Papírsárkányok 93% 1001 csillagozás

Nos, hát akkor… szembe az árral (vagy a széliránnyal).
Színes papírsárkány tánca az égen. Szívet-szemet gyönyörködtető, még akkor is, ha borús ég alatt cikázik. A zsinór azonban, amely a földi realitáshoz köti, túl vékony és bizonytalan kezek fogják. A sárkány túl magasra száll, egyet rándít a zsinóron, és hopp, eltűnik a szemünk elől. Volt-nincs, mint a mesében.
Ez az első és azóta is fennálló benyomásom a regényről. Én határozottan amerikás módra megírt bestsellert, érzelmekre apelláló, számos klisével és közhellyel dolgozó, a giccs határát súroló, néha átlépő (tan)mesét olvastam. Mesét apa és fiú kapcsolatáról, barátságról, bűnről és bűntudatról, elmulasztott lehetőségekről, döntésekről, önazonosságról, megtérésről. Mesét úgy cselekményvezetésben, mint karakterábrázolásban. Mesét a motívumok kibontásában, csodás véletlenek és egybeesések halmozásában. Mesét a sors igazságszolgáltatásásról és a megváltás ígéretéről.
Amir története lehetne földrajzi-politikai kontextustól független példázat is (megkövetem a rajongókat, de muszáj kimondanom: amolyan coelhós út a megvilágosodás és megváltás felé), ám az afgán közelmúlt miliőjébe helyezve többet ígér. Az más kérdés, hogy ezt a többet nem igazán tudja megvalósítani.
Bár a társadalmi és vallási ellentétek és az ezeken való felülemelkedés nehézségei, a monarchia bukása, az oroszok/szovjetek bevonulása, a tálibok hatalomra jutása, a menekülések mind-mind helyet kapnak a regényben, mégsem áll össze az afgán társadalom vagy a politikai változások igényesebb, mélyebb összefüggéseket is megvilágító rajza. Maradunk a felszínen lebegő jelzéseknél, annak ellenére, hogy Amir és Hasszan alakja, sorsa általánosítható, jelképesen is értelmezhető, és ezáltal az egész afgán társadalom és nem csak az egyes ember számára teszi érvényessé a példázatot.

Nem békültem ki a karakterábrázolással sem, hiszen többdimenziós alakokról, jellemfejlődésről, talán Amir kivételével, nem nagyon beszélhetünk. A jók szinte emberfelettien jók, a rosszak meg emberalattian azok. Hasszan (és apja) a hűséges szolga odaadásával, feltétlen szeretetével és önfeláldozásával ajándékozza meg urát, erkölcsi tartásuk megrendíthetetlen. Aszef, a tipikus főgonosz, akit a lehető legkülönfélébb bűnök terhelnek, aki elől nincs szabadulás, és aki folyamatosan visszatér a főszereplők életében spoiler. Amir egy alapjában jó, ám tévelygő ember, akit állandó bűntudat kísér, aki apja bűnéért is vezekel, spoiler

Teljesen nyugati nézőpontú, hollywoodi sztori afgán díszletekkel, tele annyi előreutaló mozzanattal, hogy alig marad meglepetés az olvasó számára. Ami a narrációt illeti, a regény három kiemelt dologra reflektál: irónia, klisék és lyukak a történetben. Az előbbit hiába kerestem, az utóbbiakból viszont volt bőven.
Bár egyértelmű az elbeszélő érzéke a részletekre való figyelés és a lélektani megközelítés iránt, érthetetlen számomra, miért nem sikerült túllépni a klisékre és a véletlenekre való építkezést, a romantikus megközelítést, amely meghatározó vonása a regénynek.
Lehetett volna ez jobb is, ha…

