Temetés ​az Ebihalban 44 csillagozás

Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban

„A ​tíznegyvenhármas HÉV-re várunk, csupa értelmesnek látszó, jól szituáltnak mondható, ám az átmeneti megbillenésnél immár súlyosabb lecsúszás folyamatát leplezni nem tudó, megviselt alak. A gleccser jegébe tíz körömmel kapaszkodó középosztály nem túl régen még értelmiségi mivoltukra büszke tagjai, akik átálltak a biciklire, tömegközlekedésre az elmúlt évek folyamán. Először csak egyszer-egyszer hagyták otthon a tíz évnél öregebb, szétesőben levő kocsit, azután már mindig, s ennek egyáltalán nem csupán a dugók elkerülésének praktikus szempontja, hanem az üzemanyag ára volt az oka. Egykor szebb napokat látott figurák: öltözetük igényes, ám erősen megkopott, többségük évek óta nem vett magának semmit, örült, ha a gyereknek tudott. Megannyi álomtalan Aldi-kuncsaft, útban a szomatikus betegségek testre szabott változatai felé. Nincs állásuk, nem sietnek sehova. Megpróbálták, de erőfeszítéseiket nem honorálta a haza. A tévében hallható általános felvirágzás úgy ment el mellettük, mint… (tovább)

>!
Magvető, Budapest, 2015
230 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631432619
>!
Magvető, Budapest, 2015
236 oldal · ISBN: 9789631430660

Enciklopédia 14

Szereplők népszerűség szerint

Horthy Miklós

Helyszínek népszerűség szerint

Budapest · Magyarország


Kedvencelte 6

Most olvassa 1

Várólistára tette 26

Kívánságlistára tette 12


Kiemelt értékelések

gesztenye63>!
Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban

Végtelen a tárcaíró elé táruló tér. Amerre csak tekint, mindenütt a téma várja. Messzire se kell menjen érte. Elég, ha csak felszáll a HÉV-re, a négyeshatosra, felkap a drótszamárra, vagy kínai dorcóba búvik és előbb-utóbb véresre tört lábfejjel ugyan, de kedélyesen kocog egyet a világban. Mégpedig az ő világában. Abban a világban, amiben minden annyira izgalmas, annyira más, annyira gondolatébresztő, hogy arról beszélni kell, arról írni muszáj. Meg össze is kell vetni a látottat, a hallottat, a megtapasztaltat, az elszenvedettet a privát morállal, meg kell mérni a jelenség, a történés, a kázus súlyát a személyes gyalázatméteren, fájdalomküszöböt ért inzultus esetén pedig jelezni kell azt, fel kell üvölteni. Kinyilvánítani kell, véleményt mondani, úgy ám. Hiába no, jó azt látni, ami látható. Annál jobb talán csak láttatni. Láttatni a nem is mindig annyira nyilvánvalóan láthatót. Csodálatos tehát a távlat, amit a tárca nyújt, a térben végeláthatatlan.

Irdatlan azonban a tárcaíró magányossága is. Hét lakattal zárt a börtön, amit önmaga köré kulcsol, amit személyes tereként őriz, majd egyszer csak mégis kitár. Akár csak városszéli panelpresszó kiülőjéből a semmibe bámulva, akár egy piaszagú dohos lukban ébredezve, öreg sezlon rugójának nyígására felneszelve. Mindegy is, honnan. A lényeg inkább a hová, meg a mivel, meg a mihez képest. S akkor akasztják a tárcaírót, bizony. Hiszen akkor, ha kitár, akkor bizony ő van középütt. Mert akkor már kinyilvánítani kell, véleményt mondani muszáj. El kell azt is mondani, hogy miért ilyen beteg, s talán soha nem is gyógyítható már ez a világ, ez a fonnyadt, kórtól szagló, nyomorult test. El kell azt is mesélni, hogy milyen volt ez itt valamikor és hogy miért látszik ez most majdnem ugyanolyannak, csak mintha átfestve, mintha másnak hazudva. Beszélni kell arról is, hogy mi magunk (például én, kedves olvasó) miben, mikor, hol és miért vagyunk/voltunk bűnösök, hogy mire ez a fene nagy agresszió, ez a sok céltalan erőszak, meg az a mérhetetlen közöny és apátia, ami csak a semmibe lát és a semmit markolja, megnyugtató béke és értelem híján.

