Kaddis ​a meg nem született gyermekért 116 csillagozás

Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért

A gyermek: a jövő. A meg nem született gyermek: a jövőtlenség bevallása. Mert a történelem démonikus személytelenségét mindig az egyes ember élete, szenvedései teszik szembetűnővé. És lehet sors a sorsvesztés, és lehet jövő a jövő elveszítése. A regény egy végletes, halálos pontosságra törő tudat ön- és történelemanalízise. Egy ember beszél arról, mi történhet azzal, akivel megtörtént a század botránya. De vallomása oly mély, hogy megértjük, ami vele történt, bármely totalitárius államban bármikor megeshet. (Temesi László)

Eredeti megjelenés éve: 1990

>!
Magvető, Budapest, 2003
168 oldal · ISBN: 963142281x
>!
Magvető, Budapest, 2002
168 oldal · keménytáblás · ISBN: 963142281X
>!
Magvető, Budapest, 1990
188 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631420205

2 további kiadás


Enciklopédia 9


Kedvencelte 22

Most olvassa 8

Várólistára tette 65

Kívánságlistára tette 32

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

Csabi >!
Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért

Kertész egyik kulcsműve, ma talán (biztos) jobban érthető, mint megjelenése időpontjában (1990), az azóta befejezett életmű tükrében. Persze a Sorstalanság is kulcsregény, de az tényleg regény, ez meg esszéregény, sokkal közvetlenebbül ismerhetők meg a szerző gondolatai. Egyrészt nem könnyű olvasmány, mert a hosszú és kanyargós mondatok ritkán engedik levegőhöz jutni az olvasót (talán épp ezért vannak benne időnként ismétlések, hogy ilyenkor az olvasó felbukkanhasson levegőért), másrészt meg könnyű olvasmány, mert Kertész mindig pontosan és szabatosan fogalmaz és gondolkodik, a legpontosabban azok közül, akiket ismerek, nála az irodalom szépsége ebben a pontosságban nyilvánul meg, nem kellenek költői képek, ha maga a nyelv áll elénk teljes szépségében.
Egy nagy „Nem!” –mel indul a mű, aztán ezt fejti ki bővebben. Kertész nem az a fajta ember, aki a feledésbe menekül, őt az egész életére meghatározta a holokauszt, és ezt a következetes tagadást képviselte egész életében, az életnek a tagadását, ami nem hangzik jól, de megérthető.
Sokan apránként olvassák épp a töménysége miatt, de én azt javaslom, hogy szánj rá egy fél napot és olvasd el egyben, jobban működik a szöveg.

2 hozzászólás
DaTa>!
Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért

Van az úgy, hogy valamire nincsenek elégséges szavak. Van az úgy, hogy nincs más, csak heves szívdobogás. Torokszorítás. Könnyek. Sírás. Ez van épp.

mandris>!
Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért

Már egy ideje terveztem, hogy el fogom olvasni a Kaddist. Még amikor Kertész megkapta a Nobel-díjat, és mindenki a Sorstalanságra figyelt, mondta magyartanárnőm, hogy a Kaddist sokkal jelentősebbnek tartja. Azóta a Sorstalanságot ugyan olvastam már, a Kaddis azóta is váratott magára.
Nem egy könnyű könyv, elsőre nem is állt össze. Rövid, úgyhogy szinte bármikor újraolvasható. De az biztos, hogy ha egyszer újraolvasom, akkor egyszerre, megszakítás nélkül.
Nem könnyen fogadható be a könyv, de elindíthat az emberben gondolatokat, amelyek vagy összhangban vannak vele, vagy nem. Ezt így első – sokszorosan megszakított – olvasás után nehezen tudnám minden kétséget kizáróan eldönteni.
Küzdöttem vele, emésztgetni próbáltam már olvasás közben, de akkor túlzottan vitt a szöveg lendülete, ritmusa, amely az egészet egy zeneműhöz teszi hasonlóvá (a mottó is a Halálfúgából van – de kár, hogy nem vagyok zeneileg műveltebb), alig bírtam szünetet tartani, hogy elgondolkodjak, ha meg elgondolkodtam, lemaradtam, mert a szöveg csak ment be a szememen. Voltak részletek, amelyek megmaradtak, ezeket próbálom még majd az elkövetkező időszakban forgatni magamban, elraktározni, hogy majd a második olvasásnál újabb részletekkel gazdagodjanak, aztán előbb-utóbb álljon össze bennem a regény mondanivalója is.