„Érted ezerszer is…” mióta letettem a könyvet, azóta is a fülembe cseng, szinte zakatol ez a kis rövidke mondat. Olyan mintha ez lenne a lelke történetnek, dobbanása a szívnek.
Kevés olyan könyv van, amin még napok múlva is az agyam kattog és a szívem összeszorul, ahogy rágondolok. Khaled Hosseini remekül ír, megérinti az olvasó lelkét, kéz a kézben haladunk végig vele a történetén, Kabul utcáin keresztül egészen San Franciscoig.
Sajnálatos módon a mű háttere nagyon is aktualitását éli, talán még jobban, még embertelenebb lett az élet Afganisztánban. Sohase fogom megérteni ezeket a hatalmi harcokat, ezt a fajta kegyetlenséget, ahogy ember az emberiség ellen fordul. Nagyon jól bemutatja az ottani viszonyokat, mi hogy alakult ki, teljes összképet ad az ottani helyzetről.
Hasszan és Amir története egy remekbe szabott családtörténet, ami hol felemel, hol pedig összetör darabokba, mint egy szétesett puzzle darabkáit. Olyan mélységekbe repített, hogy többször is megkönnyeztem.
Szívembe zártam ezt a történetet a kis repkedő papírsárkányokkal együtt… !

Egy profi módon megírt, lélekbe markoló regény egy afganisztáni menekülttől, mai népszerű nevén migránstól gyermekkortól felnőttkorig, amelyet én itt Magyarországon olvasok, miközben nem fenyegeti feleségemet, lányomat megerőszakolás, molesztálás, engem sem kirablás, a kerítések védelmében legfeljebb lekávézhatom a pólómat, pedig lenne itt hely dolgozni, megélni, akár a betöltetlen álláshelyekre, akár az odahagyott volt szovjet laktanyákra gondolok, amit akár a betelepülők maguk a két kezükkel újíthatnának fel, de a regény barátságról, családról, kiállásról bátorságról szól, s csak az vetheti rá a hollywoodi kliséket felhasználó, közhelyes, érzelmekre apelláló megállapítást, aki saját életében nem tapasztalta ugyan azokat a közhelyes szituációkat, amikor döntenie kellett: gyáva lesz, vagy bátor, elvhű, vagy megalkuvó… S igen, az ehhez hasonló emlékezetes döntések és tettek hatásai életünk végéig elkísérnek.
Tehát összefoglalva: nagyon aktuális, tán időtlen könyv egy elsőkönyves alkotótól, aki Afganisztán emberi, társadalmi, vallási problémáit is hűen bemutatva igazán maradandót alkotott.

Szépség. Igen, szépséget érzek. Gyűlölet. Igen, gyűlöletet, a megtörténtek miatt. Szorongás. Igen, olyan szorongást, amely megfélemlít bárhová is megyek, a valósággal, a csodával és a szépséggel együtt. Mert a „sárkányok” nem csak a fellegekben küzdenek. Ez a könyv, az a fajta könyv, amely újra értékeli az „Ön” értékeit. Ez a könyv emlékeztet arra, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy olyan országban élek, ahol nem tapasztaltam meg a hadviselés és a terrorizmus brutalitását. Egy véget nem érő üzenet, az árulás a megváltás magával ragadó, érzelmes történetéről, amely, egy kis reményt adhat a szereplők jövőbeli életének, és talán a háború sújtotta Afganisztánnak is. És újra szépséget érzek. Szeretem minden magasságával és mélypontjával együtt. Insallah, ahogy az afgánok mondják: Ha Isten is úgy akarja.

„Ez az igazi Afganisztán… Te mindig turista voltál ebben az országban, csak nem vetted észre.”
    

Ez a könyv gyakorlatilag a megjelenése óta várta, hogy elolvassam végre (ugyanígy, a filmet sem láttam, mivel ugye a könyvet szerettem volna előbb elolvasni). 2016 óta a polcomról is ordibált a könyv (Itt vagyok! Itt vagyok! Olvass már el!), aztán valahogy sosem került rá sor (szegény sorstársai is vannak ám, úgyhogy lehet őket sajnálni). Szóval végre konkrétan is betervezem (mire jók a saját, polcürítős kihívások :-D), persze, hogy nem bántam meg. Faltam a lapokat, gyönyörű történet, bár nagyon nagy meglepetések nem értek, az összes „csattanót” tudtam, talán csak a legutolsót nem spoiler
    
…akinek nincs lelkiismerete, akiben nincs jóság, az szenvedni sem tud."
    
