A ​Jövő Minisztériuma 81% 78 csillagozás

Mint történet, nem túl erős, ráadásul szerintem elég dagályos is. Viszont nem más, mint egy alapmű arról, hogyan lehetne ezt jobban csinálni, úgy, hogy ne pusztuljon el az emberiség egy klímakatasztrófában, illetve az abból kialakuló klímaháborúkban. Régóta mondom, ma is igaznak tartom azt, hogy minden adott ahhoz, hogy egy jobb világot hozzunk létre. Azt is tudjuk, hogyan kellene ezt megtenni. Mégsem arra megyünk, hanem visszafelé, és ez elkeserítő. Nálunk ráadásul dupla sebességgel. De azt hiszitek, hogy az összeharácsolt millióitok és milliárdjaitok – amiket lehetne költeni arra, hogy jobbá legyen, illetve megmaradjon az emberiség – meg fog benneteket, gyerekeiteket, unokáitokat menteni, még ha be is zárkóztok a saját szigeteitekre? Hát nem. Gyilkosok vagytok. Ami a legrosszabb, saját véreiteket gyilkoljátok meg a jövőben. És ezt ők is fogják tudni. Gyilkosok vagytok.

Kim Stanley Robinson könyveit, azok közül is főleg ezt, mindenkinek el kéne olvasnia.
Mert nagyon fontos dolgokról ír nagyon okosan, érdekes megközelítésekkel, érdekes megoldási ötletekkel, meg nagyon durva, illetve gyönyörű, látomásos jövőképekkel.

Kim Stanley Robinson ugyanis egy zseni.
Még akkor is, ha nincs igaza kisebb részletekben, vagy akár akkor is, ha igazából az általa bemutatott rendszerszintű megoldások a valóságban nem működnének.

Kim Stanley Robinson valószínűleg egy MI.
Ezt a korábbi művei alapján is gyanítottam kicsit: ember ilyen kevéssé embert ábrázolni nem lehet képes, és ember ilyen furcsán cselekményt vezetni csak nagy nehézségek árán tud. (És persze ember ennyi mindenről, ilyen bonyolultan gondolkozni nagyon valószínűtlen, hogy képes.)
És nem ez a fő baj. A fő baj az, hogy az utóbbi években valahogy csak rontani sikerült a programozásán. Korábban már volt pár olyan ígéretes kísérlet az emóció-modul beüzemelésére…

Kim Stanley Robinsont tehát mindenkinek! Sok dolgot meg tudna talán változtatni, ha mindenki éjjeliszekrényén ott lenne ez a kötet.
És az alvászavarral küzdő személyek száma is drámaian csökkenne. :P

Jaj, majd elfelejtettem: az utolsó két fejezet annyira csodálatos és felemelő és emberi, hogy azokért szinte megérte az egész könyv.
Az abszolút „kedvencem” meg a 85. fejezet. :D

Nem korunk legjobban megírt regénye – mégis korunk egyik legfontosabb regénye, azt hiszem. Olyan történetbe ágyazza a megkerülhetetlen, szemléletváltást előidézhető tudást, amely az arcodba tolja, hogy ha nagy tömegeket akarsz megszólítani, akkor már nem szimbólumokkal telített irodalmi művekkel kell kommunikálnunk a bioszféra állapotát, mert azt vagy felfogja valaki, vagy nem, és már nincs időnk arra, hogy még szimbólumokat is magyarázzunk; hanem úgy, hogy mindenkinek, aki ezt a kezébe veszi, leessen: nagyon késő van már cselekedni, de még talán létezik olyan forgatókönyv, amely nem az ember kihalásával oldja majd meg a bioszféra-problémát. Robinson hihetetlen tudású szakember, aki úgy mutatja be az összefüggéseket (elsősorban a kapitalista szemlélet és a bioszféra romló állapota közti összefüggéseket), hogy az érthetővé válik a laikus olvasó számára is, és ha nem is marad meg minden információ az agyunkban a bankok működési mechanizmusáról és a karbonlekötési folyamatokról, azt biztosan nem felejtjük el, hogy egyrészt miért fontos változtatni most, azonnal, azon, ahogyan élünk, másrészt miért olyan fontos, hogy elhiggyük: még érdemes változtatni.

