A ​kudarc 33 csillagozás

Kertész Imre: A kudarc Kertész Imre: A kudarc Kertész Imre: A kudarc

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​kudarcban valaki arról ír: képtelen arra, hogy írjon, pedig mindenképpen alkotnia kell, mert semmi máshoz nem ért. Ez az írásképtelenség egyben keresgélés, elmosódik a valóság és teremtett világ közötti egyértelműnek gondolt határ, és közben A kudarc írója megtalálja egy már korábban elkezdett regényét: feloldódik hát a kudarc első köre. A második kör újabb pokoljárás: tiz év kellett egy korábbi regény megírásához, amely aztán évekig nem jelenhetett meg – és ez a könyv nem más, mint a Sorstalanság. A fiók aljáról előkerült regény Köves nevű főhőse, külföldről megérkezve kafkai szituációban találja magát, egy ismerős helyen és időben: az ötvenes évek Magyarországának poklában. Eleinte idegenül, később azonban egyre otthonosabban mozog ebben az abszurd világban, bár inkább csak hagyja, hogy magukkal sodorják az események. Találkozik egy íróval, aki csak megkezdeni és befejezni képes egy írását, de képtelen kitölteni a kezdet és vég közötti űrt, amire végül is Köves vállalkozik:… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1988

>!
Századvég, Budapest, 1994
358 oldal · keménytáblás · ISBN: 9638384344
>!
Szépirodalmi, Budapest, 1988
392 oldal · ISBN: 9631536726
>!
Magvető, Budapest
402 oldal · ISBN: 9631421910

Enciklopédia 4


Kedvencelte 6

Most olvassa 2

Várólistára tette 17

Kívánságlistára tette 9


Kiemelt értékelések

>!
ppeva P
Kertész Imre: A kudarc

Ha az ember megszokja az első oldalak (egyébként remekül téblábolva ábrázolt) téblábolását, akkor könnyű továbbsodródni az eseményekkel. A felvezetés után a regény olyan, mint egy fantasztikus időutazás – nem mondja meg, honnan hová, mintha egy idegen bolygón bukkantunk volna fel. Az ember – az olvasó is, Köves is – úgy érzi: belecsöppent valahová, ahol minden furán ismerős-ismeretlen, ahol csupa érthetetlen dolog történik, amit nem lehet értelmezni se, elfogadni se. Az egyetlen mód a túlélésre, ha az ember bólogat, teszi, amit mondanak, összegyűjtögeti a hírmorzsákat, és úgy csinál, mintha értené a környező világot. A helyszín persze könnyen azonosítható: a 40-es, 50-es évek Magyarországa. Az igazi Abszurdisztán.
Köves nem is törekszik a túlélésre. Nem ismeri a játékszabályokat, de furcsamód sokszor az segít neki, hogy fogalma sincs, mi a következő szabályos lépés. Úgy gondol saját magára, mint aki túlélte egyszer már a saját halálát, tehát a további élete amolyan ráadásféle. Az áldozat szerepből véletlenül, később a hóhér szerepből saját akaratából sikerül kimenekülnie. Mi várhat még rá azon kívül, hogy végre nekiül, és magában összegzi, magának elmeséli, mi is történt vele, benne, körülötte. Nem indulhat útnak, nem kezdhet új életet, amíg ezt a feladatot saját maga számára el nem végzi. Regény(eke)t írni azon az egyetlen nyelven, arról az egyetlen életről, ami számára adatott.