Annak ellenére tetszett, hogy a mesélő személye, Amir egy elkényeztetett, önző kis dög, most őszintén, vártam, hogy az apja (vagy Aszefék) mikor fenekelig egyszer el úgy istenuccse… Nem mondom, lehet egy gyerek gyáva, de a gondolkodásmódja se volt ám szimpatikus spoiler, mégis ugye az ő életét követtük nyomon, Haszánról csak utólag kaptunk információkat. Persze a végső döntésével javított a renoméján, főleg akkor, amikor spoiler.

A kötet legértékesebb pillanatai talán azok, amikor visszatér Afganisztánba és felvillan az, hogy mégis milyen életet éltek – sőt, most is élnek, újra – az emberek, a nők, a gyerekek… Akik a vendégnek tett ételt bámulják, mert éhesek, de a tisztelet elvárja, hogy az utolsó falat is annak jusson, ahol a saját műlábát adja el az apa, hogy a gyerekei ehessenek… Hosseini csak karcolgatta a felszínt, nem éreztem „afgán”-nak az írást, inkább amerikainak, de azt hiszem, így jobban eladható is volt és talán több emberhez eljut, még ha „light”-os módban is, hogy mi történik egy ilyen országban (és mennyi az Aszef féle alak).
    

„… azon gondolkoztam, hogy talán igaz az, amit Afganisztánról mondanak. Itt tényleg nincs remény.”

Nem véletlenül tartott fél évig ennek a könyvnek az elolvasása. Annyira fájt, hogy el sem tudom mondani. A könnyeim elhomályosították a látásomat, és le kellett tennem. És mivel így hatott rám, egyszerre nem is voltak képes sokat olvasni belőle.
Az első kb. 4/10-ét villámgyorsan elolvastam, abban nem volt hiba, pár nap alatt befaltam. Csakhogy utána jött a kötet nehezebbik része. Azt hiszem, azért is haladtam vele lassan, mert féltem, mi lesz a vége…
Szerettem/szeretem ezt a könyvet.
Bárcsak mindenki elolvasná.

A Könyvlista c.könyv miatt kerítettem sort erre a könyvre. És csodálatos,szintén kedvenc lett.
2 egyidős fiú nő fel együtt,az egyik a ház urának a fia,a másik a szolgájuk fia. A szolga fia,Haszan rajongásig szereti a barátját,mindent megtesz érte,de a másik fiú,Amir,nem tiszteli és a külvilág felé nem vállalja a barárságukat.
És egy nap szörnyű dolog történik Haszannal,és eltávolodnak egymástól a fiúk. Amir Amerikába költözik,de lelkiismerete,és a sors visszaszólítja hazájába. Vajon jóvá tudja tenni azt a szörnyű napot?
Megható és szívbemarkoló történet volt.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire a részemmé válik, ennyire benne élek majd.
Érdekesnek találtam, hogy a címre utalás nem csak valóban egy utalás volt, mint nagyon sok könyvben, hanem a kezdettől a végéig végigkísérte a cselekményt.
A valódi politikai híreken kívül nem sokat tudtam az országról, tényleg csak a tálibok híre keveredik ki a nagyvilágba, ami ugye, nem éppen teszi szerethetővé őket.
Kicsit erre is számítottam, illetve féltem, hogy nagyon belekeveredik a politika a történetbe, de szerencsére nem.
Olyan tanulságokat kaptam emberségből, embertelenségből, hogy míg élek, nem fogom feledni.
Olyan mély lelki történésekből kellett vizsgázni, amiket szinte meg sem tudok fogalmazni, pedig ez ritkán szokott előfordulni. A barátság, ami ugye, mint tudjuk, vér általi kapcsolatot is jelöl, a szakítás, a vágy az újramegtalálásra, borzalmas, egyszerűen fájdalmas.
Mindenesetre újra és újra megtapasztalhattam, hogy „szavakkal könnyebb sebeket ütni, mint gyógyítani”, hogy ami fáj, az életünk végéig fájni fog. Mondhatnám, hogy vigyázzunk, kit és mivel bántunk meg, de ezek üres szavak, az élet nem így működik. Mindenesetre vigyáznunk kellene kapcsolatainkra, mert egyszer, és záros határidővel élünk.
Annyira szép könyv, hogy fáj. De nnnagyon, sőt ddde nagyon szeretem!
Köszönet @shadowhunter1975-nek érte!

