A ​három Róza 78% 62 csillagozás

Most ki fogok lógni a korábbi értékelések közül, mert nekem tetszett ez a könyv. Ugyan tényleg igaz, hogy inkább Jókai volt a középpontban, mint a három Róza, mégis úgy érzem, szépen egybe fonódott a történetük. És igen, kicsit hosszabb is lehetett volna, de így is gazdagodtam néhány új információval, amit eddig nem tudtam Jókairól.

Ebben a történetben három nagy legendás művészről is olvashatunk, ami miatt Kertész Erzsébet kicsit behatárolódva érezhette magát és nem mert utat engedni a fantáziájának. Laborfalvi Róza, Jókai Mór és Feszty Árpád neve mintha súlyosabb teher lett volna, mint Jósika Miklós vagy Elizabeth Barrett Browning. Érezni, hogy az érintett három személlyel mennyire óvatosan bánik, hogy csak azon információkhoz mer nyúlni, amik amúgy is közismertek voltak. Regény-szempontból nem lett jó ez a könyv, viszont olyan értékes információk vannak összeszedve egy helyen a kötetben, ami miatt érdemes elolvasni.

http://konyvvadaszok.blogspot.hu/2017/08/kertesz-erzseb…

Nem igazán tetszett, túlságosan pletykaszagú és mai szóval élve bulváros volt nekem ez a könyv. Ha egy híres íróról, pl. Jókairól ír valaki, aki róla írjon, ne a váltóiról meg arról, hogy a felesége mire szórja el pénzt. Kevés szó esett a műveiről, annál több a magánéletükről meg botrányokról.
Ki gondolta volna, hogy Jókait így tudta irányítani egy sereg nő…

Ahányszor kézbe veszek egy Kertész Erzsébet könyvet, mindig tanulok valami újat miközben olvasok.
Az iskolába megtanítják nekünk az írók költők neveit, műveit, múzsáit, szerelmeit, pályájuk és életük fontos szakait. Bemagoljuk és majd ezeket elfeletjük idővel. Nem ismertetik meg velünk azokat a lényegtelenek tűnő részleteket amik megmarad az emberben.
A könyvet olvasva rengeteg dolgot tudtam meg Jókairól és Laborfalviról, és legfitalabbik Rózáról. Annyira valóságosnak tűnt ahogy olvastam. Szellemként követem végig Laborfalvi, Jókai és Jókai Róza életét.
Arra is rádöbbentem, hogy mennyire hasonlítanak az akkori kor emberei, modern emberéhez. Attól eltekintve hogy mennyire fontos is volt hogy megtartsák a család jó hírnevét.
Hiszen az emberek nagyrésze hibázik vagy ép valami újat alkot, egy éjszakás kalandot él át. Vagy éppenséggel a bíróságon jelentős vagyontól fosztják meg. Vagy kihasználnak valakit. Nem külömbözünk a sokkal a 19. század emberétől.

Eddig ez a Kertész Erzsébet könyv tetszett legkevésbé. Kicsit iskolásnak, kicsit leckefelmondósnak hatott, és erős a gyanúm, hogy a leírt történetek jelentős részét már olvastam Hatvany Lajos: Beszélő házak könyvében is. Az inkább ténykönyv volt, ott teljesen helyén volt a tények, adatok felsorolása. Ez meg egy regény, amitől az ember teljesen mást vár.

Szegény Jókai… erős empátiát éreztem vele kapcsolatban, olykor szívesen megfogtam volna a kezét :) Hihetetlen társasági életet éltek, hogy nem unták? Ja, persze, inkább az volt uncsi, ha egy napig nem jelent meg senki kártya partizni, iszogatni, cseverészni. Fogtak volna a kezükbe egy könyvet és olvastak volna :) És hát ha egy kicsit rosszul érzem magam, akkor átruccanok Olasz honba pihengetni, gyógyulgatni (bárcsak megtehetném…). Nagyon szórakoztatott a megírása, a részletes helyzetelemzés, a rokonság mámoros magasfeszültségű pletykavezetéken táncolása.

Nem is tudom mit írjak. 3 lány, nő életére számítottam, az írónő stílusában. Ehelyett kaptam egy ledarált „regényt”, ami inkább Jókairól szólt, száraz volt, és szó szerint tények sokasága egymás után. Bár 3 nő élete benne van, még sem olvasmányos. Szerettem volna szeretni, de ez nem regény volt. Igaz sok mindent meg tudtam Jókairól, amire már nem emlékeztem és a regény végén nagyon sajnáltam. Sajnálom, hogy a nagy nevek ellenére nem lett egy kellemes könyv.