>!
eme P
Kertész Imre: A kudarc

Kövezzetek meg, de szeretem Kövest és szeretem az Öreget. Szeretem, ahogy téblábol a kis szobában, ahogy igyekszik kizárni az oglützök és a Hazugság Szurdokának zaját, ahogy keresgél emlékei és jegyzetei közt, ahogy a tudatosan vállalt kudarc ellenére minduntalan újrakezdi-folytatja regényét-életét, ahogy sorsot, értelmet próbál adni a sorstalanságnak és értelmetlenségnek. Ahogy görgeti a sziszifuszi követ, önmagát foszva ki koptatja azt nap mint nap , hogy kis kaviccsá zsugorítva majd utolsó pillanatában is szorongassa. Szeretem, ahogy az elbeszélő szemléli és leírja ezt a naponta végbemenő rituálét, ahogy (ön)ironikusan, humorosan a végletekig részletezve próbálja rögzíteni a tényeket – egy esztétikai műben, hangsúlyozva az ilyenkor elkerülhetetlent: a kudarcot. És mégis próbálkozni kell, vállani kell az örök megbirkózást azzal, ami megtörtént. Mert a valóság hatalomba való kerítése nem más, mint az örök tárgyiság legyőzése, alannyá változás, megnevezővé válás megnevezett helyett.
Nem az Öreg az egyetlen, aki megpróbálkozik az elbeszélés révén való értelemadással. Ott van például Sziklai vagy Berg (nevük is beszédes) – maguk is egyféle „Kövesek”, görgetik ők is a maguk kövét, keresik ők is a válaszokat. Ki így, ki úgy: van tervben már regény, vígjáték, és egy tervezett önéletrajz is, melynek bevezetője az „Én, a hóhér…” címet viseli. Etikai és esztétikai kérdések rajzolódnak ki, viták az élmény közvetíthetőségéről, a kegyelemről, a hóhérrá vagy áldozattá válásról egy lehetséges harmadik útról, a (tudatos) választás, döntés lehetőségéről, a bűnről, a szeretetről, az időről, mely az embert becsapva fokozatosan hozza azt, amit hirtelen és egyszerre nem lehetne kibírni, elviselni.
Köves számára nincs ártatlanság és áldozat ott, ahol kínzás, kiszolgáltatottság és hóhér van. Mindenki érintett, mindenki felelős – és mindenki börtönőrré, hóhérrá válhat. A felnőtt Köves kafkai világa bizonyítja ezt, bizonyítja az a börtönőrként rabra irányított ütés, mellyel „akár meg is nyílhat az út a 30000 hulla felé”. És ott van az az álomszerű jelenet, melyben az, aki egyszer már szinte véletlenül, öntudatlanul kilépett a sorból, késztetést érez arra, hogy csatlakozzon a tömeghez, hogy beálljon a sorba, együtt meneteljen a többiekkel – de legyőzi ezt a késztetést, megmarad a maga saját kövénél. Köves a táborban „elszalasztotta” az áldozat szerepét, később, a másik oldalon a hóhérét. Van más választás, van más út? Kegyelem kellene – nem megértő felmentés, nem szigorú elítélés, mely semmit sem mozdít a lényegen. Kegyelem. Változtatni a történteken nem lehet, lezárt út, zsákutca. Ami életben tart: maga az állandóan el- és újramesélt történet, mely az elmesélés pillanatában mindig él, lüktet, változik, még akkor is, ha kudarchoz vezet. Az írás maga nem kegyelem, csak halogatás, késleltetés. Az irgalom fenyegetése pedig nyilvánvaló: egyszer elkopik az irdatlan kő, a Könyv könyv lesz a könyvek közt, tömegsorsra ítéltetik, akárcsak megírója. Kudarc.

4 hozzászólás
>!
ddani P
Kertész Imre: A kudarc

A kudarc nagyon izgalmas olvasmány volt, amit ma félbehagytam.Egyszerűen eljött az a pont, 130 oldalnyi hosszú és a maga módján tökéletes felvezetés viszontagságos és gyönyörűségek mellett még egy konkrét életproblémányi személyes kudarcélményem felpiszkáló kiborulással is megtűzdelt olvasása nyomán, hogy már nem láttam értelmét folytatni, hogy azt a felvezetett, Köves Gyuri főszereplésű tulajdonképpeni regényt még el is olvassam ezek után, nem, van, hogy az ember tudja, hogy itt valaminek bizony nem eleje van hanem vége, és nem lehet rácsavarozni már olyasmit, ami onnan még folytatás. Hogy itt már csak futnék a pénzem után, hogy stílszerű legyek, és ez méltatlan volna. De sosem lehet többé ilyen egy olvasás. Üres érzés fogott el, nem lehetett folytatni. A regény maga talán jó ugyan (nem fog kiderülni, cserbenhagytam), de hát nem mindig lehet az embernek egy maga módján tökéletes könyvvel még regénye is. Az élet tisztára egy kudarc.

>!
Frank_Spielmann I
Kertész Imre: A kudarc

"Ráadásul ehhez az ügyhöz, mely történetesen ennek a regénynek a tárgyi formáját öltötte, bizony kevésbé emelkedett, de korántsem elhanyagolható egyéb tényezők is tapadnak – így pénzbeli kilátások…”
– Hehe – derült az öreg.
„…a jövőm kérdése, a társadalmi státusom, hogy így mondjam.”
– Hehehe – mulatott az öreg."

Erről a könyvről ez jut eszembe. Amikor a saját nyomorúságunkon nevetünk. Kérdés, nyomorúság-e az, amikor tudunk „derülni” és „mulatni”?

