Északnyugati ​átjáró 91% 180 csillagozás

Amikor odakészítettem ezt a könyvet magamnak olvasásra, megkérdeztem a férjemet, ismeri-e, olvasta-e már. Furcsán nézett rám, mint aki csodálkozik, és azt mondta, nemcsak hogy olvasta, de ez az egyik kedvenc könyve. Emlékszik rá, hogy egyszer karácsonyra kapta, és mire véget ért a karácsony, már ki is olvasta, le se tudta tenni, annyira rabul ejtette. Megkérdeztem azért, mikor volt ez, hány éves korában – azt mondta, lehetett olyan 15-16 éves. :)
Szóval majd' ötven éves késéssel én is belevágtam. Kíváncsi voltam, milyen lesz, nem lesz-e csupán valami „fiús” kalandregény, amit tizen-huszonévesen lett volna legjobb olvasni.
Rettenetesen élveztem a nyelvezetét és a történetfűzést. Kifejezetten üdítő volt a 21. századi irodalomhoz képest – az is lehet jó persze, sőt akár nagyon jó is, csak nagyon másként.
Az első 2-300 oldal után meglepetéssel vettem, hogy nem az egész könyv a vadonban átélt katonai kalandokról szól majd. Langdon beleveti magát a londoni életbe is, ahol végre elkezdhet festeni. Majd visszatér Amerikába, újabb kalandok és váratlan fordulatok után ismét jönnek a londoni történések, aztán a végleges letelepedés spoiler.
A harcok, a kalandok, a pionír élet szemléletes leírásán kívül rengeteg izgalmas részletet ismerhetünk meg a korabeli Anglia és az Újvilág egymás közti viszonyáról, a hatalmi harcokról, gyarmatosítók és gyarmat közötti feszültségről, a mindkét országban dúló és pusztító korrupcióról, harácsolásról, összefonódásokról, csalásokról, tányérnyalásokról, valamint a fehér ember és az indiánok közötti kényes és bonyolult viszonyokról. Remek figurákat alkotott, a legkisebb mellékszereplő is tökéletes pontossággal van megrajzolva, annyira, hogy rájöttem, nem is akarom megnézni filmen, mert csak elrontaná a fejemben a szereplőkről kialakult képeket. :) Nagyon élveztem a humorát is.
A férjem mosolyogva nézte, ahogy falom a könyvet, hurcolom magammal mindenfelé a lakásban és lakáson kívül, olvasom minden lehető és lehetetlen helyen és pillanatban, sokszor még alvás helyett is. Rá volt írva a fejére: „Na ugye, hogy jó?!”

Vaciláltam a 4,5 és a 4 csillag között, de elnéző leszek, mert a hosszan elhúzódó olvasás nem feltétlen a könyv hibája volt, az elején inkább én nem voltam ott fejben, a második rész viszont itt-ott kissé leült nekem.
A regény első része a francia és indián háborúk idején játszódik. Ez a korszak ismerős lehet már Cooper Az utolsó mohikánjából, a történelmi ismertetés során vissza is köszöntek egyes részek abból a regényből. Főszereplőnk Langdon Towne, aki fülig szerelmes Elizabeth Browne-ba, ám se a lány, se a szülei nem nézik jó szemmel, hogy Langdon művész (festő/rajzoló) akar lenni. A fiú elmegy a Harvardra tanulni ám az események alakulása miatt végül Robert Rogers rangerei közt köt ki, akikkel részt vesz St. Francis ostromában, majd viszontagságos úton sikerül hazajutnia.
A második rész elején megismerhetjük a korabeli Londont, miközben Langdon festőként próbál boldogulni, majd végül Rogers hívására visszatér Amerikába, hogy megkeressék az Északnyugati Átjárót. Bevallom, ez a visszatérés utáni rész nekem eléggé döcögős volt, itt egy kicsit lehet lehetett volna húzni a cselekményből, ráadásul a várt cselekmény – spoiler – eléggé rövidre lett vágva spoiler és más irányba kanyarodott a cselekmény.
Langdon története mellett az ő szemszögén keresztül lényegében végigkövethetjük Rogers karrierjének egy jelentős részét a dicsőséges hadvezértől a későbbi, már némileg lecsúszott és adósságoktól hemzsegő alkoholistáig.
Összességében viszont nem bántam meg az olvasást, hisz nagyon jó betekintést nyújtott a gyarmati Amerika ill. az indián közösségek világába és a terveim közt szerepel a további ismerkedés a szerző műveivel, főleg hogy a regény végén már csak emlegetett Függetlenségi háború történetét is feldolgozta.

