem, amíg emberek vagyunk, leszünk.
Azaz tessék már észrevenni, hogy éppen szétcsesszük magunk körül azt az egyetlen bioszférát, amelyben élhet az ember! Persze nem féltem én a bioszférát, mert az fenn fog maradni valamiképpen, csupán radikálisan át fog alakulni, méghozzá úgy, hogy az emberiség által ütött valamelyik repedésen maga az emberiség is ki fog hullani, és akkor nem mentheti meg semmiféle nevetséges kolónia a Marson, vagy akik kisbolygókban, űrhajókban vegetálnak még egy kis ideig.
Ez a kőkemény igazság, amit ez a könyv az arcunkba tol.

>!
Oriente P
Kim Stanley Robinson: Aurora

Nem tagadom, hogy egy parszeknyi pozitív előítélettel kezdtem neki a könyvnek. Egy gigantikus „Noé bárkája” száguld 30000 km/s-mal, közel 160 éve a Tau Ceti felé – tökéletes felütés. Menet közben aztán az űropera inkább egy izolációs biográfiai kézikönyvvé alakul, de egészen nyugodt szívvel állíthatom, hogy mindez rettenetesen izgalmas.

A történet maga nem túl bonyolult, több nagyobb szakaszra oszlik, és ezek bármelyikének megnevezése cselekményleírásnak minősülne. Persze már az alaphelyzet is valamennyire magában foglalja a lényeget, erről talán megereszthetek néhány szót spoilermentesen: a fent említett űrhajó ugyanis emberi utasain felül (avagy azokat is beleértve) egy komplett, ámde zárt ökoszisztémát szállít, ahol a különböző ciklusoknak veszteség nélkül kell hurkolódniuk, vagyis a ciklusokat szorosan le kell zárni. Ennek elméletben működnie kell, a gyakorlatban azonban a biokémiai anyagcserék egyensúlyát metabolikus repedések veszélyeztetik, és lassan de biztosan bizonyossá válik, hogy „az entrópia és a diszfunkciók elleni hátvédháború” egy zárt életfenntartó rendszerben valójában pusztán hazárdjáték.

Kim Stanley Robinson nem az érzékeny emberábrázolásról híres, de a hajó-ábrázolással egész jól elboldogult. ;) Az emberi nyelv metafora-természetével bajlódó MI narratív beszámolója, személyiségfejlődése, már-már humoros önreflexiói teljes értékű szereplővé avanzsálnak egy kvantumszámítógépet. Ezt a vonalat pedig igazi csúcspontra pörgeti az a fejezet, amelyben hosszú oldalakon keresztül követhetjük nyomon az űrhajó lecsupaszított fizikai táncát a környezetében lévő égitestekkel – az emberi tényező teljes kiiktatása mellett.
Igazán csak az utolsó 50 oldalt éreztem indokolatlanul elnyújtottnak, azt hiszem itt próbált a szerző valami személyesebb, érzelmesebb, emberi hangnemet megütni, nem sok sikerrel spoiler. De én ezt megbocsátom Robinsonnal az olyan bravúrokért, mint a naptaufogyatkozás grandiózus leírása a regény közepe felé, ami alatt majdnem levegőt venni is elfelejtettem. Annyira más léptékű perspektívák nyílnak meg a könyvben, hogy nem csoda, ha az Aurorában a baktériumok és az emberek problémái nagyjából egy zsákba kerülnek, és nem lesz annyira érdekes, hogy ki mit reggelizett, borotválkozott-e aznap, vagy éppen kire nézett csúnyán. Nem annyira az Ember, mint inkább az Élet áll mindennek a középpontjában, sok-sok elgondolkodtató kérdéssel és következtetéssel az evolúcióról, kodevolúcióról, társas dinamikáról, és persze prospektív felelősségvállalásról.

PS. Sajnos a magyar kiadást csúnya melléfordítások tarkítják. Magam is kiszúrtam jó néhányat, pedig valójában nem sokat konyítok a természettudományokhoz. Remélem a fordítási hibák miatt nem értettem félre semmi fontosat… :S

4 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Chöpp 

Hunyd le a szemed, és hallgass zenét. Számozd meg minden aggodalmadat, és hagyd, hogy a számokkal együtt elrepüljenek.

114. oldal

3 hozzászólás
>!
csartak MP

Ne nézz hátra vagy előre túl sokat. Csak legyél ott, ahol most vagy. Mindig csak annak a napnak élhetsz, amelyik éppen telik.

Kapcsolódó szócikkek: most
>!
csartak MP

Szóval, tudod, Fermi paradoxonára megvan a válasz, mégpedig így szól: mire az élet elég okos lesz ahhoz, hogy elhagyja a bolygóját, túl okos lesz ahhoz, hogy el akarjon menni. Mert tudja, hogy nem fog sikerülni. Úgyhogy otthon marad. Otthon szeret lenni. És miért is ne így lenne? Még csak azzal sem fárad, hogy megpróbál jó kapcsolatba lépni bárki mással. Miért is tenné? Soha nem kapna választ. Úgyhogy ez az én megoldásom a paradoxonra. Nevezd csak Euan Válaszának.

Kapcsolódó szócikkek: Enrico Fermi
1 hozzászólás
>!
Horváth_Evelyn

Néha az ember torkig lesz magával, és akkor megváltozik.

7. fejezet - Mi ez?

Kapcsolódó szócikkek: változás
>!
Chöpp 

Próbálom megtalálni a befelé vezető utat.

262. oldal

>!
marschlako P

Mert az emberek azt hisznek el, amit akarnak.

267. oldal

>!
csartak MP

Az élet összetett, az entrópia valóságos.

123. oldal

Kapcsolódó szócikkek: élet · entrópia
>!
Chöpp 

Az egzisztenciális gyomorgörcs a lehetőségek hiányából fakad. Ez egy olyan érzelmi állapot, amely attól az érzéstől születik, hogy a jövő csak rossz lehetőségeket kínál. Persze minden embernek szembe kell néznie a saját halál tényével, tehát az egzisztenciális gyomorgörcs bizonyos értelemben univerzális élmény kell hogy legyen, és olyasmi, amit valamilyen mentális stratégiával le lehet győzni. A legtöbb ember láthatóan megtanulja figyelmen kívül hagyni, mintha valami enyhe, krónikus fájdalomról lenne szó, amit el kell viselnie.

226-227. oldal

>!
Chöpp 

Ó, hát nem veszed észre
Hogy mivel elméd a börtön
Csak rácsok mögött élhetsz
A Marson épp úgy, mint a Földön?

454. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Brandon Hackett: Xeno
Brandon Hackett: Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákról
Iain M. Banks: A száműző
Tom Sweterlitsch: Letűnt világok
Mur Lafferty: Hat ébredés
Poul Anderson: Változó csillag
Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?
Philip K. Dick: Szárnyas fejvadász
Octavia E. Butler: Hajnal
Zachary Mason: Void Star