Nem más tehát a tárcaíró, mint áldozat. Önmaga, a körülmények, a világ, az érzések és a gondolat áldozata. Még talán az olvasó áldozata is. Máskor meg egyenesen társa a keresztfán. Ő maga tehát az irodalom személyre szabott, kompakt kis viktimizációja, közös keresztutunk apoteózisa. Persze csak akkor, ha jól csinálja, ha őszintesége, ha hitelessége szilárd és elvitathatatlan. Keresztury esetében ez pedig kérdés sem lehet.

Mindazonáltal ebben a kötetben számomra kissé túlreprezentált volt azon írások száma, amelyben nem éreztem direkte a szerző primér fájdalmát, a létezésre, világra nyíló szem elmondhatatlan kínját, a látás, a reflexió reményvesztett gyötrelmét. Márpedig én imádok a Keresztury Tibor kínjában tobzódni. Nem véletlen, hogy két csodás írásra is nyálat csorgattam, melyeket a későbbi, Hűlt helyem című kötetében már olvastam (Iskolába megy, Tíz éve – ez utóbbi a későbbi kötetben kissé átdolgozva). A többi írásra meg csak azt mondhatom, bárcsak minden kortárs szerzőt olvasva, akár csak közel ennyire durcás lehetnék.

Ottilia P>!
Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban

Testileg, lelkileg, morálisan viharvert, lecsúszott emberek, helyzetek megfigyelése és bemutatása fővárosunkban. Mindez zavarba ejtő pontossággal, szemléletesen ábrázolva, gyomorszorító hangulatokkal, de bőségesen átszőve humorral és öniróniával is. Kínunkban nevetünk önmagunkon állapot. A tartalmat önéletrajzi elemek hitelesítik.
Elismerésre méltó alkotás. A legnagyobb hatást a szerző határtalan egyenességgel, érzékenységgel átitatott, gyermekeihez szóló tanúságtétele gyakorolta rám.

Kuszma>!
Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban

Régen éreztem ilyen világosan, hogy a publicisztika meg az elbeszélés azért két külön műfaj. Úgy kezdődik ugye, hogy az íróember leül alkotni valamit. Elkezd magáról beszélni (ha másról beszél, mondjuk Magyarországról, értelemszerűen akkor is önmagáról beszél, csak éppen önmagáról Magyarországon), és drukkol, hogy az olvasót legalább annyira érdekelje az író, mint amennyire az írót érdekli saját maga. Nos, nagyjából itt válik el a két műfaj. A publicisztikában ugyanis ennek az ominózus íróembernek saccperkábé két perce van meggyőzni az olvasót, hogy ne lapozzon tovább a sportrovatra – mondhatni, a publicisztika van a szépirodalmi formák közül leginkább alávetve a kereskedelem vastörvényeinek. Ennek érdekében aztán különösen bele kell adnia apait-anyait, mégpedig nem a sorok közé bújtatva, hanem nyíltan és artikuláltan. Keresztúry esetében ezzel nincs is gond, mármint az apaival, meg az anyaival. Még egy szimpla villamosozást is úgy ad elő, mint egy afrikai szafarit*, hát még ha a politikusok Magyarországáról beszél, ami köztudottan hétszer olyan durva, mint bármelyik afrikai szafari! Szóval rendben van a kötet, még úgy is, hogy bevallom, pár tárcanovellát én a magam részéről átlapoztam volna, ha újságban találkozom velük**. Ugyanakkor ezeket a szövegeket vélhetően nem azzal az olvasási stratégiával kellett volna kezelnem, amivel az elbeszéléseket szoktam volt: nem átmenni rajtuk egy nap alatt, hanem 2-3 sztorit egy húzóra, aztán valami mást, és így baktatni, amíg el nem fogynak a lapok. Talán ennek tudható be, hogy minden szellemességük és nyilvánvaló okosságuk dacára nem hagytak bennem mély nyomot. Így megy ez.

