Kim Holden ismét felültett egy érzelmi hullámvasútra. Sőt ez inkább egy körhinta volt, amiből kiszállás után csak azt éreztem, hogy szédülök, és hirtelen nem találom a fókuszpontot. Rengeteg-rengeteg érzelem volt ebben a könyvben, de ami talán leginkább jellemző volt rá, az a kétségbeesett harag, a frusztráció és az összetört szív. Volt olyan pillanata a könyvnek, amikor együtt sírtam Seamus-el, annyira kilátástalannak tűnt minden. Hihetetlen ez az írónő…
Több szempontból is különleges volt ez a könyv, mert összesen három szemszögből íródott. Ott van Seamus a tökéletes férj, a „szent”, akinek gyönyörű tiszta szíve van, és akinek mindene a három gyönyörű gyereke.
Aztán ott van Faith, egy nagyon különleges lány, aki Seamus és a gyerekek szomszédja lesz, miután a válás után egy új lakásba költöznek. Ő egy nagyon-nagyon különleges lány, aki csupa szív és lélek, aki ingyen öleléseket osztogat a strandon, és akinek hátra kellett hagynia minden csúfságot a múltjában, hogy szeretetre cserélje azokat.
És itt jön a képbe az egyik legkülönlegesebb karakter, akiről valaha olvastam, Miranda. Miranda Seamus ex-felesége. Ő a tökéletes „gonosz karakter”, mint a boszorka a mesékben. Annyira hihetetlen volt belelátni a kicsavarodott elméjébe, a rideg, romlott gondolataiba, amitől még a hideg is kirázott. Esküszöm sokáig azt gondoltam, hogy valami pszichopata, aki egyszerűen nem tud valódi érzéseket produkálni, vagy akár bűntudatot érezni. (Picit olyan volt, mintha egy Tarryn Fisher könyvet olvastam volna.) És akkor itt jött a csavar a képbe: Kim Holden képes volt nemcsak egy tökéletes szívtelen karaktert megalkotni, de olyan komplexé is tudta varázsolni, hogy miután lassan elkezdenek leperegni a legfelső festékrétegek, és bepillantást nyerünk alájuk, bizony felfejtésre kerül, hogy mi miért volt, hogy mi vezetett idáig, hogy hogy veszítheti el az ember ennyire a személyiségét és fordulhat ki a valóságából. Meghökkentő volt, és őszintén úgy gondolom, hogy erre nem minden író lenne képes.
Az írónő stílusa nagyon-nagyon jó volt, és maga a könyv is picit különleges stílusban íródott. Seamus a tökéletes férfi karakter, őszintén együtt éreztem vele és sajnáltam, a gyerekeket pedig imádtam. Faith-t is megkedveltem, de valahogy mégsem éreztem annyira az iránta való kötődést. De mégis számomra a könyv végén található Miranda volt az, ami miatt levontam a fél csillagot, mert számomra egy ilyen mértékű karakterváltozás (akár rossz, akár jó irányba) nem tűnik realisztikusnak. Összességében nagyon-nagyon összetett volt a könyv, de nem a cselekmény-, hanem a karakterek szempontjából, és ez volt ami a kötet igazi különlegességét adta.