3 hozzászólás
ÁrnyékVirág >!
Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért

Egyetlen fájdalmas lélegzetvétellel előtörő önelemzés, sőt önmarcangolás, monológ, de nem azért, mert nincs aki meghallgassa, hanem mert elveszett a megosztás képessége, képtelenné vált a párbeszédre.
Avagy lehet-e, szabad-e túlélni Auschwitzot, és folytatni az életet, vagy minden tett, gondolat és írás tovább ássa a saját sírt a fellegekben?
Megrendítő önvallomás. Vallomás önmagáról, önmagának, önmaga ellen.
Félelmetes. Hogy vannak sebek, amelyek soha nem gyógyulnak be teljesen, vannak életek, amelyeket nem élnek meg, csak fáradtan, kelletlenül átvánszorognak rajtuk.
Elgondolkodtató? Talán később, mert közvetlenül utána csak a süket csend és beletörődés maradt.

3 hozzászólás
Inpu>!
Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért

Kaddis: ősrégi ima, mely „egyértelműen Isten dicsőítéséről szól”, „a gyásszal sújtott hozzátartozók ezzel (…) azt szeretnék kifejezésre juttatni, hogy súlyos fájdalmuk ellenére sem veszítették el hitüket.”
Mi is ez a könyv? Szerintem egyetlen mély lélegzetvételre kiadott vallomás, önmarcangolás, egy tönkretett élet magából kiokádott krédója. Könyv arról, amiről sem beszélni, sem írni nem lehet, mégis beszélni és írni kell. Könyv arról, ami feldolgozhatatlan, s amelynek feldogozása mégis egy teljes írói pálya motorja lehet. Könyv arról, miként nem lehet túlélni azt, amit túl lehetett élni. Könyv arról, amit ma is ki kellene mondani, s amit ma sem mond ki hangosan senki, vagy csak kevesen, s azok hangja se hallatszik messzire. Könyv a feladott és a kijózanító apaságról.
Kertész Imre nehezen befogadható írása. Zaklatott, csapongó, önmagával megbékélni képtelen. Soha véget nem érő mondatok, vissza- visszatérő frázisok staccatoja, egy falat írom-mintha-mondanám. Felzaklat? Felzaklat. Nem érted? Ő sem mindig. Önmagát sem. Befogadható? Aligha. Csodálod? Ne csodáld!
Azt hiszem, Siegmund Freud mind a tíz ujját megnyalta volna, ha ezt a könyvet a kezébe veheti. Nemcsak azért, amire most gondolsz, hanem mert lett volna mondanivalójuk egymásnak – Kertész és Freud, két önnön zsidóságával hadilábon álló géniusz. Olyannyira különbözőek, hogy az már hasonlít.
De áruld már el, az utolsó oldalra érkezve, férfi létemre miért kellett egy könnycseppet szétmorzsolnom a szemem sarkában?

