Sorstalanság 1238 csillagozás

Kertész Imre: Sorstalanság Kertész Imre: Sorstalanság Kertész Imre: Sorstalanság Kertész Imre: Sorstalanság Kertész Imre: Sorstalanság Kertész Imre: Sorstalanság Kertész Imre: Sorstalanság

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Valami ​mást kapunk, mint amit szokványos regénytől, akár lágerregénytől várhatnánk” – írta a Sorstalanságról Spiró György: „létfilozófiát, amely szinte már-már az irodalom korlátait is szétrobbantja.”

A Sorstalanság a legmegrázóbb magyar holocaust-regény.
Kertész Imre a valóságra eszmélés stációit rajzolta meg első jelentős művében. Hőse egy pesti zsidófiú, akinek először apját viszik el munkaszolgálatra, majd ő maga is táborba kerül. Olyan világnak leszünk tanúi, amelynek poklában nemcsak a való életről s a történelemről való tudás, hanem még a mindennapi tájékozódó készség is csődöt mond. A totalitárius állam lidércnyomásos, abszurd világa ez. Aki elszenvedőjévé kénytelen válni, annak nincsen többé egyéni sorsa. Ez a sorsvesztés is hozzátartozik a nácizmus sátáni valóságához.
A Sorstalanság a legjobb magyar elbeszélői hagyományok fontos fejezete: műremek. Az előadásmód hűvössége, részletező pontossága, a patetizmust a tragédiából kiszűrő irónia filozófiai… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1975

>!
Magvető, Budapest, 2017
288 oldal · ISBN: 9789631436440
>!
Magvető, Budapest, 2017
288 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789631436358
>!
Magvető, Budapest, 2016
334 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631424645

20 további kiadás


Enciklopédia 2


Kedvencelte 82

Most olvassa 60

Várólistára tette 309

Kívánságlistára tette 126

Kölcsönkérné 7


Kiemelt értékelések

>!
vargarockzsolt P
Kertész Imre: Sorstalanság

Kövezzetek meg érte, de nekem tetszett! :D
1. Örülök-e, hogy Nobel-díjat kapott érte Kertész? Igen. Dicsőség a hazának, a nemzetnek. Persze, nem kötelező szeretni a hazát és a nemzetet – elegendő az is, ha az ember jó állampolgár, betartja a törvényeket. Kertész is pont ilyen, kiegészítve azzal, hogy a kritikusaival ellentétben, ő az egyik legnagyobb dicsőséget szerezte nekünk.
2. Megérdemelte-e a Sorstalanság a Nobel-díjat? Nincs értelme a kérdésnek. Nincs abszolút mérce az irodalomban, amely alapján erre a kérdésre felelni lehetne. Van egy bizottság, amely így döntött, és kész. Aki nem ért egyet a bizottság döntésével, az gondoljon az első pontra.
3. Jó könyv-e a Sorstalanság? Természetesen jó könyv, aki nem tartja jó könyvnek, az nem értette meg. Mitől jó egy könyv? Különböző irodalmi kánonok (értékrendek és ranglisták összefonódása) hitelesítik a jó könyvet, és bizony nem lehet eltekinteni a szakértők – irodalmárok, elemzők véleményétől, és a különböző irodalmi díjaktól sem. Proust vagy Joyce olvashatatlan a Sorstalanságot bírálók többsége számára, de a véleményük nem esik olyan súllyal latba, mint az irodalommal hivatásszerűen foglalkozóké. Van szakirodalom, részletes elemzésekkel, akit érdekel, az elolvashatja.
4. Kell-e szeretni a Sorstalanságot? Nem kell. Az ember nem érthet mindenhez tökéletesen, be kell hogy lássa a korlátait. Ha egy könyv stílusa idegen, taszító, akkor gyötrelem olvasni. Ettől még az a könyv lehet jó, és lehet rossz is.
5. Mi tetszett nekem a Sorstalanságban? Az érzelgősség, a pátosz teljes hiánya. Az iróniája. Erre szokták mondani, hogy zsidó humor. Egészen finoman karikírozza a valóságot, s ezzel kiemeli a lényegi elemeit. A könyvhöz csatolt idézeteim pont ezt voltak hivatva bizonyítani. A kedvencemre itt is hivatkozom: http://moly.hu/idezetek/52393
6. Volt-e kifogásom a regénnyel kapcsolatban? Igen, kettő is. Az első, hogy hihetetlennek tartottam a megmenekülés történetét. A második, hogy a mű címe és központi gondolata, a sorstalanság, túl elvont, nehezen megközelíthető fogalom. Ha egy filozófiai munkában fordul elő, akkor elfogadom, de egy szépirodalmi műben – szerintem – érthetőbben kéne fogalmazni.
7. Az értékeléseket olvasva @Juci gondolatai (http://moly.hu/olvasas/22037) tetszettek a legjobban. Viszont van egy momentum, amelyre senki nem hívta fel a figyelmet. A regény főhőse elvált szülők gyermeke, egy ideig – amíg a szülei veszekedtek rajta – egy árvaházban élt. Talán ez is lehet az oka, hogy érzelmileg teljesen üres, sokszor úgy viselkedik mint egy autista. Az egész táborbeli léte alatt egyszer sem említi meg, hogy hiányozna a családja. A regény felfogható úgy is, mint – a Holokauszttól függetlenül – egy okos, de érzelmileg fejletlen személyiség lepusztítása, megmutatva, hogy érzelmi kötődések nélkül a fizikai ellenállóképesség is sérülékenyebb. Tehát lehetséges ezt a könyvet úgy is olvasni, mint egy lélektani regényt. Ugyanakkor felmerülhet az is, mennyiben modellértékű Köves Gyuri karaktere a korabeli hazai zsidóság szemszögéből. Valóban ilyen naivan mentek a vágóhídra? Gondolom igen is, meg nem is, a könyv nem rágja bele a szánkba a megfejtést (ellentétben a sorstalansággal, amelyet viszont hosszadalmasan fejteget).