* Megjegyz.: hogy egy ilyen villamosozás valóban szafari-e, arról nincs bebetonozott véleményem. Nálunk a 63-as buszon decens úrak és hölgyek utaznak többnyire, bár valóban, 1 db magában beszélő törzsutasunk azért van. Meg egy, aki folyton ordítva telefonál. És a rendőrszakközép diákjai, de több okból nem mennék beléjük. Semmilyen értelemben. Másrészt meg én tömegközlekedésen többnyire olvasok, úgyhogy esetenként azt sem venném észre, ha uruk-hai orkok rohamoznák meg a járművet, és a buszvezető többszöri felszólítására sem mutatnák meg a bérletüket.
** Mondjuk a futással kapcsolatosakat. Megmondom őszintén, bár ezzel a renomémat kockáztatom, a futás az én filozófiám szerint némiképp anakronizmus: fontos funkciója volt addig, amíg a farkasok elleni menekülést szolgálta, de a XXI. században némiképp idejétmúlttá vált. Kivéve, ha van hozzá labda. Bocsánat.

43 hozzászólás
vicomte P>!
Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban

Annak idején @sophie Keresztury futós élményeit megidéző két karca: https://moly.hu/karcok/551964 és https://moly.hu/karcok/551765 hívta fel a figyelmemet erre a könyvre.
Az elsőn szívből röhögtem – és magamra is ismertem: a Hortobágy félmaratonokon 10-15 km után én legfeljebb azért nem káromkodtam meg köpködtem, mert se tüdőm, se nyálam nem volt hozzá.
A maratonokon is mindig eljön az a pillanat (ami aztán jól velem marad még másfél-két óráig), amikor én is elátkozok mindenkit, a macskajancsi szpíkert, a 25 km-nél a pálya széléről lelkesen „Mindent belé!”-t* ordibáló szurkolókat, meg persze főleg és elsősorban magamat, hogy megint itt vagyok, minden tagom fáj – talán csak a szemhéjam nem – és fel nem foghatom, hogy miért gondoltam olyan rohadt jó ötletnek pár hónappal korábban, hogy nevezek erre a versenyre…
De aztán mindig tovább megyek, még ha szánalmasan vonszolódva is, mert nem győzni akarok, hanem beérni a célba.
Mert a lelkem velejéig igazi futó vagyok. És büszke erre.

Szóval gondoltam, hogy az az író, aki a saját bőrén tapasztalta meg a futás kínkeserves gyönyöreit, és ilyen őszintén ír róla, annak az egyéb írásai is jók lehetnek.
És így is van.
A kötetben a tárca, a naplórészlet és a szocionovella háromszögében mozgó rövid írások találhatóak, amelyek egytől-egyig személyes élményekből táplálkoznak, és van jó néhány, amelyik mellbevágóan őszinte és kitárulkozó: Kereszturynak esze ágában sincs fiktív szereplő bőrébe bújva elmesélni saját életének, ballépéseinek és pokoljárásának krónikáját. Ő felvállalja a dühét, a keserűségét, a gyengeségeit és a félelmeit épp úgy, ahogy azokat a dolgokat, amelyekre büszke, vagy amitől boldog és amiből erőt merít, hogy ne veszítse el újra a lelki egyensúlyát.
Az írások között akad azért néhány kevésbé erőteljes is, főleg a négyeshatos hétköznapi békaperspektívájánál érzetem azt, hogy ekkora terjedelemben nem mindig sikerült zsigeri szinten megragadni azt, amitől a jobb sorsra érdemes átlagember urbán primitívvé esett vissza. De ezeket még bőven ellensúlyozták a kötet személyesebb írásai: a Tíz éve fejezetben találtam a legtöbb olyan novellát, ami nem csak egyetértő dühöt (amit pl. a jelenleg regnáló rezsimet elvtelenül kiszolgáló pojácákról szóló tárcák ébresztettek bennem), hanem összetettebb érzelmeket is kiváltottak az emberségük, szeretetük és az őszinteségük által.

