Kézai Simon magyar krónikája / Priszkosz rétor töredékeiből 1 csillagozás
Ennek a könyvnek nincsen fülszövege.
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Magyar Ház könyvek
Enciklopédia 3
Helyszínek népszerűség szerint
Várólistára tette 3
Kívánságlistára tette 5
Népszerű idézetek
…Egyszerre csak közeledik valaki – akit szkíta ruházatáról barbárnak gondoltam – és görögül üdvözöl. Azt kiáltotta, hogy „khaire” (üdv), én pedig elcsodálkoztam, hogy szkíta létére görögül beszél. hiszen igaz, hogy ezek, mint vegyülék nép, szeretik használni a hun, akár a gót, akár pedig az ausóniai nyelvet – ez utóbbit azok, akik a rómaiakkal gyakrabban érintkeznek –, de nem könnyű köztük olyat találni, aki görög nyelven beszél, kivéve azokat, akiket hadifogolyként hoztak Thrákiából és a tengermelléki Illyriából. Ez utóbbiakat viszont bárki megismerheti szakadozott ruháikról és mocskos hajukról (hiszen balsorsra jutottak), de ez szép öltözetével és rendesen nyírt hajával jómódú szkíta benyomását keltette. Viszonoztam köszöntését s kérdeztem tőle, kicsoda és honnan való, hogy e barbár földre jutott és szkíta életmódot folytat, erre azt kérdezte, miért akarom ezt tudni. Én kíváncsiságom okául az ő görög beszédét említettem. Erre elmosolyodva elmondta, hogy görög származású és kereskedés végett ment Viminakionba, a Duna mellett fekvő moesiai városba. sokáig tartózkodott ott és feleségül vett egy igen gazdag nőt. Innen származó jóléte azonban véget ért, midőn a város a barbárok hatalmába került és gazdagsága miatt éppen Onégésios választotta őt ki magának a zsákmány szétosztásakor. A foglyok közül ugyanis – mivel igen sokat szoktak ejteni – Attila és a többi előkelő szkíta is a leggazdagabbakat választja ki magának. Mivel pedig a rómaiak és az akatzirok ellen folytatott későbbi csatákban is kitüntette magát, és barbár gazdájának a szkítáknál fennálló szokás szerint átadta mindazt, amit a háború folyamán szerzett, szabadságot nyert jutalmul. Barbár nőt vett feleségül, már gyermekei is vannak, egyébként állandó vendég Onégésios asztalánál s jelenlegi életét jobbnak tartja az előbbinél a szkíta föld lakói ugyanis háború után nyugalomban élnek, amenynyiben mindenki élvezi vagyonát és nem, vagy csak kis mértékben vannak egymás terhére. Ellenben a rómaiak között lakók egy háborúban könnyen tönkremennek, mert másoktól várják megmentésüket, mivel zsarnokaik nem engedik meg, hogy mindenki fegyvert viseljen. Azokra nézve pedig, akik viselhetnek, a hadvezérek alkalmatlansága jelent veszedelmet, mivel ezek egyáltalán nem tudják megállni helyüket a háborúban. Békében pedig még keservesebb az életük folyása, mint háborúban, hiszen az adók magasak és sok a visszaélés. A törvény sem áll mindenki felett, hanem ha a bűnös a gazdagok közül való, megtörténik, hogy nem lakol gazságáért, ha viszont szegény és nem tudja ügyét védelmezni, el kell szenvedje a törvény által kiszabott büntetést, ha ugyan még az ítélethozatal előtt meg nem hal, mert a per lefolytatásához sok idő kell és sok költség, ami az egészben a legkeservesebb: csak pénzért nyerhetni igazságot, mert a sértettnek csak akkor szolgáltatnak igazságot, ha pénzt ad a bírónak és segédeinek. …
… könnyezve azt mondta, hogy szépek a törvények s jó a római alkotmány, de bemocskolják a hatalom birtokosai, mert nem olyan lelkületűek, mint az elődeik voltak hajdanában….
31.-37. oldal, Priskos rhétor töredékei görögül és magyarul
A velenceiek egyébként, mint ahogyan a régi velenceiek krónikája mondja, trójaiak. Trója pusztulása után ugyanis Aquileiában telepedtek le, amit állítólag ők is alapítottak. Egyesek véleménye szerint viszont a velenceiek Savariából valók. Savariát pedig a longobárdok lakták; volt egy főiskolája a földkerekség valamennyi népe számára, amelynek a költők alkotásai és a filozófusok tanításai révén ragyogó híre volt, bár a bálványimádás különböző tévelygéseinek szolgált. Ezt először Archelaus király pusztította el. Miután azonban a hunok Pannóniából kiűzték őket, most – mint köztudott – a Ticino folyó mentén laknak, s páviaiaknak is hívják őket.