91 hozzászólás
>!
eme P
Kertész Imre: Sorstalanság

Az a típusú könyv, amelyről rettenetesen nehéz írni. Egyrészt, mert már mindent leírtak róla, másrészt, mert… Mert. Aztán mégsem lehet elmenni mellette, bármennyire patetikusan hangzik is: nem szabad. Pedig nap mint nap megtesszük, fokozatosan, egyik lépés a másik után, természetesen. Mert így megy ez.

Egyik legjobb, ha nem a legjobb holokausztregény az eddig olvasottak közül, közben meg sokkal több annál. Megújítja a holokausztról szóló narratívát, szakít a klisékkel, megoldja az érthetetlenség egyenletét, természetessé teszi a felfoghatatlant, belesimítja a hétköznapokba, logikusan kijelöli helyét a világban. Létfilozófiai kérdéssé érleli.
Érzelmek helyett az észre appellál, beleérzés helyett a kívülállásra, tárgyilagosságra. Nem megríkatni, szívet facsarni akar, hanem elgondolkodtatni, megdöbbenteni, felülírni olvasási konvencióinkat. Mindezt úgy, hogy látszólag mintha követne néhány sémát (l. önéletrajziság, Dosztojevszkijre és a lágerregények technikájára való többszöri utalás stb.), igaz, csak azért, hogy aztán azokat szinte kivétel nélkül felülírja. A holokausztregények és általában a lágerregények bizonyos elvárásokat alakítanak ki az olvasóban – szeretünk önéletrajzi narratívákat olvasni, szeretjük az élethűséget, valami perverz okból kifolyólag szeretünk megbotránkozni, felháborodni, sajnálkozni, sírni, kegyetlenségekről, fájdalmakról és szenvedésekről olvasni. (Legalább ennyit tegyünk meg, ha már…)
Aztán jön Kertész, és érthetetlen, felháborító módon arcul csap bennünket ezzel a mindent megmagyarázó, természetesnek tartó, majd egyszer csak a lágerek boldogságát emlegető Köves gyerekkel – ha ugyan gyerek az a gyerek. Mert szerintem inkább csak álca a gyerekszempont, nagyon jó érzékkel megválasztott edény, melybe bele lehet tölteni „a felnőttek/nagyok jobban tudják”, „iskolában/otthon ezt tanultuk, tanították” naivan mindent elfogadó, megmagyarázó attitűdöt. Gyuri gondolkodásmódja teljesen, minden ellenkezés nélkül belesimul annak a társadalomnak az érték- és elvárásrendszerébe, melyben szocializálódott, és csak lassan, nagyon lassan kezd világossá válni, hogy mindaz, amit kint tanul az ember nem feltárja, hanem leplezi a valóságot.
Szinte hihetetlen elképzelni, hogy egy holokausztregény olvasása közben Uram bocsá’ lehet mosolyogni, netán nevetni. Hát lehet. A naiv nézőpont és az elbeszélői meg olvasói tudástöbblet konfrontálódása, meg természetesen a remek érzékkel adagolt irónia gondoskodik erről. Olyan világ ez, ahol mintha semmi nem lenne az, aminek tűnik, ahol azon csodálkozunk, amin nem kellene, azon viszont nem, amin kellene, az gyanús vagy épp természetes, aminek nem kellene annak lennie és folytathatnám. És mindez nem azért, mert Auschwitz szinguláris tapasztalat, amely kilóg a történelem logikus folyamából, hanem mert mi veszítettük el a logikus gondolkodás képességét (ha ugyan valaha rendelkeztünk vele). Auschwitz nem a kezdete a zűrzavarnak, hanem a már kialakult zűrzavar logikus következménye.
