A ​katedrális (Kingsbridge 1.) 89% 1717 csillagozás

Ken Follett kegyetlen és őszinte világa egy pillanat alatt beszippantott. Mintha egy tanulmányi kiránduláson lettem volna, úgy követtem végig a regény minden egyes mozzanatát, megfigyelőként, rajongóként és kíváncsi olvasóként. Nem szívesen reflektálok más olvasók értékelésére, de most felteszem a kérdést azoknak, akik a brutalitás és a szex túlzott jelenlétére hivatkozva húzták le a könyvet: mégis mit gondoltok, milyen lehetett a XII. században élni? Tudjátok, abban az időben még nem volt tévé, internet, ipod, sem óraátállítás, télen korán sötétedett, a gyertyák nem adtak túl sok fényt, hát szexeltek. A cselédlánnyal, a hűbérúr lányával, a szomszéd özvegyasszonnyal, és a nem egészen özveggyel. Ha önként nem adta magát egy nő, a férfi elvette, ami kellett neki. Focimeccsek helyett lovagi tornákat tartottak, esetleg megtette egy kocsmai verekedés is sport gyanánt, egy-két betört koponya igazán belefért, annál magasabb volt az est színvonala, minél több tört be belőlük. Ez volt a középkor. Sötét, brutális, sok iskolázatlan emberrel, akik a nevüket sem tudták leírni, és még ennél is több állatias tettel. Hatalmas túlélési ösztön a nehéz körülmények miatt és ennek arányában jóval kevesebb erkölcsösség.
http://konyvvadaszok.blogspot.hu/2017/08/ken-follett-ka…

Manapság elég akár egy könyv is hogy ismertté tegye az írót és könyvét(vagy a Katedrális esetében még ismertebbé), amit utána még 30 évvel is olvasni fognak. Én a könyvet a ’90-es évek elején olvastam először, amikor már széltében-hosszában lengedezett a híre.
Nekem Ken Follett, a szerző először a Tű a szénakazalban című filmben lett neves, – s miután elolvastam a könyvet – kedves és érdekes is. Ő régebben leginkább a thiller és kémregények terén aratott sikereket (pl.Tű a szénakazalban, Kulcs a Manderley-házhoz, Alattunk az óceán), ám 1989-ben mégis egy teljesen más stílusban íródott regénye hozta meg számára a világsikert, mégpedig a Katedrális, amely egy álmos 12. századi angliai városkában játszódik. Ez a történelmi-kalandregény oly sikeres lett, hogy az író még két regényt írt meg folytatásaként, trilógiává bővítve az érdekfeszítő történetet. A National Geografic-on vetített filmsorozatból tudjuk, hogy mélyen beásta magát a „sötét”középkortörténetébe.
A mű egyébként rendkívül olvasmányos, és fel sem tűnik a hossza, igaz már a végén érezni, hogy egy kicsit lehetett volna rövidebb is a könyv. Igen, egy-két helyen túlontúl részletes, vagy pedig az események vesznek olyan kanyart amelyet nyugodtan el is hagyhatott volna az író, de mindezek ellenére nem zavaró a hossza, és a történet olyan szinten beszippantja az embert, hogy szinte lehetetlen elszakadni világától.
Hamisítatlan korrajzot ad az 1130–1170-es évek középkori világáról. A vallásosság, az erőszakosság, háborúk, zúgolódó nemesek, hataloméhes grófok, árulások tömkelege várja az olvasókat, valamint egy katedrális felépítésének olyan pontos leírása, amely betekintést enged az építészet alapvető mivoltába. A különböző pillérek, árkádok, boltívek elkészítése, kőtömbök kifaragása mind-mind hozzájárul a könyv korhűségéhez, de ez még nem minden. Kicsit olyan, mint a stratégiai játékok, ugyanis részletesen leírja hogyan gazdálkodik az egyház, miket vetnek, hogyan szedik be az adókat, milyen reformokat vezetnek be, egyszóval akad egy kicsi stratégiai felhangja is az egésznek a szexualitás mellett. Úgy tűnik a szerző ezt a középkori hatalomérvényesítés és birtoklás jellemzőjének tekinti. Bizonyos szempontokból lehet leszólni, de – szerintem – egészében felnőtteknek szóló szinte meseszerű, ugyanakkor véres és mégis nívós szórakoztatás.
https://moly.hu/konyvek/ken-follett-az-idok-vegezeteig/en-es-a-konyv/bla

Dicséretnek szánom, de inkább kritika: ez egy remek iparosmunka.
Van, aki szerint pl. Benzoni sokkal jobb történelmi regényíró, szerintem meg ez egy lenyűgöző nagypróza, amiben talán nem is az apró hibák* a leginkább bajosak.
Túlságosan krónikusan krónikásan száraz a nyelvezete, ám nem szándékosan: talán „csak” ennyire képes Follett. Mert néha , érzeni lehet, mikor, akart ő patetikus lenni, meg költői, de nem ment neki: afféle románul zömök regény ez egy gótikus csodáról.
Szóval ezért is a 4 *„csak”. És azért ilyen sok mégis – ha másfelől nézzük –, mert egy lenyűgöző, monumentális történet. Fogságában tart, amíg olvasol. És ezt nem csak az oldalszámokkal érte el Follett.

