Kepes ​krónika – Beszélgetések 86% 52 csillagozás

Nem szoktam tévét nézni. Én még ahhoz a generációhoz tartozom, aki nem a tévénézésen szocializálódott*, és amikor a kilencvenes években a képernyőkön kinyílt a világ, nekem a gyerekszüléseket követően akkor szűkült be. Most, hogy a gyerekeim már nagykorúak, kicsit kínos lenne rájuk fogni mindent – maradjunk annyiban, hogy megpróbálom erősen szűrni a külvilágot. Tévénézési szokásaimtól függetlenül Kepes András nevét természetesen ismertem, annak ellenére, hogy műsorait nemigen láttam**, de mindig egy szimpatikus, intelligens újságírónak tartottam (nem mellesleg jó pasinak), és most ennek a könyvének az elolvasása kapcsán sem változott meg a véleményem róla.

Egy rövid statisztika: 25 beszélgetés, 75 vendéggel a Desszert című műsorából. Ebből a 75 vendégből 21 nő, 54 a férfi, de nem vonnék le ezekből az adatokból messzemenő következtetéseket. Nem hinném, hogy egy olyan ember, aki ilyen ajánlással – "A nőknek, akiknek a legtöbbet köszönhetek: Anyámnak, Lilinek, Julinak, Borinak, Rozinak, Katának és Panninak (ne mondhassa, hogy „ő mindig, mindenből kimarad”) – kezdi a könyvét, szexista lenne. Arról nem is beszélve, hogy biztosan volt ezeknek a válogatásoknak valamilyen koncepciója, ha ez nem is volt számomra mindig világos. És mint házigazda, lehetett akár szubjektív is, fenntartva magának a jogot, hogy kivel szeretne beszélgetni, kire kíváncsi. Nincs ezzel semmi gond. A könyv szerkezete is tetszett, hogy minden beszélgetés elején pár mondatban bemutatta a vendégeket. Mert hát kínos, nem kínos, nem mindenkiről hallottam, nem mindenkit ismertem. A beszélgetések változó színvonalúak voltak – akár az életben. Volt sok érdekes, és kevésbe érdekes beszélgetés. Volt olyan vendég, aki alaposan felbosszantott: Polgár László arroganciájával annak idején, és most sem voltam kibékülve – nem tudok mit kezdeni egy olyan szülővel, aki gyerekei sikereit kisajátítja, meglovagolja, anélkül, hogy bármilyen dicsérő szót mondana róluk. Volt, aki meglepett: Laár András első mondatával (https://moly.hu/idezetek/903118) nem kicsit döbbentett meg, és rögtön megadta az alaphangulatot. És időnként elmerengtem az egri vonatkozásokon.*** Voltak olyan szereplők, akik úgy érzem, csak díszletként voltak jelen, voltak olyanok, akiket szívesen hallgattam volna még. A témaváltások időnként sutának vagy erőltetettnek tűntek, de lehet, hogy csak a könyvben tűnt annak, másképp zajlott élőben.

Mindenesetre ez a könyv egy igazi időutazás volt. És kíváncsivá tett. El tudnék mondjuk képzelni egy olyan műsort, ahová ugyanezeket a beszélgetőpartnereket hívnánk meg, hogy kiderüljön, így ca. 20 év elteltével mi minden történt velük, mennyit változott az életük.

* Most finoman utaltam a koromra, anélkül, hogy elárultam volna azt! Juhé!
** Bár most kiderült, hogy mégiscsak: az Őze Áronos beszélgetésre emlékeztem. Még a paradicsomos sztorira is. :)
*** Kedves Puhl Sándor, hol van már a Domus Áruház! Vagy Kovács Kati, akinek az unokahúga a nővérem osztálytársa volt gimiben. Makovecz Imre és az egri fedett uszoda – erről inkább nem mondok semmit.

Fura dolog olvasni ezeket az interjúkat, amelyek Kepes András „Desszert” című tévéműsorából lettek kiválogatva. Minden riportban 3 vendég, plusz a kérdező riporter. A vendégek skálája, foglalkozása, életkora nagyon tág, Moldovától és Törőcsik Maritól kezdve, Kovács Kokó Istvánon és Kulka Jánoson át Makovecz Imréig és Fábry Sándorig. A legfurább persze, hogy az interjúk a 90-es években készültek, több, mint 30 évvel ezelőtt. Erre a könyvre csak azt lehet mondani, hogy nagyon érdekes, amit az egyes válaszolók nyilatkoznak, mert a témák is nagyon változatosak, a korról, társadalomról, emberekről, színházról, kritikáról, főzésről, sportról, irodalomról, teremtésről, a depresszióról, zenéről, bűvészetről, filmről, egészségügyről, nevelésről, családról.
És valóban számos új információt, érdekességet tudunk meg már ismert emberekről, ami ennyi év távlatából is nagyon újszerűen hat.