Nem tudom, létezik-e olyan hollywoodi klisé, amit Hosseini nem gyömöszölt bele ebbe a könyvbe. Azt azonban meg kell hagyni, hogy jól bánik velük. Jól felépített, fordulatos cselekmény, hihetetlen, cseppet sem életszerű véletlenek, könnyfakasztó jelenetek teszik könnyen fogyaszthatóvá a regényt. Még az én kérges szívemet is majdnem meglágyította, tolultak is a könnyek a szemembe, de nem engedtem őket útjukra, mert olcsó könnyek lettek volna.

Mielőtt azonban bárki felháborodna, hadd tegyem egyértelművé, hogy nem az ábrázolt szörnyűségeknek, nem Afganisztán tragédiájának szól ez a pikírt ítélet, kizárólag és csakis az ebből a kegyetlen valóságból szerkesztett történetnek és a hatásvadász előadásmódnak.

Nem mondom mégsem, hogy csalódtam, hiszen valami ilyesmire számítottam, és ez a csúf előítélet most kivételesen igazat súgott. Amúgy nincs bajom a bestsellerekkel, régebben sokat fogyasztottam belőlük, és úgy gondolom, fontos a szerepük a könyvpiacon. Egy-egy jól megírt bestseller tömegekhez juttat el fontos témákat, gondolatokat. Ezért is emeltem fel végül az eredetinek gondolt három pontot négyre. Mert a maga kategóriájában valóban jó ez a regény. Az más kérdés, hogy nekem már kevés.

Olvastam a tálibok uralmáról sokkal mélyebb, megrendítőbb művet is. Igaz, egyik sem áll 80 % fölött. (Lehet, baj van az irodalmi ízlésemmel. ) Megnéztem, hogyan értékeltem akkor őket. Az egyiket remekműnek éreztem, a másikat most felemeltem fél ponttal.

Csodás könyv. Hús-vér szereplők, fájdalmas és szép jelenetek, kőkemény emberi sorsok, afgán világ, háború, gyönyörű barátság, amit sok fájdalom tarkít, és még sok-sok papírsárkány, aminek szerepe is van, nem csak a könyvnek a címe. Annyi minden van ebben a történetben, amitől lehetne giccses, de Hosseini magasan megugrotta azt a lécet, ami ezen túl mutat. Nagyon tetszett, hogy végre egy főszereplő, aki nem magába szerelmes, hanem meglátja (persze sok hiba után), hogy mennyire önző és furcsa is volt, főként gyermekkorában, mikor ő imádat tárgya volt több ember szemében is, de neki az édesapja szeretete kellett mindenek felett. Főszereplőnk bizony sokszor volt gyáva, egy szem gyermekként elkényeztetve, magas lóról beszélve, olykor unszimpátiát is válthatna ki, ha nem lenne gyerek még. Legjobb barátja Haszan sosem volt gyáva, ha főhősünket kellett megvédeni. Főhősünk is kap egy új esélyt, hogy bizonyíthassa rátermettségét, hogy az azóta eltelt idő felvértezte-e, hogy tud-e élni a lehetőséggel, le tudja-e róni a múltbeli hibákat? Azt Hosseini elmeséli nekünk, de az út nagyon rögös és hosszú, hogy van-e boldogság az út végén? Lehet.
Még annyit, hogy természetesen Haszan volt a kedvencem a történetben, mindenkinek legalább egy ilyen barátot kívánok!