Egyezer ​tündöklő nap 95% 246 csillagozás

Nehéz bármit is nyilatkozni erről a könyvről. Megható és borzasztó is. A nők szerencsétlen sorsa és elnyomása mindkét érzést kiváltja belőlem. A hosszú időszak, amit a történet körbeölel, nagyon kegyetlen. Számomra sok újdonságot tartalmazott az Afganisztánban lezajlott eseményekről. Amíg az ember nem olvas komolyabban utána, nem is biztos, hogy megért mindent. Nagyon sok információt kaptam, de volt számomra egy, ami szinte hihetetlennek hatott, hogy ezért kellett háborúzni (?), és annyi ártatlan embert tönkretenni.
A főhősök élete rettenetes. Tudjuk, hallunk róla, kicsit ismerjük a nők elnyomásáról, bántalmazásáról szóló történeteket, de ezt, így, oldalról-oldalra, borzalmas volt olvasni. Rajtam a hideg futkosott. Nagyon jól megírt, érzékletes történet.

Mindenkinek ajánlom, aki szereti az érzelmes történeteket.
Nem egy eget rengetően különleges történet, nincs túlzás, nincs szélsőség, mégis olyan gyönyörű, szívmelengető érzéssel töltötte tele az író, hogy öröm olvasni a mondatait.
http://zsuolvas.blogspot.hu/2016/09/khaled-hosseini-egy…

Nemcsak könnyel, tűzzel is „világít”. Rendkívüli kortárs (társadalmi) dokumentum, amely az afgán történelmet fedi le a szovjet háború előtt, a tálibok szabályai után. Ebből az időszakból eredő agresszió, a nőkkel szembeni (elkerülhetetlen) erőszakot eredményezte. Hosseini megváltja Afganisztán egészét a két nő emberiségének bemutatásával. Bár a könyvben sok a veszteség és fájdalom, az író mégsem engedi meg, hogy a történet érzelmi hangzása melodráma lehessen. Úgy éreztem, hogy üzenete nem a brutalitás vagy a depresszió, hanem inkább a remény és az emberi szellem keménysége, az erőnek és a méltóságnak tökéletes összefoglalása. Elborzadok az erőszak bármely formájától mégis „éltem és lélegeztem” ezt a történetet.

Hosseiniben nem lehet csalódni!

Két sorsüldözött nő története fonódik össze ebben a regényben az afgán háború idején…hihetetlen, hogy van/volt még ilyen a 20. század végén, a 21. elején…! És feltételezem, nem csak ez a két nő él/élt ilyen helyzetben; feltételezem, még ma is tart Afganisztánban (is) a nők kiszipolyozása mind fizikai-, mind lelki értelemben.

Egy percig sem untam Hosseini történetét, annyira lebilincselően ír!

Mélyen megindító könyv, nagyon megrázott.

Nehéz erről írni, mert kiveri jó pár helyen a biztosítékot. Nagyon sajnáltam a főszereplőt, hogy a szülei hibájának következményeként, ilyen életre lett kárhoztatva. Igazából mindkét lányt sajnáltam. Borzasztó a gondolat is, hogy ilyen és még ennél rosszabb dolgok a valóságban is vannak. Nem csak az ilyen kényszerházasságokra gondolok, hanem a háború szörnyűségeire is. Mindezek ellenére, nagyon vitt magával a történet, szerettem volna ha… de végül másképp lett.

