Egyezer ​tündöklő nap 95% 113 csillagozás

Nehéz bármit is nyilatkozni erről a könyvről. Megható és borzasztó is. A nők szerencsétlen sorsa és elnyomása mindkét érzést kiváltja belőlem. A hosszú időszak, amit a történet körbeölel, nagyon kegyetlen. Számomra sok újdonságot tartalmazott az Afganisztánban lezajlott eseményekről. Amíg az ember nem olvas komolyabban utána, nem is biztos, hogy megért mindent. Nagyon sok információt kaptam, de volt számomra egy, ami szinte hihetetlennek hatott, hogy ezért kellett háborúzni (?), és annyi ártatlan embert tönkretenni.
A főhősök élete rettenetes. Tudjuk, hallunk róla, kicsit ismerjük a nők elnyomásáról, bántalmazásáról szóló történeteket, de ezt, így, oldalról-oldalra, borzalmas volt olvasni. Rajtam a hideg futkosott. Nagyon jól megírt, érzékletes történet.

Mindenkinek ajánlom, aki szereti az érzelmes történeteket.
Nem egy eget rengetően különleges történet, nincs túlzás, nincs szélsőség, mégis olyan gyönyörű, szívmelengető érzéssel töltötte tele az író, hogy öröm olvasni a mondatait.
http://zsuolvas.blogspot.hu/2016/09/khaled-hosseini-egy…

Mélyen megindító könyv, nagyon megrázott.

Sokat gondolkodtam azon, miért ennyire népszerű a szerző, és miért tud engem is a fotelhez ragasztani, Európa közepén, egy viszonylag egyenlő társadalomban élve? Mi az, ami megfog a történeteiben, és magammal viszem a lelkemben örökre a mondanivalóját? Mindig ugyanoda lyukadok ki, az emberi kapcsolatokhoz. Az És a hegyek..-ben a testvéri kapcsolat volt az, ami megérintett, ebben a regényében pedig főképp a szülő-gyermek kapcsolatok. Csodás volt olvasni Marjam és Leila kapcsolatának változásáról, mindketten rengeteget fejlődtek, amíg a gyűlölettől eljutottak az anya-lánya kapcsolat legőszintébb, legerősebb fokáig. Erőt és reményt adtak egymásnak, a legbrutálisabb helyzetekben is. A szerző számomra hihetetlen módon bele tudott bújni ennek a két nőnek a bőrébe, tökéletesen közvetítette a gondolataikat. Meggyőzött és megrendített. Megmutatta, milyenek ezek a nők, amikor elveszítenek mindent, fizikailag és érzelmileg lenullázódnak, mégis, együtt, szeretetet adva egymásnak, le tudják győzni a világot.
Az érzelmi hatás hátteréül egy európai számára teljesen idegen környezet szolgál. Egy ismeretlen világ, amiről sokan azt képzelik, hogy a burkák alatt egyforma, tanulatlan, sorsukat elfogadó nők vannak. Ez hatalmas butaság. Nem mentség, hogy el sem tudjuk képzelni, milyen lehet oktatás nélkül felnőni, könyvek nélkül élni, szeretet nélkül házasodni. Ki sem lépni az utcára férfi kíséret nélkül?
Kegyetlenül nehéz volt olvasni a könyv háborúval kapcsolatos részeit. Itt süvítenek a rakéták és robbannak a bombák, életeket oltva ki. Még kevésbé elviselhető szembesülni a tálibok tetteivel. Ami pusztítást véghezvittek ebben az országban azt nem lehet kifejezni. Nem tudok indulatok nélkül írni róluk, az emberiség legalja ez a népség. Több ezer éves történelmi értékek vesztek oda.
Nem tudom eléggé kiemelni és méltatni, mennyire gyönyörű az írásmód, mennyire kidolgozottak a karakterek. A történet szerelmi szála keserédes, nagyon megszerettem Leila és Tárik párosát, de nem rajtuk van a hangsúly. Minden elismerésem a szerzőé, aki már az első regényével is elérte, hogy a világ olvasó emberei más szemmel nézzenek Afganisztánra. Ebben a regényben azt is elérte nálam, hogy tisztelegjek az afgán nők ereje előtt. A világnak észre kell vennie és segítenie kell a sok millió afgánnak, akik a környező országok menekülttáboraiban élnek!
Szívemből ajánlom ezt a könyvet minden felnőtt olvasónak.

