Reményfutam 4 csillagozás

Vonzanak a jelentéktelen elemek. Megbecsülök minden labdát, minden lehulló mondatot. Legfőképp az olyasmiket, amiket az egyre bölcsebb Garaczi mondott például egy hajón roppant eredeti, érdeklődő kérdésemre: „Jól vagyok. Pontosabban rosszul. De egyre jobban viselem, hogy rosszul vagyok”, hát igen.

94. oldal - A hangya-effektus

Én ugyanis úgy tíz éve, amióta nem szeretek beszélgetni, nőt nem presszóztatok. Ez, mondhatni, filozófiám egyik sarkalatos tétele: lemondok inkább a banyáról önként és dalolva, ha az az ára, hogy itatni s itatás közben hallgatni kell, kiféle ő (általában nem olyan), s milyen az élete (általában problémákkal terhes), elég nekem bőségesen a sajátomat megoldanom, még sok is többnyire.

146. oldal - Messze még a hajnal

Kevéssel beérem, nem kell a sok. Kvantitatív helyett kvalitatív alapon vagyok. Meghagyom másnak a jót, szedegetem föl a morzsát télire. Mindazt, ami a jóból rám visszahull. Csak muzsikáljatok. Elősegítem erőmhöz mérten az élvezetet: evvel foglalkozom. Hagyok, ráhagyok, ahogy a költő mondja hátsó szándék nélkül: „vagyok”. Úgy különösebben nem vágyok semmire, leszámítva a szarvasfilét burgonyafánkkal, de ne legyen rajta áfonya.

94. oldal - A hangya-effektus

Már csak azért sem lehetek lenéző fölénnyel vádolható, mert mióta az eszemet tudom, elemi erővel vonzanak a prosztóság színvonalas változatai, de annyira, hogy első tizennyolc évemet Szkiba Barnáné Motoros Mária egyenesen bearanyozta. Istenem, ahhoz Hrabal kéne, Tar vagy Krasznahorkai, ahogy ő 1967-ben végignézett az egyetlen intésére felsorakozott díszes társaságon, amikor az udvari budiajtó kulcsa elveszett… Nem beszélt õ sokat, nem volt közléskényszere, de amikor azt mondta, hej, te Szkiba Barna, de igen rábaszol, az jelent, jövendőt s benne két komplett emberi sorsot átfogó életútösszegző monológként volt értelmezhető. Nála még tapintható súlya volt a szónak: ez az egyszerű mondatba foglalt fájdalmas sóhajtás például halálos ítéletnek bizonyult.

133. oldal - Pronyóvilág

Közben a magyar nép baktat Európába, a sor elején elnyűtt lakkcipőben Horn Gyula halad. Fokozná a tempót, de gyakran kifullad, megáll ilyenkor, s hogy levegőhöz jusson, szociális szemmel keletre visszanéz. Érzékenységében ordít egy jó nagyot, mi a fasz van hátul, tartsák az iramot, zárkózzon a vége fel! Debrecen a hangtól kissé összerezzen, de jobban igyekezni a boly után sajnos képtelen. Megvolna a szándék, de laza a fegyelem: például a mi kukánkból egy főnek a lába a nap minden szakában fölfelé kiáll, nem tudja így vinni a rajta levő testet pillanatnyilag semmiképp.

21. oldal - A közvetlen kilátás

Skribánétól balra Babu Béla lakott (pályaív: megyei futballista>dobos>sírásó>semmi) és özvegy Babu Béláné, nagyon ivott.

78. oldal - Az új kapcsolat (Miskolc-blues 3.)