* Tényleg apróságok, de pl. az (1989-es kiadás) 300. oldalán rosszul adja össze az évek számát Tamás; a következő, lehet csak a fordító hibája: néha lábbal, máskor meg méterben számol: ez már magában zavaró, de néha mintha méterben adná meg azt is, ami biztos csak lábban annyi, pl. amikor azt írja valahol, 30 méter magasságban kezdődnek el az ablakok… ill. hogy maguk a templomablakok voltak 30-40 m magasak… (ez több mint egy mai 10 emeletes panelház); a lovagi páncél ebben a korban még nem kovácsolt acélból volt volt, hanem bőrből vagy láncszemekből "font"…; stb. És ahogy Fülöpben egy abszolút pozitív figurát rajzol elénk, úgy Williamben meg egy abszolút negatívat: az hogy ez az ostoba mészáros erősen vallásos és minden mészárlása után megretten a várható túlvilági büntetéstől, nos, ettől nem a jellemrajza lesz összetettebb, hanem egész alakja válik egy rossz skiccé.
(2010 körül)

Ezért a könyvért megdolgoztam. Nem haladtam vele gyorsan. Az elején felhúztam magam Tamáson,hogy mit művelt és ott egy kicsit le is álltam. A történelmi része tetszett. Érdekes bepillantást nyerni abba az időszakba. Volt itt minden ami kell. Ármány,szerelem,harc…stb. Voltak kedvenc szereplők és persze olyanok is akiket utáltam. Örültem mikor valamelyik negatív karakter esetleg megkapta méltó büntetését. Nem volt olyan izgalmas de mégis valamiért csak piszkált és ha nem is gyorsan de haladtam. Kíváncsiság hajtott de nem hiszem,hogy bármikor újra fogom olvasni,mert annyira nem az én világom.

Egyet-előre-és-kettőt-hátra tánclépésekre hajazó történetvezetés, meglehetősen túlírva, fekete-fehér szereplőkkel, már ami a fő pozitív és negatív szereplőt illeti, a többiek karaktere némileg árnyaltabb. Az egyházi méltóságok és világi urak úgy váltogatják a hűségüket az acsarkodó uralkodójelöltek iránt, mint az a bizonyos Marcsa a fehérneműjét félévente.
1200 oldal ide vagy oda, nekem kicsit ponyvaszagú volt. Az építészeti magyarázatok pont hidegen hagytak, de a könyv utolsó lapjain Becket Tamás felkeltette a figyelmem, utána is olvastam. A neveket miért kellett magyarosítani?

Hát ez másodszorra sem lett rosszabb! off

Továbbra is téglarajongónak tartom magam, bár a súlya most kifogott rajtam, nem is kicsit. De ez legyen az én bajom, egyáltalán nem írhatom a könyv kontójára.

Imádtam a rengeteg eseményt, ami ebbe a majd' 1000 oldalba belefért. Nem véletlenül szeretem én ezeket az elképesztő terjedelmű írásokat. Minden belefér. Jó alaposan. Még a leírások sem untattak, mert rengeteg érdekes ismeretet osztott meg velem a korabeli életről, építkezési stílusokról.
Persze a sorozatra eddig jellemző „iszonyat mocskos szemétládák” kisebb-nagyobb stiklijei is, amikért szívesen osztogattam volna megint bőkezűen az ólmot, kötelet, két-kezemmel-szorítanám-ki-a-szuszt-belőle típusú kedvességeket. Sőt, megkockáztatom, felindultságomban még egy kiskanál vízben is sikerrel oltottam volna ki egyenként az életüket, annyira haragudtam rájuk. off

Most, hogy már a második részen vagyok – ismételten – túl, sokkal jobban hajt a kíváncsiság, hogy mi lehet a többi részben, mert egyre izgibb a dolog.