Nem az volt, amire számítottam, mert egy-egy beszélgetésből csak kiragadott részletek vannak,ez eleinte zavart, de aztán megtetszett. Majdnem 20 éve vették fel a műsorokat, ez viszont nem okozott gondot. Akikről tudtam, hogy mi történt velül azóta, annál érdekes egy régebbi állapotukat látni, akiket viszont nem ismertem, annál minden új volt. Történetenként el lehet olvasni, akkor jó, ha nincs időnk vagy kedvünk valamibe belemerülni.

Flow élmény ("nembíromletenni" érzés): 5
Stílus (írói): 5
Ötlet (eredetiség): 5
Tartalom (mondanivaló): 5
Hitelesség (könyv világának átélhetősége): 5
Érzelmek (ábrázolása): 4
Izgalom: 5
Humor: 5

Nagyszerű olvasmányélményt adott a könyv, nehezen bírtam letenni. Kepes András remek író, nagyon kedvelem a stílusát. Eredeti ötletből született a kötet, ami az író érdekes, híres emberekkel készített beszélgetéseinek és történeteinek leírását tartalmazta, olvasmányos interjúkötet formájában. A tartalom kidolgozott, a mondanivaló átjut az olvasóhoz. Hitelesség szempontjából meggyőző, a könyv világa jól átélhető. Kepes érdeme a szereplők – köztük saját – érzelmeinek és (néha rejtett) gondolatainak érzékletes, humorral gazdagon átszőtt ábrázolása. A kötet mindvégig izgalmas, érdekfeszítő.

Hasonló érzést vált ki belőlem, mint a 135 lehetetlen történet, bár előbbi kicsit személyesebb, mivel csak egy emberre koncentrál. A desszertet elfogyasztók mindig 4-en beszélgetnek, Kepes András és 3 vendége, akiket lehetőség szerint minél érdekesebben, néha pedig egészen provokatívan válogatott össze egy csoportba.
Sokszor úgy éreztem, hogy egyikük meg sem szólal, szinte semmit nem tesz hozzá a fejezethez, máskor pedig zavaróan egy személy körül forog a beszélgetés. Sok a személyeskedés is, néha feszültséget éreztem a sorok között, bár ezt akkor tudnám igazán megmondani, ha megnézném a felvételt, lehet, hogy időnként egészen más hangsúlyt képzeltem a mondatok mögé, mint ahogy valójában lezajlott :)
Azt gondolom, ez a műfaj nekem jobban tetszene a TV képernyőn, de még így is többször felolvastam a környezetemnek belőle részleteket, amik tetszettek, és nagyon sok érdekes történettel lettem gazdagabb. Szerintem elkezdem majd újra nézni, és vacsora közben ez lesz a Desszert.

A mintegy hetven adásból huszonötöt, de azt is csak részben idéz fel a könyv. Akkoriban láttam mondjuk húsz adást, tehát egyszerű arányosítással lehet a könyvben kb. 5-6, amivel teljes eredetiként is találkoztam a tv előtt. Mindig 4 ember beszélgetett, ebből egy Kepes, tehát 75 beszélgető társ van a könyvben.

Majdnem mindenki ismert, vagy saját köreiben az átlagból kimagasló személy (nem írok neveket, több így is beazonosítható lesz), tudása, eredményei, művészete, különleges személyisége révén. Mindenképpen érdekes, értelmes emberek. Ha ilyeneket összeültetsz, egy beszélgetés erejéig biztosan megtalálják a közös nyelvet, ráhangolódnak a többire. A vendéglátónak látszólag alig van dolga… Persze van, pl. ügyelni kell arra, hogy mindenki szóhoz jusson, senki ne szerepelje túl a többit, valamilyen aktualitás bedobása sem árt. A könyv szerzőjének is volt dolga: vigyázni, hogy ne szoruljon háttérbe a beszélgetések rövidítéseinél egyik partner sem (ez jobbára sikerült is, de egyszer végletesen nem: szegény fuvolaművésznőtől csak ötször félsoros mondatot hagyott meg – gondolom, azért többet mondhatott).