Ahogy Köves Gyuri árvasága, magárahagyottsága, érzelmi sivársága sem a láger következménye, hanem már a kinti, „szabad” világban is hurcolta magával. Akárcsak azt a furcsa, az olvasásból minduntalan kizökkentő, germanizmusokkal tűzdelt, kicsavart szórendű nyelvhasználatot. Egy már eleve elidegenedett, sorstalan ember érkezik a lágerbe. Ideig-óráig élnek még benne a kinti, művileg beletáplált reflexek, a magatartásformák másolása – állandóan értelmez, magyaráz önmagának, ragaszkodik a kinti világ logikájához, majd lassan felismeri ennek csődjét. Sorra leplezi le a makacsságok, menekülési formák, tanult magatartásformák ürességét. Hiába ragaszkodunk hozzájuk, a lényeges, életbevágóan fontos helyzetekben egyszerűen nem működnek. Az ösztön, az animális életösztön az, ami végül erősebbnek bizonyul.
Ugyanakkor, paradox módon (Kertésznél nem ritka az ilyesmi*), néha pontosan azokhoz a bizonyos értékekhez való ragaszkodás is lehet életmentő. Viszont az is igaz, hogy ez elsősorban akkor következik be, mikor az ember képes mások felé is fordulni – lásd Citrom Bandi, Bohús és a többiek rendkívül szerethetően megrajzolt alakját (meg a beszélő neveket).**
Köves maga, egy idő után feladva a sablonokhoz való ragaszkodást, belenézve Auschwitz felhők közt felvillanó szemébe, és meghallva az ebédre hívó auschwitzi gongot, megérti, hogy Auschwitz a lét hozzátartozója. És ettől megváltozik a perspektíva, lassan megjelenik a saját út, a saját értelmezés, a saját értelemadás lehetősége. Köves ezentúl is természetesnek tart mindent, de már egy másik logika, pontosabban most már a logika mentén haladva. Mintha lassan kezdene kiutat találni a kafkaian abszurd és groteszk útvesztőből. Sőt, nemcsak kijut, hanem, érzésem szerint, továbbhalad: a tehetetlen áldozat szerepének visszautasításával, a megtett lépések vállalásával szabad akaratot, sorsot teremt magának és ráadásul felfedezi a lágerek boldogságát is.

Annyi minden lenne még. Annyi olvasat, annyi réteg, annyi lehetőség a boncolgatásra. Nagyon fontos regény és nagyon aktuális. Azt hiszem, mindig is az lesz.

* Amúgy nálam sem, főként ha erről a regényről van szó. Úgyhogy szóljatok nyugodtan, ha nagyon ellentmondásba kavarodtam önmagammal. :)
** vagy gondoljunk pl. a a Kaddis Tanító úrának gesztusára – amely Kertésznél a mindenek ellenére megtörténő csoda, noha az európai kultúra és értékrend szerint magától értetődő természetességnek kellene lennie. Nem, nem az a természetes, hogy akár saját életed kockáztatásával megoszd a kenyeredet egy hozzád hasonlóan a halál árnyékában lakóval – ez ellentmond a logikának, az ösztönnek. Mégis, néha megtörténik…

13 hozzászólás
>!
Timár_Krisztina ISMP
Kertész Imre: Sorstalanság

Újraolvasás vége.
Büszkén elmondhatom, hogy ezt a könyvet már az előtt elolvastam, hogy megkapta volna a Nobel-díjat. Némiképp levon az érdememből, hogy próbáltam volna nem elolvasni, fel volt adva.