Már majdnem megírtam az értékelést, mire elszállt az egész.
Szóval nehezen kezdtem neki, elijesztett a könyv hossza, amit utólag jogosnak érzek; kb az egy harmadát ki lehetne hagyni és még akkor is élvezhető és érdekes lenne a történet.
Élveztem a részletes tájleírásokat, különösen pedig az építészeti folyamatok részletes leírásait. A szereplők jellemei kidolgozottak és legtöbbjüknél érezhető a jellemfejlődés az évek során, ahogy haladunk előre. Kimondottan szimpatikus volt Fülöp perjel, aki melegszívű, okos, határozott kézzel irányította kis közössége életét minden nehézség ellenére.
Tudom ,hogy ez egy sötét kor volt, próbáltam magam emlékeztetni erre olvasás közben, azonban így is rendkívül zavart a rengeteg kegyetlenség, illetve minden, de tényleg minden testnedv folyamatos feltűnése. Olyan érzésem volt, hogy az író spoiler kimondottan élvezte a részletes leírást, ami számomra inkább volt beteg perverzió, mint írói láttatás vagy részletes leírás. Ettől nem nagyon tudtam elvonatkoztatni.
Összességében látszik ,hogy nagy kutatómunka áll mögötte mind történelmi, mind szakmai (építészeti) szempontból és örülök, hogy elolvastam; azonban ahhoz nem kaptam kedvet, hogy a folytatásaira is sort kerítsek belátható időn belül.

Számomra elég nehezen indult be a történet, elég sokáig nem éreztem rá az ízére. Túl soknak éreztem a körítést, lassan haladtak az események, sokszor lényegtelennek éreztem bizonyos jeleneteket.
Kicsit azt éreztem, hogy olyan lassan halad, mint a katedrális megépítése, már-már attól tartottam, hogy minden egyes addig eltöltött nap eseményeit megismerhetjük.

Aztán kicsit jobban beindultak az események és elkezdtem én is élvezni az olvasást. Nagyjából a felénél jutottam el arra a szintre, hogy ténylegesen be akartam fejezni, mert tudni akartam, hogy mi történik az emberekkel.

Szereplőket igazából megkedvelnem nem sikerült. Nem tudom, hogy ez volt-e a cél, de nem sikerült szerethető karaktereket írni ebbe a könyvbe. Akiknek a sorsára leginkább kíváncsi voltam, az Aliena és János. Felülkerekedett a romantikus énem, talán ők kerültek hozzám a legközelebb, hiszen a történetük átöleli a könyv nagy részét. Sem Tamás mestert, sem Fülöp perjelt nem tudtam sem megérteni, sem megkedvelni. Bár voltak jó pillanataik, úgy éreztem, hogy főleg az önzőség vezérelte őket.

Azt hiszem, jól tükrözte a középkor kegyetlen világát. Bár nem vagyok szakértő, mégis teljesen magam előtt láttam ezt a világot, legalábbis olyannak képzeltem el, mint ahogy már filmekben láttam. Nagy hangsúlyt kapott a kegyetlenség, a nyers erőszak, némely ilyen jelenetet túl valóságosnak is éreztem – bár ezt pozitívumként szeretném kiemelni.

Mindent összefoglalva, meglehetőset csalódtam a kötetben, de nem utáltam teljesen. Érdekes volt, egy idő után izgalmas, de az elejének borzalmas vontatottságát igazán mellőzhették volna.

Egyrészt nem gondoltam volna, hogy gyakorlatilag egy hét alatt befalom, másrészt ahhoz képest, mennyire olvastatta magát, a végére egyre több dolog zavart.
A nagyon gonosz gonoszak és a nagyon jó jók között szinte nem volt átmenet szereplő, legfeljebb a közömbös mellékszereplők. Sokallottam a „csodálatos” elemeket. Besokalltam az aprólékos részletességgel, 20. századi nézőpontból megírt szexjelenetektől (azért gondolkozzunk már, ez itt a XII. század!!!). A fordító (nem tudom, ki volt, a könyv kiadási adataiból nem derült ki) felbosszantott azzal, hogy lefordítgatta magyarra az angol keresztneveket – ráadásul nem volt következetes (pl. a William-nek is lenne magyar megfelelője), és néha el is tévesztette, így egy váratlan elszólásból kiderült számomra, hogy Jancsit tulajdonképpen Jacknek hívják. Még jó, hogy Aliena-t nem keresztelte el mondjuk Arankának… A kiadó meg az olvasón próbált megspórolni vagy háromszáz oldalnyi papírt, a mikroszkopikus betűméretével.
Nyári könnyű olvasmánynak elment, kicsit felkeltette az érdeklődésemet, hogy utánaolvasgassak az angol történelemnek, de nem hozta meg a kedvemet további Follett-könyvek olvasásához.

Hatalmas elvárásokkal kezdtem el olvasni, aztán koppantam. Minden volt benne, amit szeretek, történelmi regény, papság, mindenféle, aztán 100 oldalanként untam, haltam meg.
Aztán mégis szerethető volt a történet egyben, érdekelt mi történik, mi merre halad, ki- mit tett ki ellen és miért, de úgy éreztem, hogy minden valós történés közé bekerült legalább 50 teljesen felesleges oldal.
Nagyon megosztó könyv lett, egyedül magamban vívódok, hogy akkor jó volt, vagy sem.
Majd biztos végigolvasom a trilógiát, de nem ma :D