Azt hiszem ez a legfontosabb könyv, amit mostanában olvastam. Arról szól, hogy mennyire el vagyunk késve. És hogy mennyire nem vagyunk elkésve.
A kötet felütése mellbevágó: olyan realisztikusan írja le a gyilkos hőhullámot, hogy az ember nem tudja nem érezni a meleget. És ez még csak a kezdete a tragédiák sorának.
A klímaváltozás létezik. Részben mi okozzuk, részben örökül kaptuk az elődeinktől. Most dönthetünk, hogy megpróbálunk tenni ellene -mindenki a maga eszközeivel-, vagy feléljük a következő nemzedékek életét is. Választhatjuk a kényelmet, és dughatjuk homokba a fejünket, azzal viszont mások életét veszélyeztetjük, és az utódaink lehetőségeit csökkentjük. Vagy elgondolkozhatunk azon, hogy mi az igazán fontos…
Kim Stanley Robinson kétség kívül az egyik legfontosabb sci-fi író aki ugyan ránk is ijeszt ebben a könyvében, de azt is megmutatja, hogy vannak alternatívák. Hogy lehet mit tenni. Ezen lehetőségek egy része fájdalmas ugyan, de van olyan is, amihez csak a fontossági sorrend átgondolása, és az erőforrások átcsoportosítása szükséges.
Mert van remény. Csak hinnünk kell benne.

Amikor az olyan apróságoktól kezdve, hogy mitől torkosborz a rozsomák, mi az a guggenmusik, az olyan átfogó dolgokig, hogy mit lehetne tenni a tengerszint emelkedése ellen, hogy miért lenne érdemes befesteni a tengereket, hogy mivel lassíthatjuk le a gleccserek olvadását, illetve ezt hogyan lehetne kivitelezni, hogy mi oldhatná meg a gazdasági helyzetet, az anyagi igazságtalanságot, hogy mi szerepük lehet Káli Gyermekeinek, az erőszaknak a világ jobbátételében, hogy a bankárok igenis megmenthetik az emberiséget, akkor mire a gondolataink és a mondatunk végére érnénk, bőven elfelejthetjük, miként is akartuk lezárni.
Aztán belenyugszunk, hogy ez most így sikerült. De sikerült. Megcsináltuk.

Néha vannak félelmeink egy vaskos könyv láttán, ezért elodázzuk. De mitől tartunk? Átgondoltátok már ezt? Attól, hogy sok időt vesz el? De hát pont ez a célunk. Ráadásul ha érdekes és élvezzük, akkor 631 oldal is kevés lehet.
Tegyétek félre a félelmeiteket, a kényelemérzetet, lazítsatok a csuklótokon, vagy legyen a lábatok a támasz. Mindegy, de essetek neki.
Miután befejeztétek, jobban megértitek a kis Grethat is. Elég mérgesek lesztek, de bizakodóak is. Van kiút.

Igazán nem tudom a könyv témáját illetően bizakodó legyek, vagy féljek. Talán kicsit mindkettő. Valószínűleg az egyikre szükség van a másikhoz.
Arra amit az emberiség tett a bolygóval viszont semmi szükség nem volt. Csak önzőség, kényelem, élvhajhászat, de legfőképp ostobaság. De mit tehetünk?
Na, és itt van az, ahol jönnének azok a mondatok, amiket elcsépeltnek érzünk, de talán csak azért, mert ahányszor elhangzottak, annyiszor reagáltunk rá közönyösen. Nem fogom leírni őket.
Ez az olvasmány után van mit átgondolni.

Sajnos én úgy gondolom, hogy nem fogunk leállni.
Azt is gondolom, hogy szükségünk lenne Káli gyermekeire. Nélkülük szerintem nehezen érhetnénk el sikert a témában. Mármint minden más pont hiába lehet meg, ha ők nincsenek, nem billenne át a mérleg az emberek fejében. A félelem sokat segít.

Bár az értékelésem vége negatív, a könyv belőlem pozitív érzést váltott ki, amikor befejeztem. Az utolsó fejezetek hangulata… tudjátok, szívesen élnék egy ilyen országban.
Hah, de itt élek. Na ennyit a pozitivitásról.

Mindenki halott volt.

Melegebb van, mint a pokolban.

Maga a változás is elkezdett megváltozni.

Az győz, aki a legtovább él.