Elég nehéz mit kezdeni ezzel a könyvvel, elismerem. Nem könnyű olvasmány, nincs is annak szánva. Azoknak az olvasóknak, akik szeretik egy történetbe beleélni magukat, elképzelni a leírtakat, azonosulni valamelyik szereplővel, semmit nem nyújt. Olyan történetet mond el, amelyet a történetmondás megszokott sémáival nem lehetett, és valószínűleg nem is lett volna helyénvaló elmondani. Az hazugság lett volna. Márpedig ennek a könyvnek az elbeszélőjéről sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy hazudozna, akár magának, akár másnak. Az a fajta könyv ez, amely vagy távol marad az olvasótól – vagy módosít az olvasón. Ha ezt a fajta könyvet jónak nevezzük (márpedig szerintem annak kell neveznünk őket), akkor a Sorstalanság jó könyv. De kizárólag ebben az értelemben. Mert amúgy a hátam közepére kívánom az ilyet, hagyjanak vele békén, inkább az óegyiptomi költészet…

Milyen olvasót kíván ez a könyv? Talán olyat, amilyet megír magának. Olyat, aki nem azt várja, hogy olyasmit fog hallani, amit már úgyis tud. (Vagy ha esetleg mégse tudná, akkor is olyasmit, ami szépen beilleszkedik a számára ismert világ összefüggései közé.) Olyan olvasót, mint a könyv végén az újságíró, aki csak végighallgatja Gyuri félig-meddig összefüggéstelen monológját, aztán a tenyerébe hajtja a fejét, és nem szól semmit.
Hiszen amiről a történet szól, az az elképzelhetetlen. Amit ép ésszel úgyse lehet felfogni. Amelynek elemei között nem lehet racionális összefüggést felfedezni, mint ahogyan a lágerben se függenek össze a cselekedetek és a következményeik. Ld.: cselekedet: tíz perccel több alvás a megengedettnél – következmény: agyonveretés. Miért hazudnánk azt, hogy ez a kettő tényleg összefügghet? És ha nem függ össze, akkor a történetnek miért kellene?
Ennek szolgálatában áll a könyvben minden. Az elbeszélő kívülálló viselkedése is. Az is, ahogyan mindent elfogad, amit a nála idősebbek és/vagy okosabbak mondanak. Hiszen gyerek, mégpedig mintagyerek: jól nevelt, figyelmes, engedelmes. Ha felszólítják, hogy imádkozzon egy általa nem ismert nyelven, akkor imádkozik, és utána örül, hogy örömet szerzett a bácsinak, megfelelt a várakozásnak. Úgy látszik, erre tanítják kicsi kora óta: hogy igyekezzen megfelelni. Hát ő megfelel. A rendőrnek, a csendőrnek, az auschwitzi tiszteknek, a zeitzi tiszteknek – és örül, ha látja, hogy az a bizonyos idősebb/okosabb elégedett vele. Hogy közben belerokkan, majdnem belehal a bánásmódba? Az is számít, persze, hogy számít, de hát ha nem alkalmazkodna, még nagyobb baj lenne belőle, nem? Azt biztosan nem élné túl, ezt lehetséges, csak ki kell várni a végét. És hát hiszen körülötte is mindenki alkalmazkodik, a felnőttek is, pont ő lógjon ki? Biztonságosabb a sor közepe, élelem is több jut az ott állóknak…