Valószínűleg az én készülékemben (is) van a hiba, de nem sikerült kellőképpen ráhangolódnom a történetre. Ennél többet vártam. Könnyeket. Hányingert. Dühöt. Katarzist. Persze többször elborzadtam olvasás közben, mik megtörténhetnek a világban, milyen életre kényszerítik a nőket még a mai napig is, próbáltam együtt érezni ezzel a két asszonnyal, de valami áthatolhatatlan akadályba ütköztem. Talán a regény túlságosan is tényszerű, semleges írásmódja az oka, vagy csak éppen nem voltam eléggé befogadó állapotban? Nem tudom, de nem érte el a várt hatást.
Ezen kívül hiányoltam egy átfogóbb ábrázolást a korról, a politikai- társadalmi viszonyokról – jöttek mentek a rezsimek, de igazán nem tudtam meg róluk semmi újat.
Mindez nem jelenti azt, hogy nem tetszett. Csak elmaradt a katarzis.

Habár érdeklődve kezdtem neki a könyvnek, mégsem gondoltam, hogy ennyire fogja olvastatni magát. Szerettem Marjam gyermekkorát, az apjához és anyjához fűződő viszonyát olvasni. Ahogy felnőtté, éretté kellett válnia, szörnyű volt. Az, hogy Afganisztánban milyen elnyomott életet élhet csak egy nő, egy asszony, az egy dolog. De a brutalitás, amit kaphat egy férfitől… Elszörnyedtem, de nagyon. Ezt leszámítva szívesen merültem bele ebbe a részbe is. Aztán jött Leila, a szintén sajnálatra méltóvá váló sorsával. A két női sors összefonódásának mikéntjén nagyon meglepődtem. Valami másra számítottam. Nagyon tetszett, hogy összefogtak a bajban, s együtt próbáltak változtatni a kegyetlen sorsukon. A történet vége pedig teljesen meglepett.
Szép történet volt, női sorsról, összefogásról, szeretetről, gyűlöletről, és a kegyetlen háborúskodásról. Maga a kiadás pedig nagyon ízléses. Ezzel teljes lett a Hosseini sorozatom.

Ez a könyv tele van borzalommal. A háború, a női nem semmibevétele, a tálibok hatalma mind nehezen emészthető. Belegondolni is rossz, hogy nők ilyen körülmények között élnek. Nem tudom, hogy el tudnék-e viselni ennyi fájdalmat, megaláztatást. A legszomorúbb, hogy bár a történet fikció, de sajnos valóság alapja van. Ez a lelki és fizikai terror könnyeket csalt a szemembe. És mindig csak rosszabb jött. Olvasás közben úgy éreztem, hogy nincs kiút. Ennyi kegyetlenséget ép ésszel nem lehet kibírni.
A két nő barátsága csodálatos. Nehéz életük van, nehezen indul a kapcsolatuk. Mégis ez a kapcsolat megvillant egy kis reményt, hogy ketten együtt hátha túlélik ezt a rengeteg szenvedést.