Peónia>!
Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért

Egészen rendkívüli élmény volt ez az esszéregény. Az egymáshoz szikár következetességgel kapcsolódó gondolatok sora az első mondattól az utolsóig el nem hibbant pontossággal szövődött egymásba. Gondolhatnánk, nem könnyű bevonódni egy másik ember szigorúan logikus gondolatmenetébe, de ha az első oldalakon nyilvánvalóvá válik az olvasó számára Kertész szándéka, mely szerint a kizárólag önmagára irányuló figyelemmel csak a saját személyét és a tőle elválaszthatatlan személyes világát tekinti a gondolkodás és az írás tárgyának, akkor ez a regényt meghatározó következetes, fegyelmezett gondolatkapcsolás nem nehézséget okoz az olvasás során, hanem ritka szellemi kalandot jelent.
Amikor Kertész az első oldalak egyikén arról ír, hogy a létezésből, mint strukturálatlan létformából a munka által kimenti önmagát ("ha nem dolgoznék, léteznék, és ha léteznék, az nem tudom, mire kényszerítene") akkor a munka (gondolkodás, írás: újrateremtett gondolkodás) által önmaga érvényességét (életét) tárgyiasítja annak érdekében, hogy a személyét és azt a világot, amely őt meghatározta, analizálni tudja. Teszi ezt úgy, hogy bár tapasztalati bizonyosságai vannak az életlehetőségeit és korlátait illetően, mégis szigorú logikával mentálisan is megközelíti és definiálja azokat. (Mindig minden körbezár nála.)
A regény teljes terjedelmét átfogó önanalízis egész folyamata rendkívül érdekes. (Nem jó szó, hogy) érdekes, (de nem tudok most jobbat). Az út – ahogy a kiinduló helyzettől eljut a saját zsidóságához való viszonyulásig, a személyiségében állandósult Holokauszt következmények feltárásáig – az olvasó számára szívszorító élmény, de minden szentimentalizmustól mentes, mert Kertész minden önsajnálat kizáró gondolkodási folyamatot ábrázol. Számomra a legmegdöbbentőbb vonulatot mégis az apjához való viszonya jelentette, még pontosabban inkább az apja viszonya hozzá. Egész pontosan pedig az az apa-kép az érdekes, amely a valódi apából keletkezett benne, és meghatározta őt. A gyerekkorban kezdődő zsarnokság – kiszolgáltatottság, megalázás – megalázottság, a kérdésekkel való magára hagyatottság magánya Kertész egész életét átható létállapottá vált. Az apja „ugyanarra a kultúrára készített(e) fel, mint az intézet, ahol tanult.”
„Az apa, az intézet és Auschwitz logikusan, számomra mégis megdöbbentően összekapcsolódik: Auschwitz, mondtam a feleségemnek, nekem az apa képében jelenik meg, igen az apa és az Auschwitz szavak bennem egyforma visszhangot vernek, mondtam a feleségemnek. És ha igaz az az állítás, hogy isten felmagasztosult apa, akkor isten nekem Auschwitz képében nyilatkozott meg, mondtam a feleségemnek.” Gondolhatnánk: körbezárult az űrhidegségű világ. Az élet azonban mindig „valamilyen” minőség, és mindenki számára, ha különböző mértékben is, de életszerű világot jelent, amely nem tűri a viszonyulásmentességet. „Én már gyerekkoromban tisztán láttam, hogy képtelen vagyok rá, képtelen vagyok asszimilálódni a fennállóhoz, a létezőhöz, az élethez, és ennek ellenére, kiáltottam, mégis fennállok és létezem és élek.”
És ezen a ponton visszajutunk a munkához, mint a létezésből kiemelő aktushoz, életben tartó erőhöz. „A munkám mentett meg, ha valójában persze csak a pusztulás számára mentett is meg.” Száraz, érzelmek, társ nélküli, jövő nélküli világ Kertész személyes világa. (És micsoda gazdagság az írói világa.) Kaddis a meg nem született gyermekért.

Mindenkinek, aki az esszéregényeket kedveli, ajánlom a Kaddist. Éppen csak érintettem valamit abból, amit bennem érintett Kertész, de ennél sokkal, sokkal több van a regényben. Biztosan végiggondolom majd a feleség szerepét is, aki a szerelemmel nem tudja megváltani az írót, mégis nagyon fontos személy Kertész életében. Nemcsak a személyesben, hanem az íróéban is. No, ez izgat, ez is izgat, a feleség, mint regényszervező elem. Izgat a „meg nem született gyermek” fogalom értelmezési tartománya is. Sorolhatnám…Olvassátok!