Mindig mondtam (Egyszer mondtad. A péntek mint olyan, MaNcs, 1996. november 28. – A szerk.) a szaunába kell menni, ha nagy a baj: itt van, nesztek, Dantét olvas a kabinos. Ez nekem például több napra elég, egy ilyenből vígan megvagyok. Támadtam gyanútlanul, menekülő lendülettel, mint rendesen, szerbusz, Lajos, alig vakkant, nem mint máskor, fel se néz, mit olvasol olyan nagyon? Dante, mondja, tisztán, érthetően, de mint a Népsportot, úgy, intenzíven mozgó szemgolyókkal követve közben a sorokat. Akasztottam volna éppen le a kulcsot, de megállt a mozdulat, úgy maradtam, felemelt jobb kézzel, ahogy a sixtusi kápolnában látható, óvatosan körbenéztem, hol vagyok. Lógó faszú, törülköző delikvensek, négy-öt elhízott férfitest; gatyák, szekrények, vállfák és papucsok: jól van, nyugi, nem tévedés, nem történt meg, amitől oly nagyon tartok, ez itt a gyógyfürdő, abban az öltöző, ez pedig benne a Lajos. Csak éppen Dante van mától műsoron. Megéledt a szobor, levettem a kulcsot, arrébb tapogattam, mit álljak itt: ha Dante, akkor Dante, én már ebben az életben semmin sem csodálkozom. Nagy dolog, Dantét olvas a kabinos. Az a lényeg, hogy nem képzelem mindezt, az a csoda, hogy egy ilyen éjszaka után még mindig magamnál vagyok.

67. oldal - Jótevőm, Lajos

Kerüljön bármibe, folytatta azonban fenyegető éllel, megcsináltatom a fogamat.

85. oldal - Egy derékba tört vállalkozás

„Az édes, édesangyal, olyan / édes az angyal, brutálisan <ahogy> néz. / Finom az ajka, porcelán arca, / a gonosz mosoly, ami néz. Körbeveszi / sok fáradt papír rózsaszirom. / Halott az arca, kirúzsozott szája <a> / füléig ér. Marcipánszárnya, / ruhája, ahogy omlik, a konfetti rá. / Leeszi magát, ahogy nyeli a tejszínt / undorodásig. Fejét félrehajtva / okád, oly édesen hány. Porcukorban / áll, körbeszórva, a tájban, / az angyali táj. A finom / fehérség, a puha szárny, / a kifeszült, nagyra nyílt száj, / ahogy hány. Úgy száll, úgy/ száll le rá, a konfetti száll. / És néha <fel>nyújtja az ujját, / az édes ujjait, nagy csontos ujját / fel. Porcukor rajta tejszínbe / ragadva, Bekapja az ujját, / szopogatja, majd megint <fel>nyújtja / magasra. Az édes égen túlra, / az édes égbe néz. A porcukorban / állva éles üvegcserepekkel / az ereit vagdossa át, finom / szép csuklóján a kék ereket. A vért, / az édes, sűrű <édes> vért issza, / a vért a porcukor felissza, és / rózsaszín lesz a halvány <finom> / cukorrózsa. Az angyalból, ahogy / kinyílnak a rózsák, fölszaggatott / csuklójából hullnak a szirmok alá. / Átvérzett papírrózsák. A smaragdzöld, / a bíbor marcipán, ahogy omlik <alá>. / A kezéből, ahogy áll ott, mint / elképzelt rózsacsokor. Ahogy / omlik a vér, milyen édes / az angyal. Milyen édes <a vég>.” Ez egy Borbély Szilárd-vers az Ami helyet című könyvből, egész nyugodtan elolvashatjátok újra, barátaim.

Tiszta kettősség az élet, őrület.

149. oldal - Édes angyal a rögvalóság talaján

Aztán olyan történt, amilyen egyébként nem szokott: Foucault jutott az eszembe, aki azt írja valahol, hogy a normalitás kritériumai nem örök isteni törvényeken nyugszanak, hanem a többség törékeny és változékony konszenzusán. Hát igen, bólogattam, így van ez, de ennél a hóhelyzet kellõs közepén nem jutottam tovább, így sajnos nem tudtam levonni a konzekvenciát.

127. oldal