* Vigyázat: felnőtt tartalom! spoiler

2 hozzászólás
n P>!
Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban

Úgy mentem könyvtárba, hogy előre eldöntöttem, ha legalább egy idei kortárs magyar széppróza bent lesz (valami csoda folytán), akkor azt jelnek veszem. Ezt a jelet most nem mindenki érti, de nem is lényeges. Mert, ugyan hármat is találtam, de ebből kettő nem igazán érdekel. Ilyenkor van az, hogy keressek valami magyarázatot, vagy új jelet. A minap egy vers kapcsán megtudtam (talán tudtam is már), hogy a galambok sosem ülnek a verebekhez. Ha ez így van, akkor üljön egy galamb egy veréb mellé, az nekem most segítség lenne. Csak galambokat láttam. De, hogy a könyvről is mondjak valamit, Kereszturytól a Literán olvastam egy futásról szóló írást és ez megmaradt a fejemben. Kerestem a többit, így akadtam az ebihalra és reméltem, hogy nem csalódom majd. És így is lett, mert én ugyan gyalogos fajta vagyok, tömegközlekedési eszközön igen ritkán ülök (itthon soha), de most felszálltam a HÉV-re, meg a buszra stb. és vállaltam az ezzel járó kényelmetlenségeket, netán kellemetlenségeket. Például, hogy majd lökdösnek, tömeg lesz, ellenőr jön (jogos, hogy jön, de nem szeretem, ha ellenőriznek), rálépnek a lábamra és ilyesmik. Így is történt, sőt még ennél is több. Embertörténeteket láttam, kilátástalan, megunt, élő-halott utasokat, keserűséget, hiábavalósággal teli mindennapokat. Halmozhatnám tovább a szavakat, de mielőtt végleg lemondanátok a könyvről (mert kinek kell ez?) elmondom, hogy a kisrealista történetek úgy jönnek egymás után, hogy egyikből a másikba, fanyarul ugyan, de átmosolygod magad. Néha fel is nevettem. Sírva vigadtam ( jaj egy közhely, de igaz). Másokon szórakoztam úgy, hogy közben egy voltam közülük, ugyanabban a show műsorban. Zúdult és zajlott, összeomlott és felépült a világ közben. De biztonságban voltam, mert az író egy pillanatra sem hagyott magamra. Szóval vele futottam, fesztiválokon voltam, politizáltam, kritizáltam, temetkeztem, verekedtem, rendszert váltottam, majd válságban voltam, ettem-ittam, jól-rosszul éltem. Egyszóval (kettővel): világot láttam.

2 hozzászólás
robinson P>!
Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban

Ez nagyon megtalált, az év egyik kedvence lett. Végre sok humorral, komolyat is lehet írni mai, magyarországi történésekről. Mint egy jó Hofi-poén… röhögsz, majd ráérzel az igazságra, és hogy magadon, magunkon röhögünk. Kínunkban, sokszor. A személyessége pedig őszinte. Igazi „sötét ló” volt ez a kötet, mégis az idei kedvencek közé került. Nagyon ajánlom mindenkinek! Érdemes!
http://gaboolvas.blogspot.hu/2015/11/temetes-az-ebihalban.html

olvasóbarát>!
Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban

„atomjaira hullott, irányát, nyugalmát, humorát, méltóságát vesztett társadalom….”
Többször éreztem olvasás közben, hogy ezt helyettem írták. A társadalom jelenlegi állapota annyira benne van, a „súlyosabb lecsúszás folyamatát leplezni nem tudó” mindennapjaink, a szürke hétköznapok, a depis ünnepek, de a 50 feletti új függőségek, az elszánt akarások ugyanúgy. Az 5 fejezetbe rendezett írások tökéletes képet adnak többek között a tömegközlekedésről (A négyeshatoson) Jó választás a címadó novella minden jellegzetes figurájával együtt.
A fecskés bűnöző az apró kis ellenállások megfogalmazása, a csak azért is szembennállása. A Sárga riasztás, Lapát , és az ennek következményeit bemutató Se kép, se hang a nagyon elképzelhető Nádas Péter-esettel.

A futás szinte halálosan komolyan vétele a Későn futott fejezet, minden oldalról bemutatva a futás lehetőségeit, a függővé válás folyamatát.

A Téli időszámítás címadó novellájában nagy örömömre Oravecz Imrét idézi meg, mint ahogyan sok kortársat, szeretettel, odafigyeléssel.
Kell majd olvasnom éppen ezért olyan kötetet is tőle, amely ezzel a témával foglalkozik.

A Tíz éve fejezetben telitalálat a Ti győztetek, Gizi néni és nagyon tetszett a gyermekeihez (és persze sokkal többekhez is) szóló 3 írás, Hádi-Szádi intelmei, vallomása és megkésett szavai.

ppeva P>!
Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban

Először is, betartottam a fogadalmamat, és bármennyire is olvastam volna egyvégtében, több részletben, kisebb dózisokban olvastam ki. Az, hogy alig vártam, mikor kaparinthatom megint a kezembe, jelezte azt is, mennyire szerettem olvasni.
Tudom, az én hibám, hogy nem találkoztunk korábban, de most már mindegy. Lényeg, hogy itt és most meg lett jegyezve a név, keresni fogom.
Még a futást is közelebb hozta hozzám, pedig ahhoz aztán igazán sose volt semmi közöm. De legalább kezdtem kapisgálni, mások miért is futnak, ha nem muszáj nekik.