* * *

Elhangzott már előttem jó pár értékelésben, de azért leírom én is: A Jövő minisztériuma fontos, kikerülhetetlen témával foglalkozik. Vitathatatlan előnye az alaposság és az a keresetlen, nyers őszinteség, amivel az olvasó fejéhez vágja: baj van!! Igen, itt, most, ma. Sőt, tegnap is az volt, meg tegnapelőtt is, de már túl vagyunk azon a ponton, amikor azt mondhatnánk, ez a jövő gondja, mert abból ebben az ütemben pont nem lesz semmi. És nem, nem a következő generáció dolga megoldani a mostaniak problémáját, amivel már az előzőknek is foglalkozni kellett volna, mégsem nem tették.
Vaskos, masszív probléma, hozzá méltóan vaskos és masszív a könyv is. Sokáig is tartott, mire átrágtam magam és néha kicsit soknak éreztem. off Nagyon tetszett az a szemléletmód, amivel egyértelművé tette, hogy itt nincs egyetlen mindent gyógyító megoldás, hanem különböző, lehetőleg összehangolt intézkedések hálójára lenne szükség. És rengeteg gondolkodásra, elszántságra és tenniakarásra. (Nem, a problémát továbbra sem hagyhatjuk meg a jövő nemzedékének.) Mindezek ellenére a végkicsengés nagyrészt optimista, sokkal optimistább, mint ahogy én állok a világhoz és az emberekhez.
Kedvenc részeim egyébként a gleccseresek voltak, szinte kedvem lenne összekeresni a fejezeteiket és csak az ő szálukat egyben elolvasni.

Érdekes volt, tanulságos volt, de… ott van a stílus. A fülszöveg fiktív szemtanúk által elmesélt történetet ígér, ami meg is volt, és annak ellenére, hogy általában szoktam szeretni a részben-egészben áldokumentarista vagy beszámoló jellegű írásokat, erre most nem állt rá az agyam. A történetbe beszúrt beszámolók/visszaemlékezések/filozófiába hajló apróságok nagyrészt rendben voltak, de az nagyon zavart, hogy Mary szálán folyamatosan változott a Maryt követő szemszög és ezzel együtt a narráció jellege és stílusa. Nem estek jól azok a részek sem, amikor elmeséltek egy-egy beszélgetést, vagy amikor csak a párbeszéd csupasz szövegét kaptuk meg. Nagyon akartam kedvelni, mint írást, de a kb fejezetenkénti stílusváltások sorra-rendre kizökkentettek és sokszor pár oldalas szakaszoknak is újra neki kellett futnom, mert folyton elkalandozott az agyam. Ezért bármennyire is látom az értékeit és fontosnak gondolom a tartalmát, olvasmányként nem tudtam megszeretni.

A klímaváltozás könyve. Nem jó olvasni, mégis fontos, hogy megtegyük. Egyrészt, mert a klímaváltozás valóban itt van a nyakunkon, és jobb, ha tudjuk, mi vár ránk, ha nem teszünk semmit annak érdekében, hogy megakadályozzuk vagy legalább megpróbáljuk lelassítani, másrészt viszont minden borzalma ellenére reményt tud adni. Óriási tudásanyagot halmozott fel az író ebben a könyvmonstrumban, képtelenség egyszerre átlátni, ezt az alkotást csak lassan lehet olvasni, emészteni kell, végig kell gondolni. Igen, el fogunk szörnyedni, ez nem egy vidám kötet, sőt, nagyon is húsba vágó és drámai hangulata van, mégis megéri végigküzdeni magunkat rajta, mert teljes képet kapunk arról, hogy milyen lehetőségeink vannak a klímakatasztrófa elkerülésére, hihetetlen sok gazdasági, biológiai és minden egyéb tudományágból származó információra tehetünk szert általa. Ugyanakkor ez mégiscsak egy regény, amelynek van egy története, ha nem is túl acélos, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a főszereplő, Mary, a Jövő Minisztériuma vezetőjének szemén keresztül ismerjük meg a folyamatokat. A döbbenet az, hogy ez alapvetően nem is fikció, hanem maga a valóság, amelyet olyan erővel kapunk a pofinkba, hogy azt biztosan megérezzük. De talán pont ez a legfontosabb ebben a könyvben: sokkot okoz, azért, hogy felhívja a figyelmünket arra, hogy a klímaváltozás mennyire meg fogja változtatni az életünket (és talán teszi már most is), ha nem teszünk valamit. De mégis mit tehetünk? Nos, ezt jó hosszan taglalja a szerző, és a Jövő Minisztériuma tényleg teszi a dolgát, próbálja megmenteni a világot, hogy milyen eredménnyel, és milyen áron, az nézőpont kérdése. Brutálisan mellbevágó alkotás, amely időnként szétaprózódik, de ennél több hibát nem tudok felróni neki, valóban nagyon elgondolkodtató könyv, amelyben benne van minden emberi gyarlóságunk.
A teljes kritika itt olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2022/06/08/konyvkritika_…