2 hozzászólás
János_testvér I>!
Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért

Néhány könyvnél éreztem azt eddig életemben, hogy leszívesebben folyamatosan olvasnám, ahogy befejeztem, újrakezdeném, mindannapi ovasmánynak, füveskönyvnek, útikalauznak használnám (pl. Én és Te, a Párhuzamos. Most a Kaddist is felveszem a listára.

Szerzetesként különösen megrendítő olyan ember vallomását olvasni, aki hozzám hasonlóan – bár más motivációból – lemond a gyerekvállalásról. És időnként felmerül a kérdés, igen – hogy sötét szemű kislány lennél-e? orrocskád környékén elszórt szeplők halvány pöttyeivel? vagy konok fiú? vidám és kemény szemed akár szürkéskék kavics?

Döbbenetes erejű belső vívódást olvashatunk, miközben küzdünk a szöveggel, ahogy a narrátor Istennel, a szabadsággal, az apaképpel és -szereppel, az auschwitzi (és tulajdonképp mindenfajta) meghatározottsággal. Ahogy a narrátorban, úgy az olvasóban is váltakoznak a reakciók, a Nem!-től a kérdéseken át addig, ahogy a mű végződik.

@Csabi javaslata a fél nap alatti végigolvasásról megfontolandó – újraolvasáskor kipróbálom.

3 hozzászólás
ddani>!
Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért

Eléggé lenyűgöző könyv ez, nem utolsósorban mivel kiderül számomra ebből, hogy amit saját privát életproblémámnak nem-ismerek, vagyis amivel ismerkedem egy ideje, mondjuk: egész életemben, az másoknak (na jó, fiktív embereknek, de hát ki nem az ugye) is nemhogy ismerős terepe, de szinte kultúrája, vagy annál valami több, netán kevesebb. Így megírni az életnek az ő problémáját, problematikáját, vagyis így elolvasni, azzal is jár, hogy ennek a könyvnek nem lehet (és ezt már az elején éreztem) eleje, és a véget érését sem igazán lehet végének tekinteni, mert ez az egész ahhoz túlmozgásos és amúgy sem lineáris szerkezetű, hogy csak úgy elkezdődjön vagy véget érjen. (Nyugalom, ez a könyvértékelés nem ilyen.)
A könyvnek a – mondjuk így – tartalmáról nem is tudom mit írjak, talán hogy egy nagyon közeli és romantikus történetnek olvastam a cselekményt és ahhoz kötődő bonyodalmat, és ijesztően, ugyanakkor megnyugtatóan ismerős az egész úgy ahogy van, ától cettig, túl sok minden van a helyén vagy került a helyére (vagy nyilván oda fog kerülni, vagy hely kerül majd a mindenek fennmaradó, viszonylag mellékesnek ható halmazára) ahhoz, hogy ne a magaménak tekintsem, döbbenetes, lehetetlen módon.
A szerkezete a címhez mérhetően nem is olvasói mint inkább használati szövegnek hat, körkörös, refrénekkel és halmozásokkal, ismétlődő és variálódó, mint az invokált Kaddis vagy bármilyen hasonló rituális szöveg, ami spirálisan nyílik kifelé, minduntalan visszatér a már elhangzottakhoz és minduntalan átrendezi magát az ismétlődésében annyira, hogy valami mást, valami változást, valami kibomlót sejtessen fel. Komponált egy szerkezet, és egyáltalán nem úgy működik, ahogyan mondjuk egy jól megírt sztoritól várhatnánk. Ez egy másik állatfajta. Rokonok vagyunk, azt hiszem.
Újra lesz olvasva (vagyis már most olyan, mintha már újra lett volna olvasva, vagyis fölösleges ilyen értelemben újraolvasni, de ez nem kizáró ok, csak eléggé különös.) Gondolta volna a fene, hogy a Kertész Imre ennyire érdekes lesz nekem, azt hittem a Sorstalanság oké az a mesterműve és akkor téma letudva, közben nem dehogy, sőt.
Végezetül de ezt tényleg csak úgy mondom : milyen bizarr lenne, ha ezt a könyvet mindenki elolvasná és azt képzelné, hogy érti, vagy legalábbis többnyire érti, ahogy én is ezt képzelem – azt hiszem teljesen más lenne a világ amiben élek; mondhatnánk ezt bármilyen nagy benyomást tett könyvről, de itt tényleg egyáltalában nem ezt mondom.

