Lovecraft álomföldeit nem szerencsés összemosni a Cthulhu-mítosz hagyományosabb történeteivel. Ezek a mágikus tájakon játszódó, gyakran különösebb történettel sem rendelkező, rövid írások inkább a weird fantasy előfutárai, a kozmikus horrorhoz legfeljebb az köti őket, hogy a beavatottak ugyanazokra az istenekre célozgatnak a szerző mindkét típusú történeteiben. Egy részük, mint például a Fehér hajó vagy a Celephais, még csak dark fantasynek sem nevezhető, bennük inkább egyfajta elvágyódás és eszképizmus tükröződik. A Zarándokút Kadathba kivétel: ebben Randolph Carter, a Földön született álmodó az Álomföldek legsötétebb, legmorbidabb zugait járja be. De még ez is inkább egy groteszk pikareszk fantasy, semmint valódi horror-történet. Alvilági szörnyetegeivel beszélni és egyezkedni lehet, isteneivel pedig ép elmével túlélhető a találkozás. Ki kell tehát jelentenünk, hogy az Álomföld-történetek talán ugyanabban az univerzumban játszódnak, mint például a Cthulhu hívása vagy az Árnyék Innsmouth fölött, de mindenképpen egy másfajta szűrőn keresztül mutatják be ezt a világot.
Ezt figyelembe véve úgy gondolom, hogy Kij Johnson álomföldje nem rugaszkodott el messzire az eredeti elképzeléstől. Egyidejűleg találhatóak meg itt az idilli vidékek, az egzotikus városok, az őrült és kiszámíthatatlan istenek, valamint az undorító szörnyetegek. Valahol az is logikus lépés volt az író részéről, hogy a világ mindennapi oldalát is bemutatta az egzotikus és groteszk mellett, hiszen ez ma már a fantasy világépítés szerves része. Vellitt Boe álomutazása talán csak ott követett el kisebb hibát, hogy valamivel több hangsúlyt fektetett az előbbiekre és kevesebbet az utóbbiakra. Ha a weird elemek hamarabb jelennének meg a könyvben, az a cselekményt is óhatatlanul mozgalmasabbá tenné.
A történet tulajdonképpen a Zarándokút Kadathba laza folytatása. Randolph Carter kalandjai óta évtizedek teltek el, és az éber világban (a Földön) bekövetkező fejlődés ha lassan is, de kezd átszivárogni az álomföldekre. Az első jelenetekben egyfajta viktoriánus jellegű világra ismerhetünk: Ulthar városában a nők már tanulhatnak és taníthatnak, de csak egy zártkörű, bentlakásos intézményben, amelynek más iskoláknál jóval szigorúbb szabályoknak kell megfelelnie. Hasonló átmeneti állapotot láthatunk a világ más tájain is: egyszerű gépezetek váltakoznak középkori körülményekkel, felvilágosult mentalitás az elmaradottsággal. Csak fokozatosan derül ki, hogy milyen különleges tényezők hatnak az álomföldekre, amelyek miatt sosem válhatnak olyanná, mint az éber világ. spoiler
Bár én már a kezdetektől nagyon hangulatosnak találtam a kisregényt, Vellitt Boe alvilági vándorlása a könyv második felében volt az igazi telitalálat. Johnson nyilván más eszközökkel dolgozik, de a ghoulok és gugok pokoli világát nem kevésbé átütő erővel eleveníti meg, mint annak idején Lovecraft. Az alvilág lényeit pedig úgy mutatja meg új oldalukról, hogy közben ismerősek maradnak annak is, aki eddig az eredeti változatukat ismerte. Vagyis ez még mindig ugyanaz a világ, csak ismét egy újabb szűrőn keresztül. Egy modernebb és flexibilisebb nézőpontból látva az egészet.
A főhős talán legérdekesebb meglátása a könyvben az, hogy Ulthar és a többi város, az egzotikus királyságaikkal és undorító szörnyetegeikkel egyetemben egy férfiak által megálmodott világ. Szó szerint. Amit akár az egész SFF irodalom hőskorára is értelmezhető kijelentésnek vehetünk. Hiszen nem csak HPL, de a fantasztikus irodalom többi klasszikusa is a férfi olvasóknak írt. (Még az a néhány figyelemre méltó női szerző is, aki aktív volt ebben az időszakban. Ha megnézzük C. L. Moore vagy Leigh Brackett korai írásait, azt találjuk, hogy bár korrektebb nőalakokat alkottak a történeteikben másoknál, de alapvetően ők is a fiatal férfiakat célozták meg műveikkel!) Ha tehát képesek lennénk rejtett kapukon át belépni valakinek a képzeletvilágába, joggal tehetnénk fel a kérdést: a világegyetem mely sarkában rejtőznek a nők álomvilágai, és mit találnánk ott? A történet szerintem körvonalaz egyfajta választ, de én szívesen olvastam volna hosszabban is a témáról.
Akár szeretjük Lovecraftet, akár nem, két dolgot szerintem érdemes elismernünk vele kapcsolatban: egyrészt rendkívüli hatást gyakorolt a fantasztikum világára, másrészt kevés olyan szerző van, akinek ma nehezebb lenne ráhangolódni az írásaira. És most elsősorban nem arra gondolok, hogy ebben vagy abban a kérdésben korrekt volt-e vagy sem, inkább arra, hogy milyen sok embertől hallottam már, hogy a Cthulhu hívása neki már nem elég hatásos. Ezért szerintem van értelme újra feldolgozni, és ismét ütőssé tenni az általa megálmodottakat. Így is, ahogy Johnson tette, és másképp is.