Nem egy klasszikus szépirodalmi élmény, annyira azért nincs jól megírva, de mondjuk nem is vártam tőle, viszont nem is klasszikusokat idéző sci-fi, pedig azt vártam egy kicsit. Viszont annyira, de annyira mást kaptam, hogy eszembe sem jutott egy elveszett űroperaolvasás-élmény szomorkodni. A nagyon közeli jövőben játszódik, olyan 2030-tól, amikor az éghaljatváltozás már komoly jeleket küld, mármint az eddigieknél is nagyobb kilengések vannak, némelyik mát fáj is, ezért megalakították a Jövő Minisztériumát, a feladatuk az, hogy a jövő is élhető legyen, a feladat nemes, de van-e hozzá tudásuk, eszközeik?
Senki nem fog elszédülni a pörgős eseményektől, inkább azt mondanám, hogy az író brutális kutatómunkát végzett, milyen folyamatok okozzák és tartják fenn az éghajlatváltozást, mit lehetne tenni ellene, és milyen olyan nagyon mélyen a társadalomba, piacba ágyazott folyamatok vannak, amelyek akadályozzák azt, hogy tehessünk valamit a jövőért. Ezt sok adatot leírta, és összekötötte némi cselekménnyel. Rövid, rapid fejezetekből áll a regény,nagyon sok már megtörtént, vagy továbbgondolt folyamat, sok apró, emberi nézőpont, és itt-ott felvillan pár fogalom antropomorfizált nézőpontja is.
Vagyis jó adag nonfiction picit tovább gondolva, nagyon kevés személyes szállal, mert itt a bolygó a főszereplő. Fontos könyv, és nagyon hasznos duplán is, mert aki nem akarja megérteni, azt bizony agyon lehet csapkodni vele, ezáltal is csökkentve a szén-dioxid-kibocsátást.

„A könyv fő üzenete, hogy nincs egy csodamegoldás, ami egy csapásra meg fogja oldani a klímaváltozás problémáját.

Kim Stanley Robinson életművét összefoglaló regényében arról ír: nem elég karbonneutrálisnak lenni, nem elég széndioxidot kivonni a légkörből, nem elég megakadályozni, hogy még több üvegházhatású gáz szabaduljon fel az olvadó tundrából, nem elég valahogy megakadályozni a jégsapkák olvadását, nem elég vegyi anyagokat szétteríteni a légkörben, hogy hűtsük a bolygót, nem elég visszaadni minél nagyobb területet a vadon élő állatoknak.

Nem elég kis korrekciókat tenni a hulladékgyűjtésünkkel, de még az sem elég, ha a hulladéktermelésünket fogjuk vissza, vagy átállunk teljesen elektromos autókra. Nem elég egyszerűen lemondani egyes embereknek a marhahúsról, vagy egyes embereknek, vagy csoportoknak csökkenteni a karbonlábnyomát. Ezek mind fontos dolgok, és minél több ilyen megoldást meg kell próbálni, egyszerre: sok el fog bukni, de néhány beválhat.

A legfontosabb azonban az a felismerés, hogy a gazdasági rendszerünk is egy technológia, ami a leginkább felelős azért a geomérnökösködésért, ami ide juttatott minket. Magyarán szólva a kapitalizmust kell meghaladni: most kell elkezdenünk gondolkozni azon, hogy ez hogyan lehetséges, és már így is óriási késésben vagyunk.

Persze ez nem kis munka a korban, amikor klasszikus mondás szerint – amelyet egyébként épp Robinson témavezetője ejtett el – könnyebb elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmusét.

De Robinson ebben a könyvben egész konkrét javaslatokat tesz a gazdasági rendszer korrekciójára és átalakítására, teljesen megvalósíthatónak tűnő javaslatokat, amelyeket részletesen elmagyaráz, és végiggondolja azt is, hogy a reálpolitikában hogy lehet elérni ezeket a célokat. Politikusoknak kötelező olvasmány, és mindenki másnak is, aki képe akar kerülni abban a tekintetben, hogy mi várhat ránk a következő évtizedekben.”

