Ezzel a könyvvel nem indult teljesen rózsásan a kapcsolatom. Amikor elkezdtem olvasni, egyből megtetszett a történet, viszont ahogy haladtam előre, úgy kérdőjeleződött meg minden. Annyira lassan haladt az elején, konkrétan be lettem dobva a mély vízbe, és csak sokára érkezett meg a mentősereg. Rengeteg olyan információt későn adagolt az írónő, amiket szerintem inkább az elején kellett volna leírnia. Emiatt voltam egy darabig összezavarodva, de aztán szép lassan nagyjából minden kitisztult. Amikortól pedig átlendültem a holtponton, nem volt megállás, mivel olyan izgalmas volt, hogy nehezemre esett letennem.
A történet Fennbirn szigetén játszódik. A három királynő más, és más helyeken él, mióta gyerekkorukban elválasztották őket. Mirabella, a legidősebb a sziget északi részén, Rolanth-ben él, az egyház vigyázó szeme alatt. Arsinoe Wolf Springben tengeti mindennapjait, ahol egy elég laza családhoz került. Míg a legkisebb királynő, Katharine, a sziget uralkodói kastélyában él, ugyanis már nagyon régóta a méregkeverők az uralkodók.
Katharine személyiségét imádtam a kezdetben – a hányattatott sorsú legkisebb gyermek, aki megérdemelné végre a boldogságot. Azonban amikor bekerül a képbe egy fiú, onnantól az ő szemszögéből nem is történik más, csak az insta love.
Arsinoe-nál pedig pont fordítva éreztem – ő az elején igencsak unszimpatikus volt, néhány ostoba húzása miatt, viszont minél előrébb haladtam a történetben, és minél többet bizonyított, annál inkább került közelebb hozzám. Imádtam, hogy bemutatták az ő és Jules, illetve Joseph közötti barátságot, amely gyerekkoruk óta fennmaradt, viszont sajnáltam, hogy egyre inkább Jules és Joseph agonizálása került központba. Amit a Wolf Springről még megemlítenék, mivel tetszetős egy részlet, az Jules familiarje, Camden, egy puma. A familiar olyan állat, ami a természeti mágiával rendelkező embereknek van, és szinte a részét képezi az illetőnek. Volt olyan rész például, amikor Jules nem tudott aludni, akkor Camden is járkált fel-alá.
Mirabella alakja kicsit kliséssé sikeredett. Őt tartják a legesélyesebbnek, a legerősebbnek, ennek ellenére szerintem az ő személyisége a leggyengébb, legegysíkúbb. Neki csak a támogatói az erősek, hiszen az egyház még akár a Fekete Tanácsnál is nagyobb befolyással tud lenni a népre. Nagyon unszimpatikusak voltak a papnők, főleg Rho – mondjuk ő nagyon is beleillett ebbe a dark fantasy képbe, amilyen kegyetlen (ugyanúgy, mint Genevieve, aki Katharine életét nehezítette meg).
Ha már dark fantasy – nagyon sokáig nem is éreztem, hogy sötét lenne ez a történet, viszont amikor beindultak a dolgok, akkor már tényleg fenyegető hangulat lengte be az egészet, így végül is nem panaszkodhatok. S úgy érzem, hogy a folytatás még inkább ilyen lesz, főleg a vége miatt gondolom így, és már nagyon várom, hogy végre bebizonyítsa az a bizonyos illető, hogy ő bizony nem egy gyenge nádszál.
Az írásmódot szoknom kellett, ugyanis jelen idejű E/3-ban íródott, aminek nem vagyok nagy fanatikusa. A történet viszont teljes mértékben kárpótolt érte, olyan fordulatokat vetett be, amikre nem számítottam, és csak úgy lestem, sőt, szívem szerint felordítottam volna párszor, ha nem éppen éjjel lett volna.
Összességében abszolút megvett magának a történet! Érdekesnek találtam a sziget felépítését, tetszettek a váltott nézőpontú fejezetek. Mindegyik karakterről szívesen megtudnék még többet, mivel ebben a részben még nem sok minden derült ki, főképp a régi királynők múltjára lennék kíváncsi. Ezen kívül pedig örülnék, ha a következő rész még inkább ráfókuszálni a politikai történésekre, ahelyett, hogy szerelmi háromszögek bontakoznak ki. Rengeteg potenciál van a sötétebb karakterekben is, ők mindig tudnak meglepetést okozni. Én már tűkön ülve várom, hogy megérkezzen hozzám a One Dark Throne, ugyanis miután befejeztem, muszáj voltam megrendelni. A második részen kívül még kettőt tervez az írónő, nagyon kíváncsi vagyok, hogy miként tudja elhúzni ennyire, főleg, hogy eredetileg ez csak egy duológia lett volna.