Azt hiszem, ebben a könyvben van leginkább jelen Kertész fekete humora. Bár a Sorstalanság humoránál nem lehet feketébb, természetesen. Önsajnálatnak nyoma sincs. Pedig hát lenne miért panaszkodnia, a magyar amúgy is panaszkodós nép, és mégse.

Kezdődik az egész az Öreggel, akiről kiderül, hogy „történetesen könyvírás a foglalkozása (illetőleg – hogy pontosabbak legyünk – úgy alakult, hogy ez lett a foglalkozása) (minthogy egyéb foglalkozása nem volt)”. Nagyszerű önkomédia ez. Történése annyi, hogy az Öregnek kéne írnia egy újabb könyvet. Nincs emögött semmi magasztos eszme, megváltani a világot, ilyesmi, csak hát minél több és minél vastagabb könyveket ír, nemdebár, annál nagyobb lesz majd a nyugdíja, ami korántsem elhanyagolható tényező a könyvírásnál.

Végül is 130 oldal után elkezdődik az első fejezet is, hősünket Kövesnek hívják, hogy Gyuri-e, azt nem tudjuk, de nem is érdekes. Egy idegen országba megy meglátogatni egy barátját. Átrepülte az óceánt meg minden. A barátról azután egy szó sincs. Ez nem írói hanyagság, épp ellenkezőleg. Hiába próbálnál elmondani röviden, mi is történik, valami értelmetlen dolog lenne belőle röviden. Olyasmi ez, mint egy rémálom. Igazából egy álmot se lehet elmesélni, maximum újrakölteni. Minap volt egy álmom, nagyon jól emlékszem rá, volt benne egy verssor-szerűség, villamosok, és egy villamos, amelynek a táblájára ez a verssor volt kiírva. Hogy tudnám továbbadni azt az érzést, ami bennem volt akkor, mikor megláttam azt a villamost? Teljesen logikátlan az egész, most se értem, mi volt az, és miért. De akkor értelme volt, bár az álombeli világnak teljesen más a logikája, mint a miénknek. Igazából álmunkban sosem lepődünk meg, pedig olyan dolgok történnek, amin ébren igencsak csodálkoznánk. Mert ilyen álomszerű elbeszélés kezdődik itt az első fejezettel, aminek csak úgy van értelme, ahogy megírta Kertész, elmesélni nem lehet. Van ennek is egy sajátos logikája. Persze mögötte van a „valóság” is, a Kádár-kor, de A kudarc nem egy szatíra, ami egy korszakot vagy bármit kigúnyolni akar, nem olyan, mint a Tanú, pedig bizonyos szempontból Köves is egy Pelikán József, csak ő nem gátőr. Kafkához hasonlítják ezt a regényt, mert nála van ilyen álomszerű logika, amit a mi ébrenléti logikánkkal nem lehet megfejteni. Kafka Kastélyáról olvastam már, hogy teológiai allegória, ahol Klamm = Isten, ez egyenlő azzal, és így tovább. Hülyeség. K. bekukucskál egy kulcslyukon, és ott látja Klammot. Ez mit jelent, Istent meg lehet lesni? És úgymond elszereti Klamm szeretőjét. Micsoda, Istennek női vannak? Az értelmünkkel nem tudjuk megközelíteni ezeket a regényeket, pedig szeretnénk úgymond érteni, mert megragadnak és foglalkoztatnak minket. A szocialista diktatúrákra szokták mondani, hogy kafkaiak. Ez ellen tiltakozom. Sokkal földhözragadtabb a logikájuk. Persze Hamvas meg a régiek azt mondják, fel kell ébredni az álomból, amit ébren élünk, de valami mégis van az álom-álmokban valami, ami nem hagy nyugodni minket. Megfejteni őket mégse lehet. Bocs, Freud.

Ilyen A kudarc a 130. oldaltól. Nem is igazán Kafka ez, mert inkább Kertészes. Nem másolja Kafkát, csak ez egy olyan történet, amit akár Kafka is megírhatott volna. Nem rémisztő, de nyugtalanító. Megmagyarázhatatlan módon érzünk bizonyos (érthetetlen) mondatok és gesztusok mögött valami olyan értelmet, amihez valamit tudni kéne, amit mi nem tudunk. Hogy miről szól? Nem tudom, de nem is érdekel. Miről szól a Kastély? Miről szól egy Beethoven-szonáta?

2 hozzászólás
>!
postmodjane
Kertész Imre: A kudarc

Erdélytől kaptam ezt a könyvélményt, illetve attól a számomra nagyon fontos személytől, aki mellett ültem, amikor Erdélyből tartottunk haza.

