A ​végső kocsma 32 csillagozás

Kertész Imre: A végső kocsma

Kertész ​Imre új kötete szokatlan és a maga nemében páratlan vállalkozás: a 2001 és 2009 között írt naplófeljegyzések és szépirodalmi vázlatok, töredékek egy megíratlan, s talán meg sem írható regénynek a különös és fájó történetét idézik meg. Az eredeti regényterv (A szodomai magányos címmel) még az ötvenes években merült fel az íróban, s évtizedek multával most újra megkísérti, más-más tartalmi, formai lehetőségekkel. Ahogy írójuk évtizedekkel korábban lejegyezte a maga számára, hogy mindig „ugyanazt a regényt és életet” kell írni, e program most teljesedik ki leginkább és nyer radikális, gyakran önmagával szemben is kíméletlenül őszinte megfogalmazást. S noha Kertész Imrének ez a legszemélyesebb könyve, a szerző maga mégsem azonosul a sikeres Kertész Imre nevű íróval és márkanévvel – és ez a distancia még inkább drámaivá teszi e kötet írásának (és mindenkori olvasásának) a folyamatát.
A végső kocsma egy olyan könyvterv, amely ha nem is készült el, de mégiscsak megvan.… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2014

>!
Magvető, Budapest, 2017
396 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631427738
>!
Magvető, Budapest, 2014
ISBN: 9789631432190
>!
Magvető, Budapest, 2014
404 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631427738

Enciklopédia 8


Kedvencelte 6

Most olvassa 5

Várólistára tette 12

Kívánságlistára tette 21

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

tgorsy>!
Kertész Imre: A végső kocsma

Annyira pesszimista, hogy ha húsz évvel öregebb lennék, elgondolkodnék egy kötél vásárláson. Ugyanakkor vátesz módon látja Európa és Magyarország sorsát.

olvasóbarát P>!
Kertész Imre: A végső kocsma

Egy emberi hajóroncs,/ Süllyedő tatján, / bukdácsoló orrán, /egy csontkéz,/ néhány utolsó sort ír/ a tajtékzó, csapkodó vízre.” (Borítószöveg)

Döbbenetes kötet, a szerző „legszemélyesebb könyve”. A végső elszámolás, az élettel való számvetés, az „asszimiláns zsidó létformával”. Semmiképpen nem tudtam fikcióként olvasni, az meg már többször beigazolódott, hogy nem biztos, hogy mindig nagyon jó, ha túl közelről nézem az írót, az alkotót. Olyan dolgokat is látok, amelyeket ő sem szívesen lát saját magában (dekadencia, depresszió, önzés), a betegség elhatalmasodása igazi tragédia a művész számára, amikor már érzékeli, hogy nem tudja úgy létrehozni az alkotást, ahogyan szeretné, az ember kilátástalan küzdelme teste hanyatlásával szintén nagyon megrázó élmény. Nagyon érdekes kísérlet a feljegyzéseket, amelyek egy irodalmi alkotás megszületésének környezetében jöttek létre egy kötetbe szerkeszteni a mű elkészült töredékeivel. A létrehozott szöveg pedig egy nagyon jó nyelven, világosan megfogalmazott olvasmánnyá alakul.
Magyarként nem igazán jó olvasni, a sértettség nem tesz jót a megszólalásainak, állásfoglalásainak, habár az ő esetében teljesen érthető, de a demokráciával, az irodalmi kritikával kapcsolatban akkor is nagyon negatívnak érzem. „ A stressz által gyötört kisember tarthatatlan szemléletmódján” – hogy a saját megfogalmazását vegyem kölcsön. A közelmúltban olvastam Csányi Vilmos: A sértett című kötetét és most olvasás közben többször felidéződött bennem. Tetszett a műveltsége, az európai kultúrára nyitottsága, a zeneszeretete. Több a kötetben megemlített művet meghallgattam olvasás közben.

3 hozzászólás
eme P>!
Kertész Imre: A végső kocsma

Lehetséges, hogy önarcképet álcázva valóban önarcképet festett?