Azt hiszem, ez a regény éppen azért olyan nehéz olvasmány, mert az ismerős és az ismeretlen közötti határvonalon tud maradni. Úgy értem, a világ, amit ábrázol, nem olyan ismerős, hogy megnyugtatóan be tudnánk lakni, és nem is olyan idegen, hogy megnyugtató messzeségben el tudnánk helyezni egy másik bolygón. Éppen a kettő között helyezkedik el. És azért válthatja ki az olvasók gyűlöletét, mert nem bizonyosságot ad, hanem a leggonoszabb fajta kételyt. Azt a lágert, amelyről Köves Gyuri beszél, arra alapozzák, amit a saját életünk legmélyebb alapjaihoz tartozónak tekintünk. Hogy mást ne mondjak, például a fenti nevelésre, amelyet évszázadokig a lehető legjobbnak tartottak Európában (valószínűleg azon kívül is, csak arra nincs akkora rálátásom), és távol álljon tőlem, hogy tökéletesen el akarjam vetni, mert tulajdonképpen nem baj az, ha valaki megtanul a nála okosabbak által hozott szabályoknak engedelmeskedni, anélkül nem is volna civilizáció. De akkor most legyen bűntudatom? Miért érezzem vétkesnek magam ezért?! Eszemben sincs, hogy bűntudatom legyen! Nekem aztán nem! És aki ilyesmit akar kelteni bennem, azt utálom. Nagyon!!! Ja, és akivel ilyen borzasztóságok történnek, és nem lázad ellene, sőt még merészel örömöt is érezni közben, az meg is érdemli, ami történik vele, ugye! (Értsd: Velem ilyesmi nem fordulhatna elő. Én meg tudnám védeni magam.)

Na, ezért kell, hogy szilárd lábon álljon annak az olvasónak az önértékelése, aki végig akarja harcolni ezt a regényt. Legalábbis olyan szilárd lábon, hogy kibírja a bűntudatot, és végig tudjon mindent gondolni szépen. És mindenesetre sokkal szilárdabb lábon, mint a regénybeli otthon maradott bácsiké, akik kb. a fent modellezetthez hasonló indulattal mennek neki a hazatérőnek. Mert nehogy már nekik bárki is rossz érzést okozzon. Őket csak megnyugtatni szabad.
Hát ez a könyv nem fogja.

Vigyázat! Felnőtt tartalom!
spoiler

9 hozzászólás
>!
Bla IP
Kertész Imre: Sorstalanság

Újraolvastam a Sorstalanságot. Nincs értelme azon vitatkozni, hogy ez mennyire jó könyv. Az, hogy Nobel-Díjat kapott önmagáért beszél. Tekinthetik persze egyesek szubjektívnak is, mint „a zsidók holocauszt-üzlete” erősítő megnyilvánulásának. De félre a hülyeséggel! Ez egy olyan könyv, amely leírja emberek, köztük egy gyerek szélsőséges korban megélt sorsát. Oly korban, amikor emberek csoportjai nem ember módra viselkednek embertársaikkal. Nem ez volt az egyetlen a történelem során! Ugyanakkor mélyen egyetértek @SteelCurtain értékelésében foglalt gondolattal: „Nagyon szomorú regény ez. Szomorú, hogy ma is aktuális. A legszomorúbb meg az, hogy Kertész a hitelesség csorbulása nélkül mai események keretei közé helyezve is írhatott volna hasonló mondanivalójú regényt.” – Mert úgy formálni a jogot és a közvéleményt – megosztva és egymás ellen kijátszva a társadalom tagjait, alakítani a helyzetet, hogy a más véleményen lévők a szabályok és a játéktér állandó változásai közt képtelenek legyenek érdemi ellenállásra – megvan erre a mondás: corriger la fortune – egyszerű csalás – s van ennek nemzeti szintje is!