Elképesztően posztmodern regény.
Nem néztem utána annak, hogy írnak-e róla okosat – bizonyára igen.
Nem néztem utána – mit mond Kertész erről a szövegről.
Nekem az tetszik, ahogyan utal a Sorstalanság kiadói visszautasítására, hogyan lesz a nem írás az írás része, hogyan utal később arra, mégis kiadták a Sorstalanságot.
Nagyon mély gondolatokkal telített, sűrű szöveg: ahogyan a Sorstalanságban, itt is megvan Köves nyelvének már-már valószerűtlennek tűnő magától értetődő volta.
Kertész ezt regényt írta, írhatta meg, mint ahogyan az olvasó a saját életéről tudja meg, illetve tudja meg ismét, hogy mindig van választása, ám ez a választás csak saját választása lehet.

Szükségem van egy saját példányra ebből a könyvből. Jobban fogok aludni, ha tudom, bármikor tudom olvasni nyomtatott formában.

>!
Bíró_Júlia P
Kertész Imre: A kudarc

Tananyag volt, a 20. oldalon még ki akartam futni a világból – aztán lapoztam, és nem tudtam többé letenni. A Sorstalanság után megdöbbentett, mennyire jó.

>!
Juci P
Kertész Imre: A kudarc

A legnagyobb meglepetésként az ért, hogy mennyi humor van ebben a könyvben. Volt szerencsém a hetvenes évek legvégén születni, úgyhogy már csak könyvekből és filmekből meg családi történetekből tudom, milyen is volt az élet a szocializmusban. Ez a regény is sokat mutatott, érzékeltetett ebből, még ha nem is szociográfiai szempontból.


Népszerű idézetek

>!
Frank_Spielmann I

Írtam volna, mintha valami katasztrófát akarnék elkerülni – azt a katasztrófát nyilván, hogy nem írok.

7 hozzászólás
>!
n P

Egy időben minden reggel az auschwitzi blokkudvaron ébredtem. Időbe telt, amíg rájöttem: egy állandó szaglószervi inger váltja ki bennem ezt a képzetet. Néhány nappal azelőtt új óraszíjat vásároltam. Karórámat mindig közvetlenül a fekhelyem mellett tartom, egy alacsony polcon. Valószínűleg a cserzésből és a további készítésből maradt a szíjon az a jellegzetes szag, amely a klórra és a távoli hullabűzre emlékeztetett. Később aztán a szíjat ajzószerként is használtam: ha emlékeim kornyadoztak, ha agyam zugaiban tunyán meglapultak, vele csalogattam elő őket a rejtekükről – úgyszólván tönkre szagoltam. De semmi eszköztől és semmilyen fáradalomtól vissza nem riadtam: megvívtam harcomat az idővel, és kikényszerítettem a jussomat. Elteltem a saját életemmel.

80. oldal

2 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I

– Manapság már nem olyan könnyű minálunk börtönbe kerülni egy könyvért!
– Bezzeg a régi szép időkben!

116. oldal

>!
Frank_Spielmann I

Rossznak nem rossz; bár később még elromolhat. Az a baja, hogy őszinte. Ez nem valami szerencsés.

31. oldal

>!
eme P

Azt hiszed, akinek nincs bűne, mindjárt ártatlan is?

314. oldal

>!
Frank_Spielmann I

Egyre lejjebb csúszol: először színdarabokat írtál, aztán regényt, most meg már fordítasz.

107. oldal

>!
Frank_Spielmann I

– Miért nem írsz most is inkább vígjátékokat? – kérdezte az anyja.
– Mert nem akarom, hogy az emberek nevessenek. Irigylem tőlük.