Ravaszul feltett kérdés, a többi, ravaszul elhelyezett csapda mellett. Így is úgy is beleesel, akármit válaszolnál. Olyan radikálisan szubjektív próbál lenni, amilyen csak lehet, közben meg továbbra sem hajlandó felszámolni az űrt, amely közte és a többiek, vagy akár rejtett önmaga közt tátong. Maga a regény – kötéltánc a szakadék fölött, erős sodronnyá szövődő szavakon, mondatokon lépkedve. Lélegzettvisszafojtva figyeled, a feszültség egyre fokozódik – szurkolsz neki, mikor meg-megbillen, szurkolsz, hogy le ne hulljon a mélybe. A szavak tartják fenn, még akkor is ha neked néha fájnak, ha néha feldühítenek, ha gyakran vitáznál, pörölnél velük. De nem te állsz a kötélen, és nem neked kell végigmenni rajta. Ez kizárólag Kertész útja – aki, ha már elindították rajta, makacsul, dacosan játssza el, vagy próbálja eljátszani a szerepet (?), melyet azonosságának archimédeszi pontja, a másik léte határozott és határoz meg. Újra és újra visszatér a kérdés: ki vagyok én? Az akinek tartanak, és akivé ezáltal lettem? Azzal vagyok azonos, akinek a másik (mindig a másik) által meghatározott szerepét játszom? Le tudom győzni ezt a kényszerítő, tőlem idegen meghatározottságot? Le akarom győzni? Tényleg idegen tőlem?
A megismert mélységek fölé emelkedve folyik a harc az egyensúlyért, a mindenektől való távolságtartás hűvös magányának fenntartásáért, a megismerésért, a világ megértéséért. Napló, regény, naplóregény szálai sodródnak egybe – ugyanazt az életet írni és élni… Érzem, hogy legalább nekem, olvasónak jobb lenne, ha szétválaszthatnám egymástól a kettőt – az embert és az írót/elbeszélőt. Az előbbi hangja (ha tényleg az előbbié) túlontúl személyes, néha túl fájdalmas és keserű, néha (inkább gyakran) túl magabiztos, a kinyilatkoztatások visszavonhatatlanságával szóló. Az utóbbi (ha tényleg az utóbbi), a regényekben megszólaló elbeszélő az, akit szeretek, akit közelebb érzek magamhoz – a fiatal és az idős Köves vagy itt – Sonderberg hangja. Pontosabban azé, aki megteremti őket. Aki az előbbi egyéni tragikumából, keserűségéből, pesszimizmusából kilépve a kívülállóhoz, az olvasóhoz is képes szólni, képes általánosat mondani, tükröt tartani elé – szavakból álló tükröt, melyben önmagára ismerhet. Ha vállalja…
Tükörkép a tükörben. Tükrök egymást tükröző játéka. Nem tudom már, kit hol kellene keresnem. Hol végződik az én, hol kezdődik az ő. Hol látom/hallom a világunkban járó-kelő embert, hol a világunkat mesélő elbeszélőt. Netán mindkettőt egyszerre.

Kísérleteztem az egyes szám harmadik személlyel (aVégső kocsma kéziratában): nagyon vonzó. Erősebb, mint az első személy. Titokzatosabb is.
Igen, én is így érzem. Vonzó és titokzatos a szodomai magányos meg nem írt regénye a maga töredékben maradt torzójával. Egy sokáig, kínkeservesen hordott, mégis meg nem születt gyermek, aki még így is, félig-meddig elvetéltségében is magában hordozza a teremtés magasztosságát és rejtélyeit.
Mindig írni és újraírni. Lépni és ismét lépni. Közel a part, fárad a láb, egyre nehezebb egyensúlyozni a kötélen. Van-e egyáltalán átjutás a túlsó partra? Van-e beteljesedés? Lehetséges-e a megismerés?
Ha meg akarjuk érteni a világot, valamilyen bűntettet kell elkövetnünk. Kafka hídja jut eszembe. Makacs kapaszkodása, ívbe feszülő teste a szakadék fölött – sorsa, rendeltetése beteljesedésére várva. A mélybe zuhanás előtti szembenézés az eltipróval. Megfordul a híd! Bűn, melyre nincs bocsánat.

Nem, nem, mint egy kutya… Inkább mint szavak kötelén egyensúlyozó kötéltáncos. Mint partokat összekötni akaró híd.

A könyveket nem kell megérteni, elég az inspiráció, amit bennünk keltenek, gyakran már pusztán azzal, hogy a kezünkbe tartjuk s olvassuk őket.

Szerettem volna olyan barátokat, mint Ottlik Géza – nekem már ez az egy mondat is elég lenne. De több is van.

