Határok ​nélkül 5 csillagozás

EPS. A parapszichológusok e jelenség számos formáját különböztetik meg,
úgymint telepátia, tisztánlátás, előérzet és múltba látás. Ide
sorolhatjuk továbbá a testen kívüli élményeket, a transzperszonális
személyiség vagy a szemtanú tapasztalatait, a csúcsélményeket, és
így tovább. A fenti jelenségek közös nevezője, hogy a bőrünkön kí­vülre
tolják ki a személyiség/nem-személyiség határát.(…) Az egyén a mindenséggel azonosul, azaz valamennyi létezővel közösséget vállal. A transzperszonális
élmények átélője nem terjeszti ki identitását a nagy egészre, ám mindenképpen tágasabbnak képzeli el a bőrével körülzárt entitásnál.
A világegyetemben még nem érzi magát otthon, de már túllépett a szervezete korlátain.

A mindenségben nem léteznek határok.
Ezek csupán illúziók, nem egyenlők a valósággal,
hanem csak a valóság leképezésének termékei.

Mivel nem létezik múlt és jövő az itt és most pillanatán kívül,
e pillanatnak határai sincsenek – semmi sem előzte meg,
és semmi sem követi, nincs kezdete és nincs vége.
A Platform-szutra így beszél erről:

E pillanatban semmi sem születik.
E pillanatban semmi sem szűnik meg.Születés és halál így nem ér véget.
Ez a jelen pillanat tökéletes nyugalma.

Élet és halál is előfordul a természet világában, de ismét csak azt
mondhatom, e két jelenség nem ölt olyan aggasztó méreteket, mint
az emberi gondolkodásban. Az agg macska nem retteg a közelgő
haláltól, hanem csöndben kisétál az erdőbe, összegömbölyödik egy
fa alatt, és kiadja a páráját. A halálosan beteg vörösbegy is kényelmesen
elfészkeli magát egy fűz ágán, aztán belebámul a napnyugtába.
Mikor a Nap aláhanyatlik a szemhatáron, a madárka behunyja
a szemét, és szelíden a földre huppan.
Mennyire különbözik az állatok szelíd halála attól, ahogyan az ember
néz szembe az elmúlással…

A jelen pillanatnak nincs kezdete,
hiszen a meg nem született soha nem kezdődik el.

…nem azt akarom mondani, hogy a valóság képzeletünk terméke,
(…) mindössze, hogy a hatá­raink azok.

Minden bajunk az időből fakad – aggodalmaink vagy a múltat,
vagy a jövőt illetik. Múltbeli cselekedeteinken siránkozunk és eljövendő következményeiktől rettegünk. Bűntudatunk eltéphetetlen szálakkal kötődik
a múlthoz,alaposan megkínozva, lehangoltságba, keserűségbe, megbánásba
taszítva lelkünket.(…)Hasonlóképpen valamennyi szorongásunk a jövőre
vonatkozik, miközben elménkre rátelepszik a rettegés felhője és az eljövendő világégések réme. A múlt és a jövő.
Erős láncszemek ezek nyomorúságunk bilincsein.
Így int erre a Bhagavad-gíta:

Én vagyok a jövő méhe,
a mindent elnyelő Halál.

A görögök a számok meta-határának lefektetésével sajátos,
finom kettősséget,meghasonlottságot loptak az európai gondolkodásba,
ami azóta vámpírként szívja a kultúránkat. Az elvont számok ugyanis
annyira fölébe kerekedtek a konkrétumok világának, hogy az ember
felfedezte, nem is egy, hanem két világban él, ahol a konkrét szemben
áll az absztrakttal, az ideális a reálissal, az egyetemes a részlegessel.

Amint arra Emerson oly ékesszóló szavakkal rámutatott, ez a felébredés csak akkor következhet be, amikor a jelenbe érkezünk:

Ezek a rózsák az ablakom alatt nem utalnak korábbi vagy szebb rózsákra, nem többek önmaguknál, Istenben és a jelenben virulnak. Számukra nem létezik idő. Nincs más, csak a rózsa valósága, amely léte minden pillanatában teljes és osztatlan egész… Az ember azonban halogat és emlékezik; nem a jelenben él, hanem égnek forduló szemmel a múltat siratja, vagy az őt körülvevő buja bőségre fittyet hányva, szorongva kémleli a jövőt. Mindaddig nem lehet boldog és erős, amíg meg nem tanul a természet módjára a jelenben, az idő felett élni.

90. oldal

…azok, akik a test rabjának érzik magukat, olyan állapotra vágynak
a jelenben vagy a halál után, ahol már csak a lélek kormányoz,
és nem köti béklyóba a romlékony hús. Ők nyilván arról álmodoznak,
hogy a lelkük földi porhüvelyéből kiszabadulva az űrben lebegnek
holmi puha pendelyben. Könnyű belátni, miért társul oly sokak
képzeletében a húshoz az erkölcsi fertő.
Az ént különösen a testi fájdalom riasztja. Fájdalom, szenvedés,
az élő szövet és a nyers idegvégződések hihetetlen sebezhetősége
– mindez érthető módon rettegéssel tölti el az ént, amely így iparkodik
minél távolabb kerülni e kellemetlenségek forrásától, igyekszik úgy
elzsibbasztani és lefagyasztani a testet, hogy csökkentse
annak a fájdalommal szembeni kiszolgáltatottságát. Bár az én nem
képes szabályozni a test akarattól független érzeteit, azt igenis ké­pes
megtanulni és meg is tanulja, miként vonuljon vissza a testéből,
hogyan tegye érzéketlen tetszhalottá a test egészét.