Azt írta ugyanis, hagy Filimer, nagy Aldaricusnak, a gótok királyának a fia, amikor fegyverrel támadt Szkítia határaira – a hagyomány szerint –, seregében magával vitt több asszonyt, akiket az ő nyelvükön balteranáknak neveznek. S mivel ezek rendkívül rossz hatással voltak a katonákra, mert csábításukkal többeket elvontak a katonai szolgálattól, a királyi tanács ezért állítólag kiűzte őket a hadsereg közösségéből. Ezek azután a pusztaságban kóborolva végül Meótisz ingoványának a partvidékén állapodtak meg. S miután hosszabb ideig éltek ott, megfosztva a férfivigasztól – Orosius állítása szerint –, mint mondják, parázna ördögök keresték fel őket, s együtt háltak velük, és ebből a kapcsolatból származnak a magyarok. Ám hogy az állítása nyilvánvalóan hamis, arra első bizonyíték az Evangélium szövege, hogy a szellemnek nincs húsa és csontja (Lukács 24,39), továbbá: ami a testből születik, az test, de ami a Lélekből, az lélek (Zsid. l,1).Megítélésem szerint a dolgok természetével is ellentétes és alapvetően ellentmond az igazságnak az az állítása, hogy képesek nemzésre a szellemek, akiknek nem adattak meg azok a természet szerinti eszközök, melyek a nemzéshez szükséges képességet és a nemzés végrehajtását biztosíthatnák, hogy igazi magzat foganhasson tőlük. Így hát nyilvánvaló, hagy a magyarok is, akárcsak a világ többi népe, férfiútól és nőtől vették eredetüket.
Mármost a Meótisz ingoványai közé költözve, öt éven át egyfolytában ott maradtak. A hatodik évben azután, amikor kimozdultak onnan, a pusztaságban véletlenül Belár fiainak feleségeire és gyermekeire akadtak, akik férj nélkül maradtak sátraikban. Ezeket minden ingóságukkal együtt, gyors vágtában a Meótisz ingoványai közé hurcolták. Mármost véletlenül a gyerekek között fogták el az alánok fejedelmének, Dulának két lányát is; egyiküket Hunor, a másikukat Magor vette feleségül. Az összes hun ezektől a nőktől veszi eredetét.
Szkítia országa egyébként Európában fekszik, és kelet felé terjeszkedik; egyik oldalról az Északi-tenger, másik oldalról a Ripheus-hegyek zárják közre; a forró égövtől távol esik, kelet felé pedig Ázsiával határos. Két nagy folyam is ered benne: az egyiknek a neve Etul, a másiké Togora. Az ebben az országban honos népek egyébként a semmittevés rabjai, a hiúságok bolondjai, pöffeszkedő természetűek, kéjsóvárak, szeretik a rablást, és általában inkább sötét, mint fehér bőrűek. Szkítiával kelet felől a jorianusok országa határos, ez után van Tarsia s végül Mongólia, ahol véget is ér Európa. A forró égöv irányában pedig a corosminusok népe lakik; azután jön Etiópia, amit Kisebbik Indiának is hívnak; mögöttük pedig a Don folyó medre és dél között átjárhatatlan pusztaság terül el. A Don folyó különben Szkítiában ered. A magyarok ezt Etulnak nevezik, de amint áthatol a Ripheus-hegyeken és szélesebb medret vesz fel a folyása, már Don a neve. Ez azután a síkságra érve, átfolyik az alánok földjén, ezt követően pedig három ágra szakadva, a Kerek-tengerbe ömlik.
A Togora folyó pedig, Szkítiából kilépve, néptelen rengetegek, mocsarak, hóborította hegyek között halad át, ahol a ködök miatt sohasem süt ki a nap. Végül Yrcaniába ér, az Északi-tenger felé kanyarodva. Szkítia területének a hossza egyébként állítólag háromszázhatvan, szélessége pedig százkilencven stadion. Egyben természeti fekvése folytán annyira védett, hagy csupán egyetlen roppant szűk helyen található oda bejárat. Ezért sem a római császárok, sem Nagy Sándor – noha megkísérelték – nem bírtak belsejébe behatolni. Szkítia földje továbbá termékeny, ügetek, erdők, növények ékesítik, s bámulatosan bőséges és gazdag a különféle vadállatokban. Nyugati szomszédai a besenyők és a fehér kunok. Az Északi-tenger felőli szomszédsága pedig, egészen Szuszdalig, erdő borította vadon; az emberi nem számára átjárhatatlan, mivel állítólag nagyon nagy területen fekszik; kilenc hónapon át sűrű köd borítja. A nap ott nem is látható, kivéve júniusban, júliusban és augusztusban, és ekkor is csak a napnak annyi órájában, amennyi a hatodiktól a kilencedik óráig tart. Az említett vadon hegyei között egyébként kristály található, és griffmadár fészkel benne, valamint – s ez köztudott – a legerfalc nevű madarak, amiket magyarul kerecsetnek hívnak, költik benne kicsinyeiket.