Levandra P>!
Kertész Imre: A végső kocsma

Szeretem olvasni ezeket a naplókat, szeretem látni, hallani az írók gondolatait. Szeretem látni a hétköznapibb arcukat, azokat a sorokat, amiket a regényekből nem olvashatok ki. Szeretem látni mennyire emberiek, emberibbek, mint sokan mások. Nagyon. Bukdácsolnak, felállnak, sok-sok belső harc és rengeteg erő van bennük. Szeretem, hogy közelebb kerül hozzám a valóság, hogy példaképet tudok állítani és erősebbé válni általuk is. Tudni azt, hogy mennyire, de mennyire nem számít az, ami kívül van, ami látszat, ami hisztéria, a lényeg belül van gondolatok és érzelmek formájában. Hol így, hol úgy.

balagesh IP>!
Kertész Imre: A végső kocsma

Küzdelem, hogy fikcióként olvassam a könyvet. (Kertész iránti kíváncsiságom mindig felülkerekedik.) Márpedig ez (ha már úgyis Kunderát idézi az elején) a regény meg nem írásának művészete. Bizonygatom, hogy a Ligeti, Radnóti stb. nevek csak egybeesések. Pszichologizálni sem akarok, mert akkor áramlana be az egyéb tudás. Még a Kertész-életművet is kitakarom. Most csak ezt a könyvet akarom olvasni. És azt kérdezni, hogy könyv-e? Hogy egyben van-e?
A stílus mindig királyi. Részenként egységes. Előrehaladva egyre gazdagabb. Eleinte tényleg lapos, de ettől átlátható. Aztán egyre dűnésebb. Két pont között a semmi, a harmadik nem is sejthető, csak visszatekintve logikus.
Vagy csak a szerző nagysága, díjai miatt akarom megérteni, egységben látni?
Nem tudom a választ, de olvasom, és megrendít. Dühít, sajnálatot és együttérzést kelt. Vitatkoznék, vagy hátba veregetném. Hordozom majd magamban.

latinta P>!
Kertész Imre: A végső kocsma

Nehezen jönnek a szavak. Valahogy az az érzés, gondolat motoszkált bennem mindvégig, hogy ez a fajta szenvtelen – az író és az olvasója számára is –, rettenetesen, rémisztően távolságtartó elbeszélőtechnika olyasfajta kozmikus magányt leplez el, mint amilyet a huszadik század nagy művészeinek a bőrük alatt, a csontjaikban, zsigereikben, legkisebb elemi részecskéikben kellett megélniük.
Hirtelenjében József Attila utolsó, a maga requiemjét megfogalmazó verse – különösen az ötödik strófától – ötlik fel bennem:

(IME, HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT…)

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfillléres, a vashatos.

Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. – Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.

Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.

Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.

1937. november

Dominik_Blasir>!
Kertész Imre: A végső kocsma

Elsőre megrendítő, aztán felkelti a kíváncsiságom, aztán egyre jobban érdeklődök és elkezdek agyalni, míg végül beledöngöl a padlóba.
Nehéz értékelni ezt a könyvet. Nemcsak azért, mert a többféle olvasat megnehezíti a dolgomat, de azért is, mert még ha a nekem tetsző (értsd: számomra szimpatikus és hihető) értelmezésnél maradok, akkor sem marad más, mint a fájdalom, a szomorúság, a nihil, a pesszimizmus, a szenvedés.
Hihetetlen írói súly, megrázó mondatok, a végére az elkerülhetetlennel. Elképeszt és elborzaszt a nagysága.

cinkos>!
Kertész Imre: A végső kocsma

Ragyogó gondolatokkal megtűzdelt, kifinomult mondategyveleg egy egyedülállóan művelt, érzékeny, bátor Nietzsche-növendéktől. Az ellentmondásos személyisége része lett az életművének – valahogy úgy, ahogy Kafkánál, erről kiváló részek szólnak a könyvben. Ennek a műfajnak ugyanakkor elkerülhetetlen velejárója, hogy tele van banalitásokkal és egyszerűsítésekkel (más híres naplók is így vannak ezzel, pl. Máraiéi), és ezzel Kertész sem tud mit kezdeni, hiába maradnak a mondatai végig szépen megmunkáltak. Ezek a leegyszerűsítések pedig olykor olyan zavaróak tudnak lenni, hogy csak na. De végül is ez a leépülés, a halál felé vezető út könyve, és éppen ettől olyan megrázó és nyugtalanító.

bagatell>!
Kertész Imre: A végső kocsma

Kívülállóként az ember távolság tartva és ez által szórakozva olvassa – megfogadva Nietzsche tanácsát, természetesen kesztyűben, hisz ennyi tisztátalanság óvatosságra int – ezt a személyiség központjában terrorisztikusan uralkodó, nihilbe hulló szárnyszegést. Gyáva ember ir(r)igál, aki többször felmérte már és kéjesen meg is osztja élete vacogtató, szellemileg is hazátlan értelmetlenségét, de a balkonról lenézve magasan lakik.
Régi párttagként természetesen elfogadom az Izvesztyija értékelését.
Kertész (Kárttész) a díj elnyerése előtt egy középszerű, alig ismert író volt. A díj odaítélése ezen – mármint a megítélésén – nem változtat. És tényleg!

