Kedvet kaptam elővenni a korábbi köteteket is. Most nagyon abban a hangulatban sikerült olvasnom, amikor vevő voltam a humorára. Jókat vigyorogtam rajta, még kalandos is és a magánéleti szálak is haladnak végre.
Atticus végre kiképezte Granuaile-t, már csak a földhöz kell kötnie, és hosszú évszázadok óta két druida járhat majd a Földön. Csak éppen az egyetlen hely, ami alkalmas a kötésre, az Olimposz lábánál van, ahol akad egy isten, aki nagyon szívesen kibelezné Atticust. Most azonban kénytelen kockáztatni, miközben Granuaile is feszegeti, mi is van közöttük a tanár-diák kapcson túl és a kiszabaduló Loki meg a skandináv világvégét hozná el.
Ez különben megint egy olyan sorozat, aminek olyan 'sűrűn' jönnek ki az új részei – de legalább kijött, örülök ennek is!!! –, hogy sikítani tudnék egy ez történt korábban fejezetért. Az viszont nincs, így kapaszkodok a cselekménybe beletett mankókba. Szerencsére annyi akad benne, hogy annak visszahozza az emlékeit, aki olvasta a korábbi részeket. Új olvasók: az aktuális kalandot érteni fogják, Hearne pontosan körvonalazza most mit és miért csinálnak, legfeljebb zavaró lehet a korábbi kalandokra az utalás, de azok nem úgy részei a cselekménynek, hogy az aktuális kaland megértéséhez kellenének.
Fantasy, egy jól kitalált világgal. Mitológiák szövik át, és a klasszikus görög-rómain túl bőven kapunk viking mitológiát és keltát is. Szépen összeáll, jól van felépítve, és vannak a szerzőnek nagyon eredeti ötletei. Az idő szigetek például ilyen, ha én is inkább szomorúnak találom őket, mint Granuaile, nem csodának, mint Atticus.
Közben egy kalandregény is, amiben sokan vadásznak főszereplőnkre. Így bőven akad harc, menekülés és minden ehhez köthető részlet. A görög részek tetszettek is, a skandináv mitológiába visszaugrást és a Fenrir elleni harcot éreztem összecsapottnak. Ahhoz képest, hogy az micsoda egy farkas, könnyen ment. Mondjuk, van egy olyan sejtésem, hogy az még csak az alapozás Loki ellen…
Közben épül Atticus és Granuaile kapcsolata, és szerettem is, hogy Atticus szemszögén keresztül nincs ez túlírva. Ez nem egy romantikus regény, de annyi szerelem és évődés van benne, hogy nőként is jól szórakoztam rajta némi románcra igénnyel.
Ha már szórakozás. Atticus és Granuaile (ha elég sokszor leírom, talán nem kell mindig puskáznom – azt hittem, az ázsiai nevek a legrosszabbak, de az írek is feladják a leckét) mellett itt van Oberon, aki talán a kedvenc szereplőm lett. Ennek a kutyának van humora, józan világlátása és szereti a Gyűrűk Urát! Jó barát, hűséges, és nagyon egyet tudtam vele érteni, amikor arról beszél, hogy az emberek túlbonyolítják a szerelmi életüket. A romantikus regényekbe gyakran érzem én is így, így Oberon szívemből szólt. De emellett nagyon sok vicces beszólást kap, és Hearne egyenrangú szereplővé írta a többiekkel.
Kicsit talán epizódnak éreztem ezt a regényt – van ugyan önálló kaland benne, és kicsit megy előre a cselekmény egésze is – de már most előkészíti, hogyan tovább. Nincs semmilyen lezárás, csak az aktuális kaland után máris jöhet a következő.
Mivel a kötetben van a következő részből pár oldal, nagyon remélem, hogy jönni is fog magyarul is. Olvasnám tovább a druidák kalandjait.