Tövispuszta 85% 372 csillagozás

Kepes András, a TV-s szerkesztő-riporter könyvet írt. Egy remek könyvet. Bár akkor karácsonykor – amikor megkaptam – ez még nem derült ki, de aztán Anyám áradozott róla, s végül nálam is kézbe került. Kepesből akarva-akaratlanul a tévés újságíró szólal meg, aki maga vágja riportjait: tömör, nagyon célzott mondatok, semmi fölösleges, és a jól kiválasztott életszeletek azonnal a történelem és a családok életének sűrűjébe visznek. A három család, a tövispusztai nyomorban élő Veresék, a Szentágostony báróék meg a zsidó boltos Goldstein családja egyszerre jelenik meg az első világháborút követő évekkel, és innen árad szét a történet számos szereplője az egymást követő generációkból. Olvashatjuk regényként, de dokumentum-regényként is, hisz a történések elvezetnek múltunkból szinte a máig, a kigyúrt, tetkós „kisvállalkozó”-ig. Tipikus megtörtént mozaik eseményekből építkezik a szerző, így főként az idősebbek ismerhetnek rá saját múltjuk egy-egy villanásnyi történésére, életérzésére. Ezért tán kicsit sűrűbbre sikeredett, mint a valóság. Kis szépséghiba még, hogy Kepes időnként – szerintem feleslegesen – elcsábul jól hangzó, poénos szövegrészek iránt, amelyek nem illeszkednek harmonikusan a regénybe. De olvasni mindenképp élmény volt. A napjainkban megjelenő seregnyi álirodalom, az újromantikus szingli-, boszorkányos, vámpíros, sárkányos, vattacukorregény tömegében egy klasszikusan történetmesélős regény üdítő színfolt. S persze tudni kell válogatni is a könyvek közt. Szerencsére nem az egyetlen jó könyv – mindet az életem is kevés lenne elolvasni –, de ez majdnem teljesen hiteles, s így kiemelkedő!

Nagyon feszes tempójú családregény, a harmincas évektől körülbelül a kilencvenesekig… és épp ezért a pörgés miatt van ez a problémám vele, hogy nagyon gyorsan történt minden.
Olvastam volna még többet, akár dupla ennyit is, mert nagyon érdekes karakterekkel és örökséggel rendelkező szereplőink voltak. A rengeteg főszereplő kicsit meg is keserítette az olvasást, mert gyakran el kellett gondolkozni, hogy most a Samu az ki is volt, vagy aki most kint van Amerikában, az hogy is került oda és a 150 oldallal korábban említett Henrikkel mi is történt.
De ettől függetlenül nagyon jó volt a történet, a stílus pedig tökéletesen vegyíti a fanyar humort a boldog vagy szomorú emberi sorsokkal.

Az értékelésem: épphogy négy csillag.
Lektűrnek túl mély, de igazán megindító szépirodalomnak (aminek feltehetően szánták) meg felületes, sematikus. Úgy is, hogy a cselekménybe szőtt történelmi eseményeket csak ritkán mutatja meg mélyebben, részletekbe menőbben, mint egy középiskolai történelem tankönyv, és úgy is, hogy túl sok mindent (konkrétan 100 évet) próbált belezsúfolni 350 oldalba, amitől sok helyen durva tömörítvényszagot áraszt a szöveg (a kedvencem: Isti az Öreghárs nevű bárban megismerkedik második szerelmével, egy Klári nevű manökennel, egymásba szeretnek, összeházasodnak, hogy tanácsi lakást utaljanak ki nekik, magukhoz veszik az asszony korábbi kapcsolatából származó 6 éves kislányát, majd Klári inni kezd, kirúgják, elhanyagolja gyermekét, ezért Isti néha megveri; na ez a regényben kb. egy oldal – alig több, mint ahogy most leírtam!!!).
Ráadásul a hatalmas időkeret miatt az egyes fejezetek, jelenetek között akár évek telnek el. Talán emiatt is (és mert három, egymástól elszakadó gyermekkori cimbora külön-külön történetszálait olvassuk) emlékeztetett engem – főleg a háborús/munkaszolgálatos részeknél – kicsit az Oroszlánkölykökre .
Én szeretem a tömör/tömény szövegeket, szóval nagyon ritkán (és nem is szívesen) mondok ilyet, de ez a regény mint szépirodalmi szöveg nekem vázlatos. Hiányérzetet kelt, ami nekem a legvégére sem múlt el.
Persze, lehet hasonlítani az Apák könyvéhez (meg A napfény ízéhez is), de akkor gyorsan hozzá kell tenni, hogy Kepes írói vénája (legalábbis ez alapján) meg sem közelíti Vámosét. Látszik rajta, hogy nem egy akármilyen jöttment celeb üres csacsogása, de még messze van a jótól, na. Valaki Malamuddal is rokonította, az is helytálló, de csak szórványosan.
Kepes sokszor makacsul a szövegben hagy olyan gyengébb ötleteket is, amiket egy igazán jó író szerintem kihúzna, mert alkalomadtán hiteltelenné tehetik a szöveget. Pl. Samu és Andor, az apa-fia zsidó pár a munkaszolgálatos menetben azzal poénkodnak, hogy „az alakulat sűrű tarkólövések közepette menetelt a sáros úton”. Na mármost szerintem ez nehezen elképzelhető, de Kepes annyira jópofának tartja a szövegét, hogy ahelyett, hogy kidobná, inkább magyarázkodni kezd egy oldallal később, hogy „Andor önvédelemből igyekszik a legtragikusabb helyzeteket is keserű humorral elütni” bla-bla-bla, de a hitelét vesztett szövegrészt, ezzel sem legitimálja az olvasó előtt.
Meg aztán többször jutnak a szereplők olyan közhelyes megállapításokra, hogy „Úgy látszik mindig kell valaki, akit gyűlölni lehet.” vagy „hiába próbálja elfelejteni, hogy zsidó, mindig lesz valaki, aki emlékezteti rá.”, amiket már sokszor, sok helyen olvashattunk.
Szóval számtalan gyermekbetegsége van, sok helyen döcögős, de első regénynek végül is elmegy, igazából az utolsó fejezet húzta fel nálam négy csillagra.