A szkíták országa ugyan területileg egységet alkot, de kormányzás tekintetében három részre oszlik: Barsatiára, Denciára és Mogoriára. A száznyolc nemzetség miatt száznyolc tartománya van, melyekre Hunor és Magor fiai osztották fel egykoron, amikor Szkítiába betelepedtek. Magyarországnak ugyanis száznyolc tiszta nemzetsége van, és nem több. A többiek pedig, akik hozzájuk csatlakoztak, jövevények, vagy a foglyoktól származnak, mivel Hunortól és Magortól a Meótisz ingoványaiban, leszámítva az összes jövevényt, száznyolc nemzetség származott. Ezeknek a jövevényeknek az eredetét majd e könyv végén fogom fölsorolni.
Ekkor a hunok, miután tudomásukra jutott, hogy Macrinus és Ditricus elvezényelték seregüket a csata színhelyéről, visszatértek a csata színhelyére, és társaik holttesteit, már akikét föllelhették, s Keve kapitányt is az országút mentén, ahol kőszobrot emeltek, ünnepélyes körülmények között, a szkíta szokásoknak megfelelően elhantolták. Annak a vidéknek ezt a részét ettől kezdve Keveházának hívták.
Etele király egyébként sötét bőrű volt, fekete és villogó szemű, széles mellű, büszke járású, alacsony termetű, s akár a többi hun, hosszú szakállt viselt. Bátor volt, de megfontolt, a csatákban ravasz és éber, s megfelelő testi erejűnek tartatták. Akaratában pedig nagyratörő volt, fegyverzete díszes, sátora tiszta, környezete ápolt. Ám szerfölött szerette a nőket. Hitvány dolognak tartotta, hogy a pénzt ládájában tartsa; s az idegenek ezért szerették, mert bőkezű és barátságos volt.
Istállói, amikor hadba vonult, megteltek a különböző országokból származó lovakkal, amiket – bár szemmel láthatólag kedvét lelte bennük – nagylelkűen átengedett a rászorulóknak, úgyhogy gyakran éppen hogy akadt két lova a lovaglásra. Istállóinak fölszeretése bíborból és bársonyból volt, a királyi nyergek pedig aranyból és drágakövekből készültek. Továbbá asztala teljes egészében aranyból volt, konyhaedényei úgyszintén. Remekmívű, színaranyból készült ágyát pedig magával hordta a táborban.
A sereg harmadik része pedig, melyet Miramammona ellen küldtek, minthogy elkésett, nem volt képes részt venni a csatában. Míg Etele király élt, Katalóniában maradt, s végül Katalónia lakosaivá váltak. Csak a hunok ugyanis, nem számítva az idegen népeket, háromszázharmincezer-harmincketten voltak. Ezek közül a hunok közül a seregben többen kapitányok lettek, akiket a hunok saját nyelvükön spanoknak hívtak; később ezeknek a címéről nevezték el Hispania egészét, noha eredetileg Catalauniának hívták.
Hasonló könyvek címkék alapján
- Kolozsvári Grandpierre Endre: Üzenet és titok / Tárih-i-Üngürüsz ·
Összehasonlítás - Bogáti Péter: Édes Pólim! 96% ·
Összehasonlítás - Benkő László: Sosemvolt pogányok 94% ·
Összehasonlítás - Szerb Antal (szerk.): Száz vers 93% ·
Összehasonlítás - Zsuffa Tünde: Paprika rummal 94% ·
Összehasonlítás - Bán Mór: A förgeteg hírnöke 91% ·
Összehasonlítás - Benkő László: Két lélek egy testben 95% ·
Összehasonlítás - Kosáryné Réz Lola: Asszonybeszéd 92% ·
Összehasonlítás - Nyáry Krisztián (szerk.): Nem kötelező 2. – Tiltott irodalom 94% ·
Összehasonlítás - Gál Vilmos: Latrok ideje 93% ·
Összehasonlítás