>!
Juci P

„Van egyfajta lény, amely tökéletesen ártalmatlan, ha szemed elé kerül, szinte észre sem veszed; s máris megfeledkeztél róla. De ha valahogy láthatatlanul a füledbe fészkelődik, akkor fejlődésnek indul, majdhogynem kikel, s már láttam olyan esetet is, hogy egészen az agyba felhatolt, s ott szétterpeszkedve tenyészett tovább, akár a kutya orrán behatoló pneumococcusok.
A szomszéd ez a lény.”
Hát igen.
Oglütz – így hívta az öreg.
A Csend Nélküli Lény.
Nem nő, nem férfi, nem állat, még kevésbé ember.
Oglütz – így hívta az öreg.
Akár a mértéktelen rádió- és televízióhallgatástól, akár valamiféle hormonális rendellenesség következtében (mely hormonális rendellenesség magyarázata talán a mértéktelen rádió- és televízióhallgatásban rejlett) (habár a kiadós táplálkozást sem szabad figyelmen kívül hagynunk) a Lény nem csupán az öreg agyában, de a feje fölötti 28 négyzetméteren is teljesen elburjánzott.
Egy női Küklopsz alatt lakott az öreg, amely zajokkal táplálkozott. (Jóllehet e Küklopsznak két szeme, két apró rinocéroszszeme volt.)
Neszeinek sűrű hullámverésében naphosszat tehetetlenül hányódott az öreg. Hallotta az ajtó szörnyű döndülését, valahányszor tanyájára megérkezett; gyors zuhanások, gördülések záporozását: talán – vélte az öreg – a hazahordott zsákmányt dobja le ilyenkor; nehéz puffanások szaggatott és döccenő ritmusát: medvéket idomít – szokta mondani az öreg: majd hamarosan elbődült valamelyik szolgálattevő fenevadja: vagy a rádió, vagy a televízió.
Oglütz – így hívta az öreg.
Nem volt mit tenni.
Bele kellett törődni.
Valamikor, réges-rég, az idők kezdetén, kényre-kedvre a kezére adta magát az öreg: bevallotta, hogy zavarják a zajok (sőt megkérte ezek mérséklésére).
Azóta lankadatlanul lesben állt a feje fölött.
Kiismerte szokásait.
Várta, hogy írógépén leüsse az első betűt.
Tévedhetetlenül megérezte, mikor szokott az iratszekrény előtt állni és gondolkodni.
Nem volt mit tenni.
Bele kellett törődni.
A hosszú évek kialakították az öregben az úgyszólván automatikus védekezési reflexeket (mint ahogyan – például – esőben kinyitotta az esernyőjét).

>!
ddani P

– A te korodban az ember már ne ugráljon a székeken – tanácsolta az öreg.
– Ne mondd! – robbant fel egy kézigránát az öreg fülkagylójában. – Magamtól is jól tudnám, hogy mit kell az én koromban csinálni… De amióta a hátfájásom miatt nem tudok bejárni a hivatalba, csak egyszer egy héten telik takarítónőre! Téged pedig hiába kérnélek meg rá, hogy gyere át port törölni!
– Hát ez valószínű – ismerte el az öreg.
– Na látod! Elintézted a kijelentkezést?
– Nem – rémült meg az öreg.
– Merthogy olyan sok dolgod volt egész héten, igaz?
– Volt éppen elég – bőszült fel az öreg. – Határidős munkám van: fordítok.
– Egyre lejjebb csúszol: először színdarabokat írtál, aztán regényt, most meg már fordítasz.
– Hamarosan gépírónő leszek – bosszankodott az öreg.
– Hogy mi leszel, az a te dolgod. Mindenesetre sok időd nincs már, hogy eldöntsd. Te sem fiatalodsz.
– Még szép – dörmögte az öreg.
– De a kijelentkezést a legrövidebb időn belül el kell intézned, hogy megköthessem az eltartási szerződést.
– Jó – mondta az öreg.
– Ezt már ismerem, hogy „jó”. Mindent az utolsó percig halogatsz. Ennek köszönheted, hogy ma ott tartasz, ahol tartasz – búcsúzott az öregtől az anyja.
„Mára lőttek” – gondolta az öreg.
„Abba kéne hagyni” – gondolkodott tovább.
„Úgy értem, az egészet” – folytatta a gondolkodást.
„…Abbahagytam ezt az egészet…”

107. oldal

Kapcsolódó szócikkek: fordítás · kézigránát
1 hozzászólás
>!
n P

Egyetlen tettemben, szavamban, megnyilatkozásomban sem adtam soha semmi jelét bármiféle tehetségnek vagy eredetiségnek – hacsak abban nem, hogy életben maradtam. Nem álmodtam bele magam kitalált történetekbe; még azzal sem tudtam mit kezdeni, ami megesett velem. Egyszer sem csengett fülembe az elhívatás parancsszava, tapasztalataim összessége csak fölöslegességemről tudott meggyőzni, fontosságomról sosem. Nincs birtokomban a megváltó szó; nem érdekelt a tökéletesség, sem a szépség, amelyről azt sem tudom, hogy micsoda. A dicsőség gondolatát aggkori önfertőzésnek tartom, a halhatatlanságét egyszerűen csak nevetségesnek.

98-99. oldal

Kapcsolódó szócikkek: eredetiség

Hasonló könyvek címkék alapján

Békés Pál: Csikágó
Faludy György: Pokolbeli víg napjaim
Tar Sándor: A mi utcánk
Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő
Szabó Magda: Az ajtó
Krasznahorkai László: Sátántangó
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba
Vámos Miklós: Apák könyve
Bartis Attila: A nyugalom
Dragomán György: A fehér király