Nehéz idők, kemény sorsok majd a korral haladva kitörés. A történet felöleli szinte a teljes XX. századi magyar történelmet. Hangulatos, megdöbbentő, korhű, magába szippantó anekdoták elég jól megírva, kiszínezve kissé. Lendületes mintha szóban mesélnék, akár fotóalbumokat is nézhetnék olvasás közben. Már régóta el szerettem volna olvasni. Jó könyv, kedvenc lett.

KA-t sok mindenért lehet szeretni, de a regényírói tevékenységéért én nem fogom. Mondhatnám tömören, suszter maradj a kaptafánál!
Valóban az évszázad regénye ez, amennyiben a szerző összegereblyézte a század anekdotáit, szállóigéit, a nép száján terjedő aranyköpéseket, aztán a családi történetek és a történelemkönyvek kiemelt fejezeteinek összefűzésével létrehozta a maga családregényét. Csak éppen az a szikra hiányzik belőle, amitől elkezd működni a szöveg, a sztori.
Az meg különösen bosszantó, amikor a szereplők a könyvből kibeszélve olvassák a fejünkre az erkölcsi tanulságokat számtalan alkalommal.
Leginkább a marketingeseknek kell gratulálni, akik egy ismert márkanév felhasználásával felépítették ezt a könyvet.

Nekem nagyon bejött ez a könyv! Rögtön Vámos Miklós: Apák könyvéhez, illetve Szilvási Jegenyék ciklusához hasonlítottam, és ki is állja az összehasonlítás mércéjét. Igaz, hogy csak a XX. századi történelmét írja le ezeknek a családoknak (és esetenként hosszú évek kimaradnak egy-egy család történetéből), de ahogy a szerző összerakja ennek a három családnak a történetét a század legfontosabb magyar történelmi eseményeivel, az nagyon tetszik. Van itt egy bárói, nagyúri család, van egy paraszti család és van egy zsidó család, a magyar történelemből pedig szinte minden érintve van. I. világháború, Tanácsköztársaság, fehérterror, gazdasági válság, amerikás magyarok, Horthy-rendszer, sikertelen béketárgyalások, nyilasok, II. világháború, deportálások, szovjet bevonulás, 47-es választások, ÁVH, padláslesöprés, kitelepítések, 56-os forradalom, kegyetlenség, megtorlások, disszidálás, konszolidáció, néprajzos kutatók, ellenzéki megmozdulások, rendszerváltás, és ami utána van. Nem nagyon olvastam olyan könyvet, ahol ennyi esemény összefonódik egy-egy család életével, és alulról, a társadalom szintjén mutatja be a „nagy” események egyszerű állampolgárokra gyakorolt hatását. (Ráadásul a családok élete is összekapcsolódik, gyerekek, unokák révén.) És vannak nagyon szimpatikus szereplők! Nem akarok spoilerezni, hogy a szerző végül is kinek a szerepében tűnik fel (bár a családot eltaláltam:-)), de szerintem passzol is hozzá. Érdekes lenne elolvasni egy olyan folytatást, ahol – akár visszaemlékezésként – kitérnének egyik-másik főszereplő fehér foltjaira, és bemutatnák a még élő utódok mai életét. A könyvet mindenkinek ajánlom, akit érdekel Magyarország a XX. században, és aki szereti a családregényeket. Kepes nagyon hitelesnek bizonyul „történetmesélőként”.