>!
dacecc P
Kertész Imre: Sorstalanság

Időközben beszereztem a teljes Kertész-életművet, és szép lassan haladok vele, így akadt megint a kezembe a Sorstalanság is. A fejemben valahogy a film képei voltak meg, valószínűleg azért, mert azt csak 5 éve láttam, a könyvet még régebben olvastam. Ez is lehet az oka annak, hogy egy kicsit akaratlanul is negatívan álltam hozzá, mert szerintem a film komolyan borzalmas. Jó, hogy elővettem a könyvet, mert ez viszont egyszerűen fantasztikus. Hallgatom Kertész életút-interjúját, ahol azt mondja valahol, hogy úgy találta meg a könyvhöz a nyelvet, hogy eszébe jutott egy mondat: „A cukorrépa táplálóbb volt, de én jobban szerettem a marharépát.” Ez az a mondat, ami alapján megteremtette az egész mű stílusát. És én úgy gondolom, hogy nagyon működőképesre sikerült neki. A szöveg elég komplex, van benne egy maró gúny, vagy irónia, ami a beletörődés, a sok természetesen alatt húzódik meg. Olyan a nyelve, ami zavarba hoz, kizökkent, mást ad, mint amit az ember a témától várna. De ez a gúny, ez az irónia valahogy mintha önmagába fordulna, nem vicces, nem humorizál, nem kiforgat, hanem érzékelteti, hogy fejtetőre állt viszonyok közé került az ember. A normalitás hiánya állt az eddigi rend helyébe, és az ijesztő, hogy a főhős ebben is talál rendszert és racionalitást. Emiatt feszélyezett engem a könyv, olyan, mintha a természetes, hétköznapi szintre hozná le azt, ami a tökéletes ellenkezője a természetesnek. Azt hiszem, kulcsfontosságú ebből a szempontból a diktatúrában élő ember lelkiállapotának megértéséhez is a Sorstalanság. Ha így nézzük, egyértelműen túlmutat a holokausztregény kategórián.

>!
gabiica P
Kertész Imre: Sorstalanság

Valahogy nálam nem érte el a hatást. Lehet, hogy itt is tényleg az volt a baj, hogy annak idején kötelező volt, nem szerettem volna, megnéztem a filmet, az tetszett, és így most semlegesnek érzem a könyvet. Nem tudom. Teljesen nem tudtam megszeretni.
Alapvetően nagyon szépen és jól megírt történetről van szó, újabb nézőpontból ismerhetjük meg a holokauszt „eseményeit”, ami kissé meg is rendíti az olvasót.
A leírások nagyon szépek, határozottak és jól bemutatják a környezetet.
Nehéz olyanról írni, amiről szinte már mindent elmondtak, én újat hozzátenni nem igazán tudok. De mindenképp annyit tudok mondani, hogy példaértékű mű, és mindenkinek el kellene olvasnia, és ezt úgy mondom, hogy nekem nem feltétlenül sikerült megszeretnem. De mégis tudom, hogy ezt mindenkinek meg kell ismernie.

>!
DaTa P
Kertész Imre: Sorstalanság

Ha önmagában olvasom, lehet nem adtam volna rá öt csillagot. De napok óta Márai 1943–1944-es naplójának hatása alatt élek, olyan nyomasztó, olyan sötét, olyan fekete, olyan sűrű masszában, ami elevenen lüktet még most is bennem.

Ő azt írta a naplójában

Nem segít semmi: mindent személyesen meg kell élni, testünkön, a valóságban; hogy megértsük. Mindaz, amit a lengyel, osztrák, német zsidók sorsáról hallottunk ez években, ködkép volt csak. De mikor először láttam – a budapesti Vörösmarty téren –, amint egy embert két Gestapo-katona vitt a teherkocsi felé, megértettem a valóságot. S most, mikor az ablak előtt vonulnak ezek a sárga csillagos férfiak, nők és gyermekek, (…) most végre értem. Mindezt látni kell, személyesen. (…)
Szégyen élni. Szégyen a napon járni. Szégyen élni.

én pedig csak folytattam azt a képet a Sorstalansággal. Márai az ablak előtt vonuló gyermekekről beszélt, Kertész pedig egy ilyen gyermek történetét meséli el.

Ahogy olvastam az értékeléseket, sokaknak van problémája a könyv stílusával. Nekem nem volt. Sőt.

Azzal kezdtem, ha önmagában olvasom, lehet, nem adtam volna rá öt csillagot. Hát marhaságot beszéltem. Ha másért nem, hát az utolsó egy oldalért is egyértelműen jár a maximális pont.

ahogy körülnéztem ezen a szelíd, alkonyati téren, ezen a viharvert s mégis ezer ígérettel teli utcán, máris éreztem, mint növekszik, mint gyülemlik bennem a készség: folytatni fogom folytathatatlan életemet. Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény. Emlékszem, valaha az volt a terve, hogy mérnök, orvos vagy valami efféle legyek. Így is lesz minden bizonnyal, úgy, amint kívánja; nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a „borzalmakról” kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik.
Ha ugyan kérdik.
S hacsak magam is el nem felejtem.