pepege>!
Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban

Félkezdőnek számítok kortárs magyarokból: közel két éve hiába próbálom behozni a lemaradásomat, és bár az olvasmányaim kb. hetven százaléka ebbe a kategóriába tartozik, mégis mindig újabb szerzőkre bukkanok. Ilyen Keresztury Tibor is, akitől nem olvastam korábban még semmit, pedig még közös szálak is vannak bennünk: Miskolcon nőtt fel, ahol én élek. Ezt akár az önéletrajzából is tudhatnám, de a kötetben több helyen is utal erre: megemlíti Avas városrészt, a Selyemréti Általános Iskolát, a Földes Gimnáziumot, a Déryné Cukrászdát… Ettől függetlenül a novellák többsége a fővárosban játszódik – ha beszélhetünk egyáltalán novellákról, mert számomra nagyon nehéz meghatározni a Temetés az Ebihalban műfaját (egyébként is problémás szokott lenni a tárca és a novella közötti határvonal). Egyszer azt olvastam valahol, hogy a tárca tulajdonképpen egy tovább nem írt novella: minden, ami nem politika, közélet, gazdaság, de témáját tekintve olyan, ami sok embert érint, időszerű, elgondolkodtató. Mégis, nekem ez így sántít, mert az Ebihalat nagyon tárcásnak éreztem, annak ellenére, hogy a fenti „definíció” egyáltalán nem érvényes rá, ugyanis éppen hogy közélet és gazdaság.

De mit is találunk ebben a kötetben? Nagyon ötletesen öt fejezetbe vannak sorolva a tárcák/novellák (most már aztán ki-ki döntse el, melyik), ezáltal nagyon szép rendszert alkotnak. Öt fejezet, tíz-tíz tárca mindegyikben, vagyis az annyi mint ötven (gyanítom, hogy ezek nagy része a szerző ötvenedik születésnapja környékén íródott). Az első tízesben (A négyes hatoson című) tömegközlekedhetünk: belepillanthatunk abba a közegbe, ahol mindennapos a tumultus a HÉV-en/buszon/villamoson, amikor már-már nem is kapunk levegőt, mert egyszerűen nincs. Körülöttünk okostelefonokat nyomkodó fiatalok, akik még ilyenkor is a közösségi oldalakon lógnak. Emitt egy hulla (nem tudni, hogyan történt, talán a szíve, de várni kell a halottszállítókra és ezzel is csak nő a feszültség az utazók között), amott egy zsebtolvaj; s nem ritka a késsel hadonászó „ehel szohhoooktam veheszteni ihelyehenkohor a fehejem”-et óbégató buggyant utas is. Ugye nem túl kecsegtető mindez? De Keresztury mesterien rakja össze ezeket a történeket: kissé ironikus, ezért nem szorongunk, inkább jó kedvre derülünk. Én személy szerint főként azokat a részeket szerettem, amelyek E/1-ben íródtak, mert valahogy közelebb kerül így hozzám a történet, olyan, mintha a beszélő ott ülne velem szemben, s úgy sztorizna.

Ebben a csokorban szerepel a címadó darab is, mely már önmagában is eléggé fura, különösen, ha még azt is hozzáteszem, hogy az Ebihal egy hajó – így akkor már tényleg el lehet mondani, hogy bizarr egy temetés volt, annyi szent. A második „etap” (A fecskés bűnöző) már nem ennyire egy bizonyos téma körül forog: ebben megünnepeljük március 15-ét és október 23-át; a közszolgálati televízió felkészületlen munkatársa Nádas Péter írót Nádasdi Péterré kereszteli át; sorban állhatunk az SZTK-ban, csak hogy belepillanthassunk az amúgy is ismert, siralmas egészségügyi állapotokba is.