Mindig örülök, ha megtalálom miért is ez lett a könyv címe.
Hát itt úgy érzem, hogy én lehet, hogy nem ezt adtam volna neki.
Átjárót kerestek ugyan, de a kontinens belsejében.
A mesélő Langdon Towne ,akinek minden vágya és életcélja vad indiánokat festeni.
Ezt a családja nem igazán fogadja el, ezért kapóra jött Rogers őrnagy, aki ugyan zseniális katona , de elég züllött, szóval ő magával viszi az átjárót keresni.
Éhezés, nélkülözés, szenvedés ez a része, majd hazatérve egészen más mederben folytatódik a történet.
A festés szenvedélye megmarad, kalandok sora következik.
Szerencsére a hőn áhított nőt az őrnagy elveszi előle, de semmi ok az aggodalomra, házsártos feleség válik belőle, az őrnagy is bánja ezt a lépését.
De hősünknek is akad társ, aki kárpótolja mindenért.
Terjedelmes, kalandos, jó kis könyv volt.

Régi a kapcsolatom ezzel a regénnyel. Egészen fiatal koromban olvastam először.
Az amerikai irodalomban régi hagyománya van a vadon és a civilizáció szembeállításának, egészen a kezdetekig visszamenően. A szerző könyve is ebbe a vonulatba illeszkedik. A kérdést meg kibővíti azzal, hogy vajon a háború, a nyilt, gyilkos ellenségeskedés, vagy a „békés” társadalom a kíméletlenebb-e. Főhősei melyik élethelyzetet tudják leküzdeni, és melyik az amelyben elbuknak. A kérdés a mai napig sem eldöntött dolog, ezért az Északnyugati átjáró a mai napig is aktuális regény maradt.

A küzdeni akarás, a Nem adom fel! regénye izgalmas történelmi háttérrel és környezettel.
A fülszöveg állításával ellentétben nem Rogers őrnagy, hanem Langdon Towne, a tehetséges, szelíd lelkületű, érzékeny, new englandi fiatalember a főhőse, aki kitartó munkával és szorgalommal már huszonéves korában eléri azt a célt, amit kitűzött maga elé: elismert festő lesz. Gyermekkora óta vágyik arra, hogy indiánokat ábrázolhasson saját életkörnyezetükben.
Rogers őrnagy összetett karakter, egyszerre erős és gyenge, dolgos és léha, anyagias és nagyvonalú, tisztességes és becstelen, szimpatikus és ellenszenves. Langdon feltétlen tisztelettel és szeretettel viseltetik iránta, és szinte bálványozza őt. Aztán történik valami, amitől érzései megváltoznak…
Az őrnagy végtelen energiával veti bele magát mindenbe, amihez csak hozzáfog. Szinte ördögien elpusztíthatatlannak bizonyul.
Színes tabló tárul elénk a 18. század amerikai (kanadai) és angliai társadalomról.
Ha az olvasásban túljutunk az első bő 300 oldalon, onnantól kezdve a regény letehetetlenné, fordulatossá, izgalmassá válik.
Tetszett, hogy nem alkalmazta az író azt a szokásos sablontspoiler

Egyike volt a kamaszkoromból megmaradt könyveknek. Hét évvel ezelőtt kezdtem el, többször utaztunk együtt különös tájakra, és mégsem tudtam elolvasni. Mindig közbejött valami.
Most, 23 évesen, újra nekiestem, és elolvastam. Egyik legnagyobb hibám volt, hogy nem fejeztem be akkor.
Remek, fordulatos, olvasmányos történet ez, Rogers őrnagyról, aki elpusztíthatatlan titán a gyarmatosítók között. Részletes, és izgalmas korrajz az indiánokról, Angliáról, a cselszövésekről.
Kalandos mese, ahol még igazi kalandorok és hősök járták be, fedezték fel világot. És az Északnyugati átjárót.