2 hozzászólás
>!
Tilla
Kertész Imre: Sorstalanság

Január 27-én volt a holokauszt áldozatainak emléknapja. Az idén – és ezután minden évben így teszek – elhatároztam, ezt a napot arra áldozom, hogy hagyom magam elmerüli Hitler rémálmában, gyászolok, elmélkedek. Azt akartam, hogy ha máskor nem, ma fájjon a nyelés, legyen nehéz a lépés, hogy átéljem, ha az ember vére a halálos ítélete és hogy érezzem a szerencsémet, amiért nem néhány évvel korábban születtem. Ha az év más napjain ezek az eszembe jutnak, gyakran másra terelem inkább a gondolataimat, megnyugtatom magam, hogy régen történt, elmúlt – ezért is fontos, hogy legyen egy nap, bármely nap az évben, amikor a saját bajainkat-örömeinket zárjuk ki a holokauszt helyett.
Úgy olvasható ez a háromszáz oldal, hogy egy könnycseppet sem ejtesz közben. Másként hat. Amikor végeztél a könyvvel csak azt érzed, hogy valamit beléd fúrt. Mélyre. És ott – tudod, hogy így lesz – minden nap összeszorítja majd egy kicsit a gyomrodat, hogy érezd az erejét, ránehezedik egy pillanatra a szívedre, hogy érezd a súlyát.
Majdnem egy szuszra olvastam el az egész könyvet, január 27-én. Én idén vele helyezek el egy képzeletbeli követ a kiirtott milliók nemlétező sírjára.

6 hozzászólás
>!
SteelCurtain
Kertész Imre: Sorstalanság

Érdekes, egyben döbbenetes volt az az alapállás, melyben az áldozatok minden ellenük elkövetett cselekményre találtak mentséget, mindent jogosnak éreztek. Más ez, mint a Stockholm szindróma, ahol a túszok – nyilván több-kevesebb agymosás hatására – részben, vagy egészen azonosulnak fogva tartóik céljaival, már csak önös érdekből is, hiszen annak teljesülése a szabadságuk visszanyerését eredményezheti. Ott közös – bár átmeneti – érdek alakul ki a fogoly és a rabtartó között. A holokauszt esetében azonban semmiféle – még átmeneti érdekazonosság sincs a két fél között. Az áldozatok nem értik, nem is ismerik az elkövetők céljait. Aki meg képes azokat felismerni, az makacsul nem akar róla tudomást venni. Kertész regénye ennek a birka mentalitásnak a kíméletlen kritikája. Nem ismerek pusztítóbb fegyvert, mint az engedelmességet. Engedelmeskedni értelmetlen utasításoknak, parancsoknak, törvényeknek. Kritikátlanul elfogadni és végrehajtani a látszólag teljesen ártalmatlan, ám teljes mértékben elmebeteg utasításokat, elfogadni, hogy hierarchia létezzen, hogy valaki megszabja az életünket, elfogadni azt, hogy mások jobban tudják, hogy mi jó nekünk. Ez a tökéletes önfeladás a diktatúra alapja. Nemcsak a valódi, kemény diktatúrákban, hanem a demokráciákban is. A tudatlanság, amikor a mezei állampolgárnak gőze sincs róla, hogy mihez van joga, és ezt mind a politikai hatalom, mind a munkaadók kíméletlenül kihasználják, már az első lépcsőfok a koncentrációs táborok világa felé. A mélységes tisztelet a hivatalok iránt, s a félelem ugyanezen hivatalok packázásaitól már masírozás a diktatúra felé. A hallgatás amikor valaki mást ér sérelem, valaki mást rúgnak ki a munkahelyéről, valaki mást hallgattatnak el, valaki mást zavarnak vissza a háborús övezetbe, valaki mást nyilvánítanak másodrendű állampolgárnak, valaki mást bombáznak le, állítják falhoz, vagy robbantják fel egy nyilvános helyen, valaki mást állítanak bíróság elé, mert nem hallgatott szigorúan titkossá nyilvánított bűncselekményekről, akkor lélekben már azonosultunk a diktatúrával. Kertész ragyogóan festi meg ennek a pusztító mentalitásnak a portréját, mely a hatalom számára mindig mindenre felmentést ad, beleértve saját elpusztításunkat is.
Nagyon szomorú regény ez. Szomorú, hogy ma is aktuális. A legszomorúbb meg az, hogy Kertész a hitelesség csorbulása nélkül mai események keretei közé helyezve is írhatott volna hasonló mondanivalójú regényt.

