Vellitt ​Boe álom-utazása 77% 169 csillagozás

Egy ilyen rövid kis remekmű után érzem a félműveltség izzó billogát homlokomon, miszerint számomra is érthetetlen módon – Lovecraft teljes életművével együtt, szégyenletesen – kimaradt olvasmányaim sorából a Vellitt Boe álom-utazását inspiráló mű is, a Zarándokút Kadathba.
Márpedig ha féloly varázslatos, mint ez a rövid kisregény, már akkor is megbocsáthatatlan ez a hiátus.
A kisregény maga káprázatos szövedéke álomnak, rettenetnek, vágyaknak és félelmeknek. Olyan természetes egyszerűséggel kíséri a szerző az olvasót világok során át, valóság és fantázia, csodák és rémségek között, mintha magától értetődő kinyilatkoztatás lenne, hogy az életben csupán a következetlenség következetessége az egyedüli mérvadó.
Az erre fogékony olvasó könnyedén álmodja magát a sorok közé, és csak a lapok gyors fogyatkozása fúj ébresztőt, és jelzi, hogy ismét az éberek földjén vagyunk.

Melegen ajánlom Vellitt Boe történetét, én pedig lassan elkezdem zarándoklatom Lovecraft nyomában.

Tejszerű ködön átderengő, különös világok között tévelygő sejtelmes álom-utazás, ami H. P. Lovecraft nyomán lassanként rémálom-utazásba csap át. A bölcs és rezignált, szenvedélymentes hősnő nyugodt, szenvtelen egyénisége éles kontrasztot alkot a minduntalan felbukkanó ijesztő, bizarr, horrorba illő földrajzi helyekkel és gyilkos hajlamú szörnyetegekkel, akikkel útja során találkozik. A kisregény legfőbb erőssége a nyugtalanító, nyomasztó atmoszféra, a meghökkentő átjárhatóság össze nem illő világok között. Az ihletforrásul szolgáló Zarándokút Kadathba című klasszikussal való megismerkedés után mindenképpen újraolvasandó.

Lovecraft álomföldeit nem szerencsés összemosni a Cthulhu-mítosz hagyományosabb történeteivel. Ezek a mágikus tájakon játszódó, gyakran különösebb történettel sem rendelkező, rövid írások inkább a weird fantasy előfutárai, a kozmikus horrorhoz legfeljebb az köti őket, hogy a beavatottak ugyanazokra az istenekre célozgatnak a szerző mindkét típusú történeteiben. Egy részük, mint például a Fehér hajó vagy a Celephais, még csak dark fantasynek sem nevezhető, bennük inkább egyfajta elvágyódás és eszképizmus tükröződik. A Zarándokút Kadathba kivétel: ebben Randolph Carter, a Földön született álmodó az Álomföldek legsötétebb, legmorbidabb zugait járja be. De még ez is inkább egy groteszk pikareszk fantasy, semmint valódi horror-történet. Alvilági szörnyetegeivel beszélni és egyezkedni lehet, isteneivel pedig ép elmével túlélhető a találkozás. Ki kell tehát jelentenünk, hogy az Álomföld-történetek talán ugyanabban az univerzumban játszódnak, mint például a Cthulhu hívása vagy az Árnyék Innsmouth fölött, de mindenképpen egy másfajta szűrőn keresztül mutatják be ezt a világot.

Ezt figyelembe véve úgy gondolom, hogy Kij Johnson álomföldje nem rugaszkodott el messzire az eredeti elképzeléstől. Egyidejűleg találhatóak meg itt az idilli vidékek, az egzotikus városok, az őrült és kiszámíthatatlan istenek, valamint az undorító szörnyetegek. Valahol az is logikus lépés volt az író részéről, hogy a világ mindennapi oldalát is bemutatta az egzotikus és groteszk mellett, hiszen ez ma már a fantasy világépítés szerves része. Vellitt Boe álomutazása talán csak ott követett el kisebb hibát, hogy valamivel több hangsúlyt fektetett az előbbiekre és kevesebbet az utóbbiakra. Ha a weird elemek hamarabb jelennének meg a könyvben, az a cselekményt is óhatatlanul mozgalmasabbá tenné.

A történet tulajdonképpen a Zarándokút Kadathba laza folytatása. Randolph Carter kalandjai óta évtizedek teltek el, és az éber világban (a Földön) bekövetkező fejlődés ha lassan is, de kezd átszivárogni az álomföldekre. Az első jelenetekben egyfajta viktoriánus jellegű világra ismerhetünk: Ulthar városában a nők már tanulhatnak és taníthatnak, de csak egy zártkörű, bentlakásos intézményben, amelynek más iskoláknál jóval szigorúbb szabályoknak kell megfelelnie. Hasonló átmeneti állapotot láthatunk a világ más tájain is: egyszerű gépezetek váltakoznak középkori körülményekkel, felvilágosult mentalitás az elmaradottsággal. Csak fokozatosan derül ki, hogy milyen különleges tényezők hatnak az álomföldekre, amelyek miatt sosem válhatnak olyanná, mint az éber világ. spoiler

Bár én már a kezdetektől nagyon hangulatosnak találtam a kisregényt, Vellitt Boe alvilági vándorlása a könyv második felében volt az igazi telitalálat. Johnson nyilván más eszközökkel dolgozik, de a ghoulok és gugok pokoli világát nem kevésbé átütő erővel eleveníti meg, mint annak idején Lovecraft. Az alvilág lényeit pedig úgy mutatja meg új oldalukról, hogy közben ismerősek maradnak annak is, aki eddig az eredeti változatukat ismerte. Vagyis ez még mindig ugyanaz a világ, csak ismét egy újabb szűrőn keresztül. Egy modernebb és flexibilisebb nézőpontból látva az egészet.