Sokat gondolkodtam azon, miért ennyire népszerű a szerző, és miért tud engem is a fotelhez ragasztani, Európa közepén, egy viszonylag egyenlő társadalomban élve? Mi az, ami megfog a történeteiben, és magammal viszem a lelkemben örökre a mondanivalóját? Mindig ugyanoda lyukadok ki, az emberi kapcsolatokhoz. Az És a hegyek..-ben a testvéri kapcsolat volt az, ami megérintett, ebben a regényében pedig főképp a szülő-gyermek kapcsolatok. Csodás volt olvasni Marjam és Leila kapcsolatának változásáról, mindketten rengeteget fejlődtek, amíg a gyűlölettől eljutottak az anya-lánya kapcsolat legőszintébb, legerősebb fokáig. Erőt és reményt adtak egymásnak, a legbrutálisabb helyzetekben is. A szerző számomra hihetetlen módon bele tudott bújni ennek a két nőnek a bőrébe, tökéletesen közvetítette a gondolataikat. Meggyőzött és megrendített. Megmutatta, milyenek ezek a nők, amikor elveszítenek mindent, fizikailag és érzelmileg lenullázódnak, mégis, együtt, szeretetet adva egymásnak, le tudják győzni a világot.
Az érzelmi hatás hátteréül egy európai számára teljesen idegen környezet szolgál. Egy ismeretlen világ, amiről sokan azt képzelik, hogy a burkák alatt egyforma, tanulatlan, sorsukat elfogadó nők vannak. Ez hatalmas butaság. Nem mentség, hogy el sem tudjuk képzelni, milyen lehet oktatás nélkül felnőni, könyvek nélkül élni, szeretet nélkül házasodni. Ki sem lépni az utcára férfi kíséret nélkül?
Kegyetlenül nehéz volt olvasni a könyv háborúval kapcsolatos részeit. Itt süvítenek a rakéták és robbannak a bombák, életeket oltva ki. Még kevésbé elviselhető szembesülni a tálibok tetteivel. Ami pusztítást véghezvittek ebben az országban azt nem lehet kifejezni. Nem tudok indulatok nélkül írni róluk, az emberiség legalja ez a népség. Több ezer éves történelmi értékek vesztek oda.
Nem tudom eléggé kiemelni és méltatni, mennyire gyönyörű az írásmód, mennyire kidolgozottak a karakterek. A történet szerelmi szála keserédes, nagyon megszerettem Leila és Tárik párosát, de nem rajtuk van a hangsúly. Minden elismerésem a szerzőé, aki már az első regényével is elérte, hogy a világ olvasó emberei más szemmel nézzenek Afganisztánra. Ebben a regényben azt is elérte nálam, hogy tisztelegjek az afgán nők ereje előtt. A világnak észre kell vennie és segítenie kell a sok millió afgánnak, akik a környező országok menekülttáboraiban élnek!
Szívemből ajánlom ezt a könyvet minden felnőtt olvasónak.

Valószínűleg az én készülékemben (is) van a hiba, de nem sikerült kellőképpen ráhangolódnom a történetre. Ennél többet vártam. Könnyeket. Hányingert. Dühöt. Katarzist. Persze többször elborzadtam olvasás közben, mik megtörténhetnek a világban, milyen életre kényszerítik a nőket még a mai napig is, próbáltam együtt érezni ezzel a két asszonnyal, de valami áthatolhatatlan akadályba ütköztem. Talán a regény túlságosan is tényszerű, semleges írásmódja az oka, vagy csak éppen nem voltam eléggé befogadó állapotban? Nem tudom, de nem érte el a várt hatást.
Ezen kívül hiányoltam egy átfogóbb ábrázolást a korról, a politikai- társadalmi viszonyokról – jöttek mentek a rezsimek, de igazán nem tudtam meg róluk semmi újat.
Mindez nem jelenti azt, hogy nem tetszett. Csak elmaradt a katarzis.

Nagyon megrázó könyv. Mostanában sok könyvet olvastam nehéz női sorsokról (valahogy a 80 országos kihíváshoz sorra ezek a könyvek találnak meg), így amikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet, egy kicsit féltem is tőle, hogy megint egy szomorú történetbe csöppenek. Olvasni is szörnyű ezeket, miközben nap, mint nap hallja, olvassa, látja az ember a tv-ben, hogy ezek valós történetek, több millió nő mindennapjai. De erre nem voltam felkészülve. A könyv túl megy minden elképzelhető határon. Ezek a nők nem élnek, hanem mindennap reménytelenül, beletörődve sorsukba szenvednek egy olyan társadalomban, ahol őket nem tekintik embernek, de gyakran még élőlények sem.
A könyv első részében még képet kaphatunk arról, hogy régebben mennyire más volt a helyzet Afganisztánban. Hogy változott meg nem csak a nők, de az egész ország helyzete és sorsa a különböző külső és belső elnyomások alatt. Hogy pusztították el a háborúk és belső viszálykodások mind az ország, mind az emberek életét és értékeit. Hogy tud egy egész ország a XX. századból egyszercsak visszasüllyedni valami sötét és elképesztően kegyetlen állapotba. Ezt a változást látva még félelmetesebb az egész.

Hosseini második könyvét abszolválva, azt kell mondjam, az író tudja, hogyan fakasszon könnyeket. Nem képviseli az irodalom csúcsát, de olvasmányos stílusban vezet át Afganisztán bombáktól szaggatott harminc évén két küzdelmes sorsú nő szemével láttatva. Nem gondoltam volna, hogy a burkát, mint jótékonyan óvó leplet szívesen is lehet viselni.