Zálog>!
Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért

Egyszerre lázas és hűvös, okos és indulatos, líra és próza, önvalló és egyetemes: nehéz, súlyos, pedig csak néhány oldal. Kíméletlen úgy önmagához, mint az olvasóhoz. Fontos könyv, az életművön belül is, és azon túl.
Egyre közelebb vagyok – bár mondhatnám, hogy a válaszokhoz, de „csak” – a megfelelő(bb) kérdések feltevéséhez, és közben (persze) az illúziók elvesztéséhez. Lehet-e, kell-e ámítás nélkül élni?

Sapadtribizli P>!
Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért

Hosszú és nehéz ez a könyv, hiába a csak 168 oldal… Zaklatott, kusza, (ön)marcangoló. Nehezen haladtam az olvasással, mert néhány oldal után tele lettem vele, és úgy éreztem, ha tovább olvasom, megfekszi a gyomrom a súlyossága.
Sok idézendő gondolat van benne, mégsem tudtam szeretni igazán. Lehet, pár év múlva…


Népszerű idézetek

ÁrnyékVirág >!

[…] azok a mondatok, amelyekre szükségünk van, előbb-utóbb megkeresnek bennünket.

128. oldal

13 hozzászólás
ÁrnyékVirág >!

Kiderült, nem azért írok, hogy az örömöt keressem, ellenkezőleg, derült ki, az írással a fájdalmat, a minél élesebb, már-már elviselhetetlen fájdalmat keresem, igen valószínűen azért, mert a fájdalom az igazság, arra pedig, hogy mi az igazság, írtam, a válasz oly egyszerű: az igazság az, ami fölemészt.

138. oldal

Zálog>!

Amint ugyanis a tervem megvalósításához, vagyis a tulajdonképpeni regényíráshoz hozzáláttam, kiderült, hogy az elképzelés megvalósíthatatlan; kiderült, hogy golyóstollamból, mint valami fertőző gócból, olyan anyag szivárog a tervezet egész szövetébe, annak valamennyi sejtjébe, amely ezt a szövetet és annak valamennyi sejtjét, mondhatnám, kórosan elváltoztatja; kiderült, hogy a boldogságról nem lehet, legalábbis én nem tudok, ami tehát ez esetben mégiscsak azzal egyenlő, hogy nem lehet írni, a boldogság talán túl egyszerű ahhoz, hogy írni lehessen róla, írtam, mint éppen most, egy akkor írt cédulámon olvasom és arról ide is leírom, a boldogan élt élet tehát némán élt élet, írtam. Kiderült, hogy írni az életről annyi, mint gondolkodni az életről, gondolkodni az életről annyi, mint kétségbe vonni az életet, saját éltető elemét pedig csak az vonja kétségbe, akit ez az elem fullaszt, vagy valamiképp természetellenesen közlekedik benne. Kiderült, nem azért írok, hogy az örömöt keressem, ellenkezőleg, derült ki, az írással a fájdalmat, a minél élesebb, a már-már elviselhetetlen fájdalmat keresem, igen valószínűen azért, mert a fájdalom az igazság, arra pedig, hogy mi az igazság, írtam, a válasz oly egyszerű: az igazság az, ami fölemészt, írtam.

117. oldal

DaTa>!

Hogy (gyerekkoromban tehát azóta is) mindig minden bűn volt, ami önmagamat jelentette, és mindig erény, ha úgy cselekedtem, hogy azzal magamat tagadtam és gyilkoltam.

155. oldal

Kapcsolódó szócikkek: bűn · erény
n P>!