A főhős talán legérdekesebb meglátása a könyvben az, hogy Ulthar és a többi város, az egzotikus királyságaikkal és undorító szörnyetegeikkel egyetemben egy férfiak által megálmodott világ. Szó szerint. Amit akár az egész SFF irodalom hőskorára is értelmezhető kijelentésnek vehetünk. Hiszen nem csak HPL, de a fantasztikus irodalom többi klasszikusa is a férfi olvasóknak írt. (Még az a néhány figyelemre méltó női szerző is, aki aktív volt ebben az időszakban. Ha megnézzük C. L. Moore vagy Leigh Brackett korai írásait, azt találjuk, hogy bár korrektebb nőalakokat alkottak a történeteikben másoknál, de alapvetően ők is a fiatal férfiakat célozták meg műveikkel!) Ha tehát képesek lennénk rejtett kapukon át belépni valakinek a képzeletvilágába, joggal tehetnénk fel a kérdést: a világegyetem mely sarkában rejtőznek a nők álomvilágai, és mit találnánk ott? A történet szerintem körvonalaz egyfajta választ, de én szívesen olvastam volna hosszabban is a témáról.

Akár szeretjük Lovecraftet, akár nem, két dolgot szerintem érdemes elismernünk vele kapcsolatban: egyrészt rendkívüli hatást gyakorolt a fantasztikum világára, másrészt kevés olyan szerző van, akinek ma nehezebb lenne ráhangolódni az írásaira. És most elsősorban nem arra gondolok, hogy ebben vagy abban a kérdésben korrekt volt-e vagy sem, inkább arra, hogy milyen sok embertől hallottam már, hogy a Cthulhu hívása neki már nem elég hatásos. Ezért szerintem van értelme újra feldolgozni, és ismét ütőssé tenni az általa megálmodottakat. Így is, ahogy Johnson tette, és másképp is.

Ez egy picike remekmű, egy kicsike irodalmi gyöngyszem, minden díjat és jelölést megérdemelt.
De tényleg, nem ironizálok most. :)

Remekmű önmagában: letisztult, sallangmentes, szép szöveg, idősödő női főhős (ami nekem már mindig Le Guint idéz) a megfelelő érettséggel, gondolatokkal, távolságtartással meg egy macskával, továbbá kiválóan belakott világ, érdekes helyszínek, mellékszereplők és történések.
És valószínűleg remekmű irodalmi helyiértékét tekintve is: erről persze olyan sokat nem tudok mondani, mert életemben egyetlen Lovecraft írást olvastam összesen, az mondjuk pont a Zarándokút Kadathba volt, ami anno nagyon tetszett, de már nem emlékszem rá egyáltalán. Mindenesetre úgy hírlik, ügyesen folytatja, parafrazeálja, korrigálja, visszatükrözi, ésatöbbi Lovecraft munkásságának vonatkozó részét – én ezt készséggel elhiszem*.
Szóval valószínűleg remek kis könyv ez, nem is tudok rá igazából semmi rosszat mondani.

De én valami miatt olyan bődületesen untam! :)

* @Dávidmoly ezzel sajnos nem ért egyet.

Kétféle olvasója van ennek a kisregénynek: akik ismerik Lovecraftet és akik nem. Én az utóbbiak táborát erősítem; ha van is elképzelésem a lovecrafti világról – nyilván felszedegettem ezt-azt innen-onnan –, a reflexió különböző rétegei csak töredékekben értek el hozzám. Persze önállóan is megáll ez a történet, csak úgy valami más lesz.

Különösen a világok közötti átjárásokat szerettem, az álomföld eltérő fizikai törvényeit és időkezelését, és hogy a szereplők mindennek teljesen a tudatában voltak. Az indokolatlan mennyiségű földrajzi és személynév viszont ezúttal is céltalan cicomának tűnt, akárcsak némely epikus fantasy esetében. Összességében nem volt kellemetlen könyvecske, de az emléke gyorsan kopik. Azért nem bántam meg, hogy végül saját példányt vettem, mert kifejezetten szép lett a magyar kiadás.