Részletesen itt:

https://ugytudjuk.hu/cikk/2022-08-22_a-sci-fi-amibol-ki…

„Ha visszaemlékszünk 2022 nyarának meleg napjaira és tudjuk, hogy KSR regénye egy hatalmas hőhullámmal indít, érdekes lehet a feltételezés, hogy Robinson története csupán azért fikció még, mert cselekményét a jövőbe helyezi.

Az emberek és az írók már régóta foglalkoztak az éghajlattal és az éghajlatváltozással, mint irodalmi témával. A klímaváltozás következményei megjelennek olyan spekulatív irodalmi alkotásokban, mint Octavia E. Butler – A magvető példázata, vagy Margaret Atwood MaddAddam-trilógiája. Ha úgy vesszük, a Düne is tele van klímafikciós elemekkel, hiszen Herbert rengeteget foglalkozott az Arrakis kapcsán a sivatagokkal. A különböző irodalmi alkotásokat megfigyelve érdekes, hogy hogyan kerül a fikciós irodalom középpontjába maga a klímaváltozás.

A huszadik században megjelent sci-fi regények nagyrészénél csupán hallunk arról, hogy az emberek valamikor régen tönkretették a Földet, élhetetlenné vált a bolygó, ezért el kellett hagyniuk, létrehozva a galaxisban élő civilizációt. Ezen regények többségében a klímaváltozás, az élhetetlenné vált Föld, csupán a világalkotás része, egy szükséges rossz, ami megtörtént az alternatív valóságban, hátteret adva a főbb cselekménynek.

Ahogy a klímaváltozás közvetlen hatásai egyre kézzelfoghatóbbá váltak az átlagemberek számára is, úgy gyűrűzött be a klímafikció is az irodalomba. Megjelentek az olyan könyvek, melyek a kicsit távoli jövőben játszódnak és leírják, hogy hogyan próbálunk meg alkalmazkodni a klímaváltozáshoz. Akadnak olyanok, amelyek a válaszokat keresik az éghajlati válság problémáira – hogyan juthatunk ingyen energiához, hogyan kezeljük az emelkedő tengerszintet. Az ember és a környezet tekintetében láttunk már korábban olyan emberképet, aki vesztese a klímaváltozásnak, olyat, aki elszenvedője, vagy passzív megfigyelője. Robinsonnál azonban az ember aktív cselekvőként jelenik meg. A fókusz a saját sorsát elrontó emberről a küzdő, tenni akaró emberre helyeződik át, aki megpróbál tenni a bolygó jövőjéért.”
*
„Sokszor érte az a kritika A Jövő Minisztériumát, hogy nem regény. Van benne igazság. A Jövő Minisztériuma értelmezhető regényként is, de talán útmutatóként is gondolhatunk rá. Robinson olyan tudományos technológiák alkalmazhatóságát mutatja be a könyvben, amelyek már léteznek és együtt alkalmasak lehetnek a globális szén-dioxid emisszió csökkentésére. Pontosan ezért a tudományos fikció kifejezés sem illik annyira A Jövő Minisztériumára, hiszen új tudományos előrelépés nem történik benne.

Nem a természettudományok változnak, nem jönnek létre új fajok, nincsenek járványok, csupán az emberek kezdenek benne máshogy gondolkodni és viselkedni. Robinson regénye a klímaváltozás kérdéseire társadalmi és gazdasági választ igyekszik adni. Az emberek végre szembenéznek önsorsrontó múltjukkal, a kapitalizmussal, a pénzzel és közösen igyekeznek valami jobb felé haladni. Amennyiben az utópiák kapcsán elfogadjuk, hogy egy adott kor szerint ideálisnak vélt társadalmat próbálnak bemutatni, A Jövő Minisztériuma határozottan törekszik korunk utópiájának megrajzolására. Teszi mindezt úgy, hogy létező veszélyekről ír, létező elméleteket vonultat fel és létező tudományos eszközöket használ. Az egyetlen fikció benne kizárólag az, hogy hogyan állnak az éghajlatváltozáshoz az emberek. ”

A teljes ajánló itt olvasható: https://www.kritizator.hu/ha-ez-a-nyar-durva-volt-olvas…