A futás szerelmesei bizonyára örülnek majd a „Későn futott” fejezetnek, ahol maratonok, félmaratonok, ironmanek közepette ismerjük meg a mi „későn futó” főhősünket – és drukkolunk neki, hogy kibírja a célig. Én ugyan sosem szerettem a futást, nem is volt hozzá megfelelő állóképességem, ezért is tudtam úgy átérezni, amikor a súlyos kilométereket rótta kifulladásig. Személy szerint nekem mégis az utolsó fejezet volt a kedvencem a maga kicsit nosztalgikus hangulatával: visszatekintünk az időben, amikor Keresztury még iskolás volt. Nagyon jó volt a gondolatait egy gyermek szájából „hallani”, ráadásul itt olvasható a „Hábi-Szádi intelmei érettségiző fiához” című elbeszélés is, amit megígértem magamnak, hogy majdan oda fogok adni az én érettségiző fiamnak, hogy olvassa el, mert annyira neki íródott.
Utána kell néznem, milyen köteteihez lehet még hozzáférni, mert szeretnék még tőle olvasni, s másokat is csak biztatni tudom, hogy így tegyenek.

http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2015-07-15+…

sophie P>!
Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban

    A Temetés az Ebihalban az utóbbi években született, válogatott írások, olvasni őket annyi, mint megmosolyogni a világot, és első sorban önmagunkat. Behunyorítani, beengedni, ami a résen befér, a többi lényegében nem érdekes. Nagyon-nagyon irigylem ezt a könnyed cinizmust, ilyen elegyben még a közéleti írások is lecsúsznak. Embertörténetek vannak, élethelyzetek, semmi kis hétköznapiság, szinte észrevétlen belesejtetve valami társadalomkritika, más környezetben azt mondanánk politizálás.
    Ahogy @bagabo mondja**. Volt idő, amikor a Magyar Narancsot a tárcarovatnál kezdtük. Többen is írtak akkoriban oda felváltva, az idevonatkozó rovat címe az volt, hogy Keleti kilátások, népszerű volt nagyon, könyv is lett belőle*** A Temetés az Ebihalban több írása simán beleférne a második kötetbe. (A Taknya, a nyála például egy onnan vett írás kipótolt, továbbgondolt változata) Szóval ezek a Keleti kilátások manapság. Van, ami van, csináljuk, ahogy tudjuk.
    Valójában ott kellett volna kezdenem, hogy az utolsó öt darab (három intelem a három gyermek részére*, egy merengés az évek múlásán, és egy önvallomás) igazán embert próbáló. Azt hiszem az írónak is, de az olvasónak is. Kicsit el is homályosítják az előtte lévő szövegfolyamot (legalábbis nekem, az egyik még a szememet is), főleg, ha az ember hagyja az olvasgatást elég szellősre, de ideérkezvén már nem bír magával. Leskelődőnek gondolom magam, íróasztal mélyéről kikotort, soha el nem küldött levelek megkaparintójának, pedig ezek az írások is megjelentek már a világhálón, nem is kell nagyon keresni.

* http://moly.hu/karcok/555129
** http://moly.hu/ertekelesek/1740480
*** http://moly.hu/konyvek/keresztury-tibor-remenyfutam

>!
Magvető, Budapest, 2015
230 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631432619

Népszerű idézetek

robinson P>!

Akit megcsapott már az összeomlás előszele, örökre megtanulja megbecsülni azt, amikor minden ismerős, állandó, ugyanolyan: az estére megbízható módon jön a reggel, ha elalszik, fel is ébred, a hokedli a konyha sarkában áll, nem pedig a földön fekszik, felborulva, a csilláron himbálózó test alatt.

166. oldal

1 hozzászólás
robinson P>!

Aztán az jutott eszébe, hogy a remény hal meg utoljára.
Milyen kár, hogy előtte mi, emberek.

84. oldal

gesztenye63>!

Magyarország rosszkedvű, lehajtott fejű népe lassan végképp elfelejti a társas érintkezés, a közösségi együttlét, a szolidaritás hajdani, önfeledt pillanatait. A keletkezett törésvonalak családokat osztottak meg, évtizedes barátságokat fertőztek meg – olyan mélységekben hatván át a közgondolkodást, hogy az ellenségesség, a gyűlölet, a másikat megbélyegző agresszív indulat kórjától hosszú ideig nem lesz szabadulás. Amíg csak a szomszédnál tart a kilakoltatás, addig még tart a szufla úgy-ahogy, hat a jól ismert, régi népmese, hogy mindig a magyart sújtja ezen a földtekén a legjobban a végzet, mindig a magyart bántja, akarja eltaposni a világ. Onnantól azonban, hogy a mackónadrág zsebében lapuló aprópénzből nem futja az újabb sörre, akkor, amikor – valami nyilvánvaló tévedésből kifolyólag – egy párás reggelen náluk kopogtat a végrehajtó, testközelből lesz látható és megtapasztalható az Európa-szerte irigyelt magyar gazdasági csoda.