4 hozzászólás
>!
Annamarie P
Kertész Imre: Sorstalanság

Nem vagyok egy kifejezetten gyáva kutya, de mégsem mertem évekig belefogni ennek a könyvnek az olvasásában. Egyrészt attól féltem, hogy olyan hatással lesz rám, amit nem tudok majd kezelni, másrészt attól, hogy mi van, ha nem jelent majd olyan sokat, mint azt elvárják, hogy jelentsen.
Aztán csak elővettem, és túléltem. Nem kerültem padlóra, de elért hozzám.

Nem szeretném túlmisztifikálni a Sorstalanságot, épp annyit tesz hozzá az egészhez, amennyit kell. Ezektől a történetektől ezt várom. Egy új nézőpontot, egy új szálat, más fókuszt.
Köves Gyuri rezignált hozzáállása mindenhez, engem is sivárrá tett, és nem engedett közel magához. Talán ezért maradtam mindvégig kívülálló.
Arra viszont rádöbbentett, hogy milyen megértést, empátiás és reményt várhattak a lágerből hazatérő túlélők. Talán épp ez a Sorstalanság.

5 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
hencsibe

Sosem kezdhetünk új életet, mindig csak a régit folytathatjuk.

329-330. oldal

>!
Algernon +SP

Valahogy mindig lesz, mert úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna.

5 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P

A csendőr se okozott végül nagyobb kellemetlenséget. Először megrémültem tőle kissé: épp a fejem fölött, a bal oldali ablaknyílásban bukkant fel nagy hirtelen az arca, s még be is világított hozzánk a zseblámpájával, az első nap estéjén, vagy inkább az éjszakáján már, megint egy hosszabb veszteglésünk alatt. De hamar kitűnt, jó szándék hozta: – Emberek – ezt a hírt jött csak tudatni –, a magyar határhoz érkeztetek! – Egy felhívást, mondhatni kérelmet kívánt ez alkalomból intézni hozzánk. Az volt az óhaja, hogy amennyiben bármelyőnknél még netalán pénz vagy egyéb érték maradt volna, úgy azt adjuk át őnéki. – Ahová ti mentek – vélekedett ugyanis –, ott többé már nem lesz szükségetek értékekre. – S ami még nálunk volna, azt a németek amúgy is mind elveszik majd tőlünk, biztosított. – Akkor már – így folytatta, odafenn az ablakrésben tovább – miért ne inkább magyar kézbe jusson? – S rövid szünet után, amit valahogyan ünnepélyesnek éreztem, egyszerre melegebbre forduló, igen magunk közti s bizonyosképp valahogy mindenre feledést borító, mindent megbocsátó színezetű hangon azt is hozzátette még: – Hiszen ti is magyarok vagytok végeredményben!

94-95. oldal

6 hozzászólás
>!
tgorsy

[…] szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban.

212. oldal (Szépirodalmi,1985)

6 hozzászólás
>!
hencsibe

Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig.

>!
encsy_eszter MP

(…) ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság (…)

>!
mandarina

Nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a „borzalmakról” kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik. Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.

>!
Trudiz P

(…) minden esélyt, ami csak ezen az úton adódhat, becsülettel kipróbáltam.

>!
Frank_Spielmann I

Most már megtudnám mondani néki, mit jelent az, hogy „zsidó”. semmit…

329. oldal

>!
Lettka

(…) a szeretetet „nem a szavak, hanem a tettek bizonyítják”.

40. oldal, 2. fejezet

Kapcsolódó szócikkek: szeretet

Hasonló könyvek címkék alapján

Robert Merle: Mesterségem a halál
William Styron: Sophie választ
Primo Levi: Ember ez? / Fegyvernyugvás
Chava Pressburger: Bátyám naplója
Jorge Semprún: A nagy utazás
Németh László: Iszony
Kosztolányi Dezső: Édes Anna
Babits Mihály: A gólyakalifa
Gárdonyi Géza: Egri csillagok
Ottlik Géza: Iskola a határon