„– Jegyezd meg, amit most mondok, jól jegyezd meg: mint az iránytű, ami mindig észak felé mutat, úgy találja meg a férfi vádló ujja is a nőt. Mindig. Ezt sose feledd, Marjam.” Ez a mondat szinte mottója a könyvnek. A két asszony szenvedéseiről szóló történetnek. Mert szenvednek ők a megszállás, a polgárháború, a tálibok rémuralma miatt is, de legtöbb szenvedést a család férfitagjai okozzák (bár van kivétel). És könnyen mondom én, hogy de miért tűrik el? – hát azért, mert nem tehetnek mást. És ez a könyv ezzel szembesít brutálisan. És hogy miért olvastam mégis? Mert hiába vérlázító és felháborító, mégis megható, mert derűs, mert a végén felcsillan a remény.

A könyv, amelyet elsősorban egy kihíváshoz kezdtem olvasni, hogy aztán kb. a harmadánál kiderüljön, hogy ahhoz nem lesz jó, mert egy – a kihívás szempontjából – fontos dologban hazudik a fülszöveg és a címkék. Hogy ne ködösítsek, azért kezdtem olvasni, mert kellett egy könyv a 80-as évekről, és ez még érdekesnek is ígérkezett. (Utóbbiban nem is volt hiba)
Nos, a könyv nem a 80-as évekről szól, tehát ha valaki csak ezért akarná a kezébe venni, fölösleges. A könyv a 70-es évek végén indul, majd a 80-as évek végére ugrik, és aztán a cselekmény legnagyobb része a 90-es éveket írja le, és végül a 2000-es években fejeződik be. Szép nagy időtáv, de ennyi kell ahhoz – és még ez sem elég –, hogy bemutassa az afganisztáni háborúkat. És teszi ezt, mint sok más könyv, konkrét megfogható, mindennapi személyek nézőpontjából. A regény felépítése egyébként nem különösebben bonyolult, kronologikus, csak a nézőpont váltakozik. A nyelvezet szép, a helyi kifejezések használata kölcsönöz neki némi exotikumot is. Sajnos a szótárt a végén későn fedeztem fel. (Hülye e-könyvek…)
Mint számtalan rajongója mutatja, a könyv ügyesen pengeti az érzelmi húrokat, időnként reményt kelt, máskor elborzaszt, megint máskor együttérzést ébreszt és/vagy épp felháborodást. Amiért mindenképp ajánlani tudom, mert közelebb hozza az afgán kultúrát és az ország sorsát, így talán kicsit többet tudunk azokról az emberekről és múltjukról, akik országunkba kérnek bebocsátást/pontosabban áthaladást rajta. Külön ajánlom azoknak, aki szívesen olvasnak női sorsokról. Ha valami, akkor a két főszereplő közötti viszony fejlődését érzem a regény erősségének.
Ugyanakkor időnként kiszámíthatónak éreztem, nem igazán tudott meglepni, de lehet, hogy csak azért, mert már nem nagyon van olyan fordulat, amit valaki meg ne írt volna. A szerző – nyilván – próbálja manipulálni az érzéseinket, de úgy érzem, vannak, akik ezt nála ügyesebben csinálják. Azért a Papírsárkányoknak lehet, hogy adok még egy esélyt, majd egyszer.

Mint az iránytű, ami mindig észak felé mutat, úgy találja meg a férfi vádló ujja is a nőt. Mindig.

Ha a szívemre hallgatok, akkor ez a könyv öt csillagot kapna, mert az ábrázolt kultúra (és az érezhető szeretet a haza iránt), a nők széles érzelmi skálája (pl Marjam kezdeti féltékenysége Leila iránt) és a történet tragédiája megérdemelné. De néha a józan eszem fölém kerekedik. És a fülembe súgja, hogy a férfiakra ráfért volna még egy kis karaktermélyítés. Hogy a dupla perspektívájú történet, bár remekül bemutatta a két női főszereplő anya-lánya kapcsolatát, közben nem tudott igazi fejődést prezentálni. Hogy bár hiába van ez besorolva szépirodalmi műnek, ahhoz faék egyszerű a története és a szimbolikája is minimális. Hogy ezt a történetet rengetegen megírták már máshogy is.

De a felsorolt értékekért érdemes volt elolvasni.