A téli biciklizés örömei II.

sophie P>!

A futónak látszó egyén és a futó között akkora a különbség, mint a gimiben a gyógytesis és a tesitagozatos között: csupán a ruházat azonos.

119. oldal

1 hozzászólás
gesztenye63>!

Mintha két Magyarország volna: az egyik, ahol ember embernek farkasa, ahol ember és ember között áthidalhatatlanok a szakadékok, ahol egy nagyobb fékezésnél a létező legordasabb indulatok szabadulnak el a tömegközlekedési eszközökön, ahol meg tudná az egyik magyar a másikat ölni, pusztán mert az máshogy szavaz, vagy csupán mert tehetősebb, szebb, okosabb, egyáltalán: másmilyen… És ez, ez a másik ország, ahol gondolkodás nélkül lemond a tervezett idejéről bárki, ha látja, hogy ismeretlen társa segítségre, támogatásra szorul, ahol minden beérkező úgy van fogadva a célban, mintha világcsúcsot futott volna, ahol olyan megbecsülés övezi a futót, amilyenben „civil” életében esetleg születéstől haláláig nem részesül…

A partvonal mellől

gesztenye63>!

Jól elcsesztük, bocsánatot kérünk, kudarcot vallott a kísérletünk – ez lenne részünkről a gyermekeink korosztálya felé az egyetlen hiteles és autentikus mondat, amit mondhatunk. Az egyetlen őszinte viszonyulás, amellyel még tekintélyünk egy-egy morzsája a romhalmaz alól tán visszanyerhető. Ennyire telt tőlünk, ne haragudjatok. De hogy ehelyett álságos és szemforgató módon számon kérjük rajtuk, hogy nincsenek példaképeik… Még szerencse, hogy erre is megvan a recept: ki kell jelölni újra központilag a példaképeket. Olyat, aki már bevált egyszer, így a panoptikumból egy mozdulattal elővehető. Például Gagarin. Horthy Miklós. Vagy maga a nagy Lenin.

Nem lesz liba

Kapcsolódó szócikkek: Horthy Miklós · Lenin · oktatás · példakép
robinson P>!

Kezded úgy érezni, felvételről megy az életed.
Isten arcát keresed, de helyette minduntalan Semjén Zsolt mosolya úszik be a képbe. Feladod. Ilyen áron nem kell Isten. Légy, ami lennél: pogány paraszt.

170. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Semjén Zsolt
sophie P>!

Ismerek egy apát, aki egy bizalmas, az életre felkészítő, sorsfordító beszélgetés során kellő komolysággal és nyomatékkal mindössze annyit kért a női nem rejtélyes világa iránt meglehetős érdeklődést mutatni kezdő fiától, hogy bárkit, érti, bárkit hazahozhat, időst, fiatalt, sárgát, barnát, komoly hűségest vagy könnyűvérű, komolytalan léhát, csak attól, attól az egytől óvakodjon, s kímélje meg egyszersmind ledarált idegzetű apját, aki behajlított karján a könyökhajlatába akasztva hordja a ridikült. Lesz még tanács – vezetés közbeni rúzsigazitás a visszapillantó tükörben, botox, műköröm –, de az a későbbiekre vonatkozik: egyelőre ez az aktuális, érje be a felkészítést perpillanat ennyivel.

21. oldal

Ottilia P>!

Van egy fénykép, kétéves vagy, a földön ülsz egy képeskönyvvel – Sün Balázs, Csukás István zseniális műve –, elmélyülten olvasod.

215. oldal

DaTa>!

Nincs elveszve semmi, gondolta a mélyben, aztán meg: dehogy nincs, minden elveszett. Aztán az jutott eszébe, hogy a remény hal meg utoljára. Milyen kár, hogy előtte mi, emberek.

84. oldal


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Schäffer Erzsébet: A szőlővirág illata
Schäffer Erzsébet: Káprázat az élet!
Schäffer Erzsébet: A kifutófiú szerelme
Schäffer Erzsébet: Toronyiránt
Ruby Saw: Beleszeretni
Jászberényi Sándor: Mindenki másképp gyászol
Schäffer Erzsébet: Egyszer volt
Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája
Krasznahorkai László: Megy a világ
Tóth Krisztina: Ahonnan látni az eget