Enzo314>!
Kertész Imre: A végső kocsma

Kertésznek sikerült elérnie, amit előtte írónak még soha; a könyv harmadáig se kellett eljutnom és már utáltam mind az írót, mind a teremtményét. Csak a düh vitt tovább az olvasásban és örülök, hogy így történt, mert noha a véleményem Kertészről semmit sem javult, az utálat sajnálattá változott.
Csak sajnálni tudom ezt a végtelenül önző, öntelt, nárcisztikus, paranoiás embert, aki gyakran rácsodálkozik önmaga zseniális írásaira, a meg nem értett zsenit, ezt az ellenségektől körülvett, mindenhonnan kitaszított írófejedelmet, akinek szépen megfogalmazott gondolatai közé nem egyszer elképesztő ostobaságok is vegyülnek.
Kár, hogy ebből már nincs kiút.


Népszerű idézetek

Kuszma P>!

…Bartók mindmáig nem vert gyökeret a magyar kultúrában. Érdekes lenne kielemezni az okát. Magyar gyökerekből táplálkozik, és Magyarországon mégis idegen maradt. Igazán csak a zsidók szeretik. Olyan kijelentés ez, amelyre nincs bizonyíték: könnyelmű kijelentés. Csak azt akarom vele mondani, hogy földönfutó itt mindenki, aki korszerű nyelven korszerű igazságokat árul. Ez az ország olyan nagy bajban van, hogy kínjaira már csak a hazugságoktól remél némi enyhülést.

34. oldal, NYÍLT TITKOK (Feljegyzések)

55 hozzászólás
eme P>!

Míg kitartok őrültségem mellett, épelméjű maradok.

294. oldal

Kuszma P>!

A fiatalember, aki megkérdezett: hogyan lesz az ember író? Azt feleltem, úgy, hogy az ember agyában mondatok kezdenek nyüzsögni, s amikor leírja őket, másképpen festenek, mint ahogy ő elképzelte. Kijavít egy-két sort, mondatot – vagyis felveszi a küzdelmet a kifejezésért, s akkor már a küzdelem íróvá avatja.

eme P>!

Minden filozófia annyit ér, amennyire megszabadít a halálfélelemtől, vagy legalábbis elfogadtatja velünk a halál gondolatát.

388. oldal

Kapcsolódó szócikkek: filozófia · halál · halálfélelem
Kuszma P>!

A nagy misztikusok álom-világrendje, a régi mítoszok titokzatos mélyvilága – ebben rejlik valami az ember végzetéről; a tudományos szemlélet ehhez képest, a maga felszereltsége, tudása és eredményessége ellenére, gyermekes naivitás.

32 hozzászólás
eme P>!

Szerettem volna olyan barátokat, mint Ottlik Géza.

268. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Ottlik Géza
balagesh IP>!

Aki felkészült a halálra, az nem küzd többé problémákkal. Hallgat.

70. oldal (Nyílt titkok)

4 hozzászólás
Kuszma P>!

Most már a keleti népek kultúrájából semmi sem maradt, helyébe a hitvány nacionalizmus lépett. Olyan ez a nacionalizmus, mint a szervezet védekezési reakciója (mondjuk, magas láz), amely azután, feledve eredeti rendeltetését, megöli az embert.

moodhunter83>!

Életem nagyobbik része mélyen átérzett,értelmetlen időpocsékolás.

Kuszma P>!

Az arisztokrata: a zenét isteninek, a zeneszerzőt szolgának tekinti.
A demokrácia: a zeneszerzőt elfelejti, az előadót isteníti.
A késői demokrácia: a talentumot demokráciaellenesnek tekinti.

79 hozzászólás

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Bálint Ágnes: Szeleburdi család
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 5. – Remény
Adam Kay: This is Going to Hurt
G. Szabó Judit: Megérjük a pénzünket!
Ecsédi Orsolya: Meleg a helyzet!
Andy Weir: A marsi
Hendrik Groen: Amíg élünk
Anna Politkovszkaja: Orosz napló
Meg Cabot: A neveletlen hercegnő naplója 10. – Mindörökké hercegnő
Daniel Pennac: Testnapló