Mert nemegyszer megtörtént már velem ez, ugyanaz és ugyanúgy, úgyhogy a rendszeres ismétlődéséből valamilyen törvényszerűségre kell következtetnem, mely alattomban mozgat és irányít: egy nő, félénk mosollyal, surranó mozgással, mintegy kibontott hajú, mezítlábas szolgálólány archaikus álarcában, halkan és szerényen bebocsáttatást kér, mit is mondjak, hogy ne azt a banalitást kelljen mondanom, amit mégiscsak mondani fogok, mert ugyan mi mást is mondhatnék, ha egyszer ez az ócskaság immár ősidők óta beválik, méghozzá kitűnően: bebocsáttatást kér tehát ultimum moriensembe, azaz a szívembe, ott kedves és kíváncsi mosollyal körülnéz, finom kézzel mindent megérint, egyet s mást leporol, az áporodott zugokat kiszellőzteti, ezt-azt kidobál, helyükre a saját holmijait rakogatja, szépen, takarosan és ellenállhatatlanul berendezkedik, míg végül azon kapom magam, hogy engem teljesen kiszorított onnan, úgyhogy szorongva, száműzött idegenként kerülgetem a saját szívemet, mely már távolian, zárt kapukkal dereng csak felém, mint hajléktalannak a mások meleg otthona.

68. oldal

n P>!

Másrészt viszont azt is gondoltam, hogy mindez csupa olyan gondolat, amit az embernek gondolnia kell; hogy tehát az ember csupán helyzete folytán gondol ilyen gondolatokat, mert a helyzetéből következőleg ilyen gondolatokat kénytelen gondolni, és mivel az ember helyzete, bizonyos vonatkozásban legalábbis, eleve megszabott és meghatározott helyzet, így az ember kizárólag eleve meghatározott gondolatokat gondolhat, de legalábbis kizárólag eleve megszabott és meghatározott dolgokon, témákon és problémákon rágódhat és gondolkodhat. Ennélfogva, gondoltam, olyan gondolatokat kellene gondolnom, amelyeket nem kell gondolnom, bár ma már nem emlékszem rá, hogy aztán gondoltam-e ilyen gondolatokat, azonkívül persze, hogy gondolkodtam egyáltalán, amit nem kellett tennem

94. oldal

5 hozzászólás
Csabi >!

Lábam alatt a csatorna zubog, mintha emlékeim szennyes árja akarna rejtett medréből kitörni, hogy elsodorjon.

167. oldal

DaTa>!

Soha, senkinek nem mertem megemlíteni. Nem hittem el, hogy elhiszik, hogy elhihetik, hogy elhihető.

163. oldal

Csabi >!

(én ugyanis mindig dolgozom, és erre nemcsak a megélhetés kényszerít, mert ha nem dolgoznék, léteznék, és ha léteznék, az nem tudom, mire kényszerítene, és jobb is ezt nem tudnom, habár a sejtjeim, a zsigereim bizonyára sejtik, hiszen ezért dolgozom én szakadatlanul: míg dolgozom, vagyok, ha nem dolgoznék, ki tudja, lennék-e, így hát ezt komolyan veszem, és komolyan is kell vennem, mert itt a legkomolyabb összefüggések állnak fenn a fennállásom és a munkám között, ez teljesen nyilvánvaló)

6. oldal

Kapcsolódó szócikkek: létezés
Csabi >!

…ami valóban irracionális, és amire tényleg nincs magyarázat, az nem a rossz, ellenkezőleg: a jó. Éppen ezért engem már rég nem a vezérek, kancellárok és egyéb címzetes uzurpátorok érdekelnek, akármennyi érdekességet tudtok is elmondani a lelki világukról, nem, a diktátorok élete helyett engem már réges-rég kizárólag a szentek élete érdekel, mert én ezt találom érdekesnek és felfoghatatlannak, én erre nem találok pusztán ésszerű magyarázatot;

58. oldal


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Albert Camus: Közöny / A bukás
Alessandro Baricco: Novecento
Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Egy őrült naplója
Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak
Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Az őrült naplója
Márai Sándor: A sziget
Margaret Atwood: Fellélegzés
Okszana Zabuzsko: Terepvizsgálatok az ukránok szexuális életéről
Háy János: A mélygarázs
Erlend Loe: Elfújta a nő