Ez megint olyan könyv szerintem, amit a helyén kell kezelni és akkor tök jó, szórakoztató. Szeretem az ilyen kicsit incselkedően, ironikusan megírt történelmi tablókat, jókat kacarásztam, de az is jólesett, amikor kicsurrant egy-egy könnycsepp. Szóval Kepes ezért nem fog irodalmi Nobel-díjat kapni, viszont letett az asztalra egy tisztességesen megírt, olvasmányos regényt. Nekem jelen pillanatban ez elég volt.

Erre a könyvre valóban nem lehet/ nem illik öt csillagnál kevesebb osztályzatot adni. A szerző ügyesen tanítgatja olvasóját, hogy képesek legyünk az események, történések mögé is látni, hogy aztán magunkban párhuzamot vonva, reális(abb)an értékelni tudjuk a mi-miérteket?. Az ódon, kopott tárgyak visszatekerhetik a történelem kerekét, felidézhetjük nagyapáink életét az elsárgult, megkopott naplóbejegyzésekből, darabjaira hulló írásos emlékeinkből, melyek elvitathatatlanul a mieink, azokat másnak nem engedjük át. A múltunk, lehet a jelenünk, a sorsunk, és a bennünk továbbélő emlékeink határozhatják meg mindennapjainkat. Ezekből a példa értékű családi emlékekből összerakosgatva vagyunk képesek elviselni azt a sorsot, melyet ránk mér(t) a mindenkori államgépezet, elviselni sokszor az elviselhetetlent, amivel áldott/avagy sújtott az Isten. Egyik kedves kolléganőmtől kaptam kölcsön a könyvet elolvasásra.

Lehet megírták mások másképp, jobban, de nekem tetszett. Erős kezdés után hirtelen gyomorszájon vágott, átment nagyon komolyba. Érdekes, szórakoztató volt, örülök, hogy végre elolvashattam. Szerintem jól megírt történet, ez volt, ez történt erre velünk. Nem akar több lenni, mint ami. Kepes olvasmányosan, szinte barátian mesél.

2012 karácsonyára kaptuk ajándékba. Örültem ugyan neki, de valahogy folyton tologattam az olvasását. Most végre sorra került, és egy nap alatt sikerült is kiolvasni.
Az volt vele a bajom, hogy végzetesen hiányzott belőle valami. Az a bizonyos valami plusz, ami a családi sztorizgatást, családtörténeti feljegyzéseket irodalommá emel(het)né. Ahogy haladtam vele, egyre jobban úgy éreztem magam, mintha egy iskolásoknak szóló történelmi ismertető könyvet olvasnék, ahol a fiatalokkal való jobb megértetés miatt egy kibővített család tagjai játszák a történelmi szereplőket. Már szinte vártam az újabb és újabb eseményeket, hogy kipipálhassam: ez is megvolt, azon is túlestünk. És ez volt a legnagyobb baj vele: az összes fontos, tragikus, végzetes történelmi esemény kipipálható, kipipálandó klisé lett. Az utolsó fejezet ('rendszerváltás-változás-változtatás után") volt a mélypont, ott már alig vártam, hogy vége legyen.
Ráadásul össze volt csapva az egész, és sok helyen szinte vázlatosra sikeredett. Mert annyira akart mindent érinteni, mindenről legalább egy mondatot vagy bekezdést beletenni, hogy vagy kétszer ennyi oldalt kellett volna kiizzadnia, vagy egyes dolgokat hagyni kellett volna a csudába.
A legeslegvégére még tartogatott egy csattanót – na az volt az egyetlen történet, ami megérintett, bár utólag most már azt is úgy látom, mint egy újabb tekerést a présen. Mármint hogy kellett bele még egy ***(spoiler lenne) szál is.
Hiába, így van ez. Az olvasó egy önző dög, teli van elvárásokkal, az író meg kiteheti a lelkét is, ezeknek minden kevés. Nem tetszett, ez van.