Kevésbé tetszett, mint az eddigi Kertész-életrajzi regények. Kicsit pletykálkodósra sikeredett. Olvasás közben többször tettem fel magamban a kérdést: „Vajon honnan tudja ezeket az apró-cseprő részleteket az írónő ilyen pontosan?” Mert ami olvasmányossá tesz egy regényt, a valóság kipótlása kitalált részletekkel, az itt inkább rontott a könyv stílusán. Mindazonáltal mégis jó volt Jókai Mór és Laborfalvi Róza mindennapjaiba belelátni és rácsodálkozni a „híresben” a „hétköznapira”.

Meglepően más volt ez a könyv, mint amire számítottam Kertész Erzsébettől. Azt hittem, hogy egy jó kis olvasmányos regény, ami nem mellesleg történelmünk nagyjairól szól, ehelyett egy majdhogynem száraz életrajzot kaptam. Ami még „érdekesebbé” teszi a dolgot az az, hogy még csak nem is a három Róza volt a központi szereplő, hanem inkább Jókait mondanám annak, a nőket inkább csak mellékszereplőnek éreztem.
Érdekes volt, ahogy Kertész Erzsébet próbálta (vagy nem, lehet nem direkt csinálta) befolyásolni az olvasót, a személyek megítéléséről. Tárgyilagosan írt ugyan, de oda-odaszúrt egy jelenetet, megjegyzést, ami elvitt engem is az ítélkezés irányába. Ez főleg a végén Nagy Bellánál volt nagyon feltűnő. Végig arról ír, hogy nem tudhatjuk pontosan mi történt, mert ahány ember annyiféle megemlékezés, tehát próbál pártatlan maradni, erre az utolsó fejezetben egyértelműen érezhető az ő véleménye is a történtekről.
A történet, talán a rövidsége miatt, de elégé nagy vonalakban ismerteti a szereplők életét, így muszáj volt közben utánaolvasnom máshol is, ha valami vagy valaki jobban érdekelt, mint amennyi a könyvben volt.
Érdekes például, hogy a könyvben pl. Jászai Mari nagyon rossz színben tűnt fel, mivel azonban gondoltam, hogy nem lehet ennyire rossz ember az, akiről teret/díjat neveznek el, utána néztem az életének és még csak nem is olvastam azokról a dolgokról, ami itt szerepelt, (persze ettől még gondolom igaz, de nem ez határozta meg az életét).
Minden esetre Jókain kívül valahogy mindenki ellenszenvesre sikeredett, Laborfalvi, Kisróza, Petőfi, Jászai, Jókai rokonsága, egyedül Jókait szerettem meg, akit nagyon rokonszenvesen ábrázolt a Kertész Erzsébet. Nagyon sajnáltam, hogy ennyire rosszul alakult a magánélete, bár a jó természete miatt, lehet, ő nem így élete meg. Az idős kori „botránya” miatt meg megszakad a szívem. Néztem az élete vége felé készült képeket és a szeme mindent elárul róla. (Bár lehet, hogy csak én látom így.) Nehéz igazságot tenni, hogy mi történhetett, csak merem remélni, hogy nem az, amire utalt az írónő.
Összességében jó volt olvasni az akkori időkről, de ez a regény inkább csak keretet a történtekről, én viszont jobban szeretem azokat a műveket, ahol mélyebbre látunk a száraz tényeknél.

A rövidsége ellenére remekül összefoglalja a 19. század társadalmi előítéleteit, az akkor szövődött mély barátságokat, az intrikákat, romantikus szerelmeket. Bár a Kertész Erzsébet regényeket tekintve egy kicsit magasabb mércét vártam tőle, azért nincs okom panaszra. Az írőnő most is olyan valósághűen és sok-sok adatra támaszkodva adta vissza Jókai életének minden mozzanatát, hogy sokszor éreztem úgy, mintha ott lennék közöttük meghúzódva. Érdekes volt végigkövetni, ahogy a fiatal író sorsa alakult. Előbb a családdal való szembeszegülés túlélése, majd a sok Rózácska elviselése, a törvénytelen gyermekek jelenléte, a folyamatos társasági élet. Tehát egy biztos, hogy az élet nem volt túl unalmas. Számomra külön örömet jelentett azért a könyv, mert volt alkalmam személyesen is látni a Bajza utcai villát, ahol a 3. Rózácskával és Fesztyvel tengette napjait a már kicsit idősebb Jókai. Sok olyan helyszín, utcanév is említve van, ami külön kedves a szívemnek, hiszen majdnem közvetlen környezetükbe lakom.
Jó volt megismerni a család hozzáállását Jókai viselkedéséhez, valamint a Nagy Bellával létesült kapcsolatról több információt tudtam meg, mint eddig.

Összességében tetszett, ezután pedig jöhet egy Jókai, ha már így belemerültem az életébe :)