A Kepes Krónika e kötetében alig van kép, csak a vacsorázók egyszerű portréfotói. Mindenki sokkal fiatalabb, mint ma, vagy emlékezetünkben. A 25 évvel ezelőtti beszélgetések szereplői közül sok, legalább 20 nem él már. Ez főleg akkor fájdalmasan sok, amikor olvasás közben újra éled a válaszaikat, gondolataikat, egymás közti replikáikat, humoros megnyilvánulásaikat. És közben folyton az jár az eszedben, hogy emlékszel, amikor pár éve elmentek és olvastad a nekrológjukat, netán emléktáblájukat is koszorúztad. Meghalt a jogász professzor, a fizikus professzor, a közgáz rektor, a külpolitikai újságíró, a színész, a vitriolos színikritikus, a legendás hangú énekesnő, az énekes-humorista, a zongorista-karmester, a filozófusnő, a médiasztár pszichológus, a tőzsdeguru, az organikus építész, a szívsebész.

A szenzációs sztorik tömkelege (a humorista elmeséli mongóliai gasztro-élményeit, a kilencven éves tőzsdegurut kérdezte egy nagyon csinos újságírónő, szeretne-e újra 25 éves lenni, mire ő nevetve közölte, hogy inkább nyolcvan stb.) sorakozik a beszélgetésekben.

Emellett van sok más is. Például vallásfilozófiai viták. Így a szociológus professzor felveti, hogy lehet az Isten jó és mindenható, ha ártatlan csecsemők is a legszörnyűbb kínok között pusztulhatnak el? A tábori lelkész szerint mivel van másvilág, nem is borzasztó szenvedése és halála, mert a mennyországba jutva megspórol hatvan rettenetes évet, ezért a mérleg mást mutat (megjegyzés tőlem: hát kösz, mert mi van, ha nincs másvilág?) A fizikus professzorból nem tudja kicsikarni a színiigazgató-rendező, hogy természettudósként hisz-e Istenben. Vagy amikor összecsap a bigott katolikus nő kizárólagossága a minden vallással megengedő, azokat egy tőről fakasztó szelíd pszichológussal.

A tömérdek sziporka mellett vannak persze laposabb részek is kb. 90-10% arányban.
Fél csillagot levonok.

Nagyon érdekesek voltak a Desszert vendégei. Anno kedvenc műsorom volt.

Szembejött a bolhapiacon, külföldön :)
Vonatozáshoz remek olvasmány.

Három, négy beszélgetést élveztem. Sajnos a többi unalomba fulladt. Ennyit a 15-20 évvel ezelőtti emberekről, akik akkor megkapták a 15 perc hírnevüket – na, jó!, lehet több évnyit –, de ma már nem isszuk a szavaikat, és most megkövetek minden normálisan gondolkodót, mert, hogy ki, hol van, teljesen érdektelen.
Három Kepes könyvet olvastam. Matt a férfiaknak, Tövispuszta, Beszélgetések. Ebben a sorrendben csökkent az érdeklődésem is. Kepes tekintetében most kihagyok egy évtizedet… Legalább!

Ahogy Kepes András az előszóban előrevetíti, ezek tényleg „csak átlagos beszélgetések” a vacsoraasztal romjai felett. A szépségét, egyediségét, izgalmát az aktuálisan ott ülő emberek, s a társalgás témái határozzák meg. S ahogy egy estét megelőzően még nem tudni, hogy aznap éppen egy eget rengető felismeréssel gazdagodik a résztvevő (vagy az olvasó), vagy „csak egy jót ettünk, s elcsevegtünk” íze lesz az estének, ezzel a könyvvel is így történik. Mert mindezt csak másnap tudjuk meg biztosan, mikor már maga a beszélgetés és az élmény a múltunk egy darabkája.

Igen gyorsan olvasható könyv.
A beszélgetések többnyire érdekesek, de persze akad olyan is, mely a nézőnek (jelen esetben olvasónak) nem nyújt akkora élményt, mint az asztal körül lévőknek. Számomra a könyv elején szereplő esték kommunikációi érdekesebbek, s ahogy a vége felé haladtam, már ritkábban találtam élményszámba menő írást. Néhol nehezen vehető ki a szövegből az olyan fordulat, mely a mozgókép (és hang) segítségével bizonyára könnyebben át tudta adni az élőben megélt hatást a közönségnek (pl. dadogás).