Érdekes kis könyv, először nem is tudtam, hogy miként kezeljem: tisztelgés Lovecraft előtt, bizonyíték, hogy a nők is lehetnek tökösek, vagy mindkettő egyszerre.
Végül arra jutottam, hogy mindkettő egyszerre, hiszen a történetben sok lovecrafti elem megjelenik, a főhős viszont egy idősebb nő, aki jól teljesíti az elvállalt küldetését.
Az elejét nem éreztem annyira érdekesnek, így sokszor elkalandozott olvasás közben a figyelmem, de mikor Vellitt Boeról bebizonyosodott, hogy egy belevaló utazó, onnantól kezdve a kalandok is egyre izgalmasabbá váltak.
A karakterek közül csak Vellitt Boet lehet jobban megismerni, de őt is csupán annyira, amit a történet megkövetel, és hogy az Olvasónak kielégítse a kíváncsiságát.
A világ, amiben játszódik számomra sokkal többet adott, mert én is útnak indultam, és együtt fedezhettem fel Vellitt Boe szörnyű, mégis csodálatos világát.
A vége pedig egyszerűen zseniálisra sikerült, nem gondoltam volna, hogy oda jut az egész cselekmény, ahova jutott.
Összességében elég jó kis könyv, gyorsan lehet vele haladni, a világ miatt különösen ajánlom olvasásra :)

Álomföldön a távolságok nem voltak állandók, és a tengerekre ez az állítás különösen igaznak bizonyult.

Az álmodó emberek és a civakodó istenek földjén nem léteztek kőbe vésett szabályok, de a véletlenben sem hitt senki.

Lassan megértette, milyen viselkedést várnak itt egy hozzá hasonló korú hölgytől, de sajnos ide sem illett jobban, mint saját világába.

A címe lehetne Álomfölde útikalauza is. Lenyűgöző szépségű – de legalábbis gyönyörűem fordított – szöveg kísér végig minket az álomvilágon. A tájak és helyek leírása egyszerre vad és csodás, a mindenféle rémlények ábrázolása látványos és hátborzongató. És… hát igazából ennyi. Vellitt Boe megy és keres. Egy bizonyos cél hajtja előre, ezért ha kell, megy tovább: gyalog, vagy hajóval, macskával vagy anélkül. spoiler
Tekintettel a Lovecrafttal ápolt zűrös viszonyomra, az ihletforrást nem olvastam*, így összehasonlítani sem tudom, csak magában értékelni. Nekem ez így kevés. Persze, a cím utazást ígér és a könyv utazásra is kalauzol, ráadásul tényleg nagyon szép a szöveg, de valahogy mégis többet vártam volna, főleg a megérkezéstől.

*spoiler

Vajon a nőknek is van Lovecraft-álomországuk?
Van. Nem is akármilyen.

„Johnson története önmagában is olvasható és teljesen élvezhető, nem szükséges hozzá Lovecraft novelláinak ismerete. Egy olyan (dark) fantasy világba kalauzol minket Vellitt oldalán, ami megannyi csodával, de szinte majdnem ugyanannyi – ha épp nem több – borzalommal tölti el az odalátogatókat és az olvasókat. Az Álomvilág tartogat néhány összecsapást a kalandra vágyók számára, azonban a kisregény elsősorban nem szórakoztatni akar, sem pedig az olvasó eszképizmusát táplálni. A Lovecraft eredetije nélkül számos olvasat lehetséges: elszámolás korábbi életünkkel, visszatérés régi önmagunkhoz, egy régi és új világ felfedezése, de akár egy belső utazás történeteként is értelmezhető – mindez tőlünk függ.(…) Azonban ha ismerjük Lovecraft eredetijét vagy az Álom-ciklusba tartozó művek egyikét, többet ad a szöveg. Johnson saját történetet épít Vellitt köré, nem emeli át Randolph Carter vagy más Lovecraft-írások cselekményét a női olvasatba, de műve így is hamisítatlanul lovecrafti lesz. Kérdés, mi számít lovecraftinak? ”

Bővebben: https://roboraptor.24.hu/2018/04/12/vajon-a-noknek-is-v…

Nagyon tetszett az ötlet, hogy egy ötvenes nő legyen egy fantasy vándor-főszereplője. De valahogy kevés volt a kaland,mármint túl egyszerűek voltak, vagyis közben az a gyanú is feltámadt bennem, hogy nem egy fantasyt olvasok, hanem valódi irodalmat, ami az emlékek és az álmok, vagyis az álmokba zárt emlékek világát akarja megjeleníteni. Irodalomnak viszont kicsit kevés volt. De közben meg mégiscsak jó volt olvasni is, megérteni is. (Már amennyire sikerült, biztosan van egy csomó olyan rétege, amit nem sikerült megfejtenem.)

Ez a könyv olyan volt, mintha vennének egy nemes óbort, majd addig töltik rá a szódát, míg sóherfröccs nem lesz belőle. Hiába szerepelnek egy történetben a Cthulhu mítoszból ismert nevek, az álomföld tájai, városai, szereplők, ha amit az író összerak, az meg sem közelíti Lovecraft szellemiségét, ez egy YA fantasy. Egy sóherfröccs, ami ugyan hűsítő amikor meleg van és nyár, de ezzel csak elpocsékolták az óbort. Kár.