A főhőse a fülszöveggel ellentétben nem Rogers őrnagy, hanem Langdon Towne egy vidéki fiú, aki a sors szeszélye folytán beáll a hadseregbe és csatlakozik a Rangerekhez. A Rangereket vezeti Rogers egy lenyűgőzően karizmatikus férfi, akit Towne bálványoz.
A regény 4 főszakaszra oszlik. Az első, St. Francis elpusztítása, amely bemutatja, hogy milyen volt a harc az indiánokkal vállvetve és ellenük. Bemutatja, hogy mi kell egy ilyen vállalkozáshoz és mindezt egy ősvadonban, ahová angol be nem tette a lábát. Itt kezdődik el Towne és Rogers barátsága.
A következő rész úgymond egy kisebb pihenés, amelyben megismerjük a korabeli Londont. megismerjük az akkori kultúrát, szokásokat és gondolkodásmódot.
A harmadik részben a cél az észak nyugati átjáró, amely kevésbé ismert vagy éppen lenyűgöző érintetlen tájakon, fojókon és tavak mellett halad. megismerjük milyenek a romlott indiánok és azokat, amelyekhez nem jutott még el a rontás.
A negyedik részben a főhős rájön mi az igazi célja, mire vágyik legjobban és hogy hogyan lehet boldog.
A könyvben van romantika, kaland, árulás és mire a végére érünk rájövünk, hogy bár a főhős Towne mégis az egyik, ha nem a fő célja, hogy bemutassa Rogers őrnagyot, aki egy valós személy. Kicsit utána olvasva kiderül, hogy nem csak Rogers ( akire az amerikai U.S. Army Rangers alapítójaként tekint ), de több tábornok és katona, sőt még az írnoka is valós személy. Szintén sok valós esemény és helyszín jelzi, hogy iszonyatos kutatómunka előzhette meg a regényt amely korhű köntösbe iszonyú jó ábrázolással helyez bele az író.

Egyszerűen lebilincselő volt minden sora a könyvnek. Lenyűgözött. Egy példa, hogy az író a karaktere segítségével milyennek látta meg Londont elsőre:

Ha Londonra gondolok, egy fekete és szürke színekben tartott vázlat áll előttem: fekete és szürke házak, oszlopok, dómok, szobrok; a köveket korommal lepték be az évek, de az eső fehér csíkokat mosott bele: mintha a város örök csontjai csillognának piszkos húsa alatt.
Londonra gondolok és fekete fákat látok szürke ködben, sápadt ég alatt; szürke kövekkel kirakott utcákat; szürkeruhás emberek áradatát a ködben; fakó arcokat; háromszögletes fehér kendőket a lányok és asszonyok vállán.
Londonra gondolok és egy szürke folyót látok: a Temze-t. Vízibogarak nyüzsögnek rajta: csónakok, bárkák és nagy hajók rengeteg evezővel; az utasok kabinjai fehér mázukat csillogtatják; a kereskedő-gályák és hadihajók vitorlái – akár a frissen mosott fehérnemű – elővillannak Lambeth szürke házai közül.
London szagát még ma is az orromban érzem; azt a szénfüsttel kevert sós tengeri szagot, melyet a nehéz londoni levegő nem enged magasra szállni. London hangjait is hallom, a targoncák és lovaskocsik szüntelen dübörgését a kemény macskaköveken; a kocsisok, kofák, tejesemberek, fuvarosok, küldöncök rikoltozását; a lányok és asszonyok facipőinek kopogását a járdán; a cégtáblákat, melyekkel tele van minden utca, és amelyek folyton csikorognak a szélben.

Ez nagyon izgalmas kalandregény volt! Kalandregény, ám ennél sokkal több. Ez a könyv sokkal inkább szólt számomra Langdon Towne-ról, a fiatal, ambíciózus, érzékeny és művészlelkű fiatalember személyiségfejlődéséről, mint bármi másról. Langdon azt hiszi, hogy a szerelem (vagy legalábbis annak tárgya) való és értékes, a nagyhatalmú, istenként magasztalt Rogers őrnagy, a Rangerek parancsnoka a tisztességes és megmentő, a tökéletes, a példa. És hát csalódik, semmi sem az, aminek látszik vagy aminek láttatni akarják. A világ romlott, kicsinyes, és szegény Langdon erre bizony szépen lassan ráébred.
Mindez az amerikai függetlenségi harcok közepette, az 1700-as évek legvégén történik, mikor is az amerikaiak igencsak vékony jégen táncolva egyensúlyoztak az indiánokkal való kereskedelem (és kizsákmányolás) és konfliktusok mezején, illetve a brit anyaország és a francia ellenség közötti területszerzési konfliktus idején. Az indiánokat persze jó európaihoz mérten igyekeztek mindenre felhasználni, amire csak lehetett: néha jók voltak, ha prémet kellett venni tőlük, alkalmanként feleségnek, néha szolgának vagy egyenesen tulajdonnak, szövetségesnek vagy ellenségnek.
Nagyon érdekes, kalandos történet, egy szelet az amerikai történelemből és egy legendás alak sallangoktól megfosztott személyiségének képe.
Kedvencemként tartom számon, végig nagyon élveztem.

Nagyon kedves gyerekkori emlékeket idézett bennem ez a könyv.
Akkor is és most is odáig voltam érte.
Manapság és felnőtt fejjel szinte már hihetetlen az a korszak, és helyszín, amikor ez a történet játszódik.
Egyszer az amerikai kontinens a hatalmas vadonjaival, az indiánok támadásaival, a fehér „úttörők”, felfedezők és kalandorok csatározásaival és hódítási vágyaival.
Másodszor pedig Anglia is egy olyan arcát mutatja, ami ma már csak ezekből a könyvekből ismerhető meg, szerencsére :) Az a rengeteg nyomor és szenvedés, a mindenféle alakoskodás és trükközés.
De pont ezektől és attól, hogy ez mára már egy távoli letűnt idő, lesz nekünk ma, itthon a kényelmes fotelben egy remek, szórakoztató, kalandos és szerethető történet Rogers őrnagy, Langdon, Elizabeth és Anna kalandjaiból.

Ez nekem valahogy lemaradt az utolsó mohikános időszakomból. Jó, mondjuk ez az időszak általános 2-tól 6-ig tartott. Viszont most örömmel fedeztem fel ezt a könyvet. Mindig is érdekelt az amerikai gyarmatok és Anglia viszonya. Ebben minden van: a 13 alapító gyarmat életébe be tudunk tekinteni, az angol-francia háború Rogers Rangerei szemével. Még a William Henry erődről is szó esik benne (Az utolsó mohikán). Az angol-francia-holland telepesekre törő indiánok, a felderítetlen ősvadon, London a függetlenségi háború előtt, a Nagy-tavak kereskedelmi állomásai és erődjei, erődrendszere, a hatalmi harc a kormányzásra képtelen angolok és az időközben a feladathoz felnövő helyi telepesek között, az indiánok, Pontiac főnök – nem az autó :) – és persze, az Északnyugati átjáró története a keleti partról a nyugati felé. Egy valóságos személy, Rogers őrnagy és a Rangerek szolgáltatják mindehhez a hátteret. Alapos munkát végzett az író. Sűrűn kapdostam elő a térképet és bele is néztem az 1940-es amerikai filmbe, amit fel is töltöttem ide a könyvhöz. Jobb a könyv, érdemes elolvasni a 18. századi amerikai gyarmati háborúk iránt érdeklődőknek!