Rabok ​tovább 58% 130 csillagozás

Jó könyv ez, csak rossz. Mielőtt kifejteném, egy kis kitérő: úgy veszem észre, hogy az írók egy része nem értékeli kellőképpen a lehúzós kritikákat. Pedig a lehúzós kritikának van ám egy nagy hozadéka – figyelmezteti az olvasót az adott műben található taposóaknákra. Olyan, mint a védőoltás: az ember átnézi a másfél csillagos értékeléseket, és szervezete máris felkészülten várja a vírusokat, nem hőköl meg tőlük, ezáltal pedig több energiája marad figyelni az értékekre. Ebből az író is profitálhat. Mert ez a könyv azért nem olyan vészes, mint amire számítottam. Van például koncepciója. Érzésem szerint Kemény Zsófi megkísérli prózában alkalmazni a slam alapvetését, miszerint a művészet nem más, mint ütemre történő improvizáció, ahol nem szabatos cselekményt, hanem annak nyersvázát, kvázi egy hangulatot adunk át rögtönzések eszközével. (Tulajdonképpen a cselekmény eme nyersváza helyettesíti magát az ütemet, aminek keretein belül kell maradni.) Csakhogy – vállalva, hogy a jövő irodalomértői éppúgy ki fognak kacagni engem, mint ahogy kikacagják ma az impresszionisták kritikusait is – szerintem ez a technika a regény esetében egész egyszerűen nem működik. Van az a nagyon ártalmas mítosz, hogy a regény maga írja magamagát – és valóban, akad író a világirodalomban, aki mondott ilyesmit. De ébresztő! EZT CSAK AZÉRT MONDTA, MERT JÓL HANGZIK! Ez igazából csak egy metafora, és azt jelenti, hogy az íróra hat az, amit ír, és gyakran tudatosan kénytelen megváltoztatni menet közben a regény alapkoncepcióját. De a kulcsszó azon van, hogy tudatosan, vagyis vérrel és verejtékkel. Ami csak úgy megy a maga feje után, és nem hallgat a gazdájára, az nem regény – az a macska.

Fenti eszmefuttatásom veleje, hogy ez a kötet nekem felületes volt. És mivel felületes, ezért hiteltelen is. Nem hittem el többek között azt sem, hogy ilyen egy forradalom – persze erre lehet azt mondani, hogy a forradalmat senki sem ismeri, én ugyanúgy nem láttam még, mint Kemény Zsófi. Tehát meglehet, a forradalom juszt is pont olyan, mint amilyennek e könyvben ábrázolva van: az EFOTT részeg látogatói megkísérlik színpadra vinni a sztálingrádi csatát. De egy könyvbeli fiktív tény valósága nem a lehetségességtől függ – hanem hogy az író el tudja-e hitetni azt. Elhisszük az 1984-et, sőt a Gyűrűk urát is, pedig aligha erősíti meg valóságukat a híradó. Mondjuk melyik híradó, nyilván. És mivel ezt a könyvet nem hittem el, nem is különösebben érdekelt. Hiába tetszettek egynémely leleményei, marhára nem ettem magam azon, hogy a forradalom sikert arat-e, vagy megbukik, és hőseink, Bora és Gio egymáséi lesznek-e, vagy falhoz állítják őket, vagy felpofozzák egymást, esetleg nyitnak egy lángosozót Pécelen. Merthogy úgysincsenek ők, csak Kemény Zsófi fejében élnek, abban a párhuzamos univerzumban, ahol https://moly.hu/idezetek/806049 , tehát ha becsukom a könyvet, felszívódnak a semmiben, ellentétben mondjuk Winston Smithszel vagy Zsákos Frodóval. Kár – pedig ebből a témaválasztásból akár valami nekem tetszőt is ki lehetett volna hozni.

És igen, a nemzedékem hangja! Végre!
Egy fél nap alatt olvastam ki. (Pedig nem rövid.)
Semmire nem hasonlít azok közül, amiket eddig olvastam, talán az Előttem az életre vagy Boris Vianra, ha muszáj valamilyen előképet előrángatni. Meg az Én még sosem-re, amit szintén imádok. Nyelvileg pedig a Kemény Zsófi-slam világa. Nem annyira élőbeszédszerű, mint az Én még sosem, de ugyanannyira bátor, áradó, játékos, vicces, eredeti. Úgy realista próza, hogy közben se nem realista, se nem egészen próza, mert minden egyes mondat meg van kicsit csavarva: nyelvileg is, tartalmilag is. Úgy megy egy majdnem teljesen valószerű történet szinte egyenes úton végig benne, hogy közben nem lehet pontosan tudni, hogy a valóság vagy a képzelet az, amit az elbeszélő elénk rak (aki olvasta, tudja, hogy értem: tigris, Josha, kutyaól stb., amik eltartják a történetet a reálistól, hogy ne vehessünk készpénznek semmit). De nem egy félálom-jellegű belső monológot hallgatunk, hanem egy játékosan kanyargós történetet követünk, ahol felbukkannak, eltűnnek majd újra felbukkannak szereplők, végigélünk egy fellobbanó szerelmet és egy fellobbanó forradalmat, mosolygunk, sőt nevetünk sokat.
Kemény Zsófi eddig is a kedvencem volt, évek óta figyelem, de most szintet lépett.

Valahogy éreztem, hogy ez a könyv nekem tetszeni fog.
Ezt a könyvet csak az élvezheti, akinek hasonló a világszemlélete a főhőssel. Legalábbis szerintem. Remekül van felépítve, ráadásul a végén kaptunk egy csavart is a szerelmi szál közepébe.
A borító is tökéletes, hisz szerintem a könyv két legfontosabb momentumát szimbolizálja.
A hasonlatok is rendkívűl tetszettek, sokkal élvezhetőbbé tették a könyvet.
Ezt a történetet vagy utálod, vagy imádod. Rajtad áll.
Az egyetlen negatívum, ami számomra elég nagy, hogy a végében nagyon csalódtam. de azért megkapja az 5 csillagot, mert 62%-nál többet érdemel. :(

Honnan is indítsak?

Nekem ez a könyv tetszett. Ezt előre leszögezem, hogy aki utálta, tudja mire számítson. :)

Sokat töprengtem azon, hogy miért akarom elolvasni. Annyira nem az én témám, annyira nem az én korszakom. Nem vagyok forradalmár alkat, nem megyek tüntizni, kifejtettem már itt valami kapcsán, hogy nem bőszít fel a politika, mert kívül esik a világomon. Balga hozzáállás, okoz is némi frusztrációt, de ha alaposan magamba nézek, mégiscsak ez van. Persze az ilyesmi nem feltétlenül konstans. És van ez a slam poetry dolog, nem az én műfajom, tehát a könyv sem KZs iránti rajongásból kellett.

Aztán rájöttem, hogy mégis sok dolog táplálja a kíváncsiságomat. Egy író lányáról van szó, egy író, akit kedvelek. Ez önmagában nem érdem, de izgalmas látni, hogy viszonyul egymáshoz az alma meg a fája, ráadásul hirtelen csak férfi példák jutnak eszembe (Karinthyak meg Závadák), itt meg Apa-Lánya dolog van. És a slam poetry: attól, hogy nem fogott meg, mégiscsak örülök, hogy van, mert a szavakat meg a nyelvet csűri-csavarja ide-oda, és vehetjük roncsolásnak is, de inkább élet ez szerintem. Van is a könyvben valami olyasmi mondat, hogy „mi nem dekoráltuk a szobákat, mi használtuk őket”. Szóval izgatott, hogy hogyan megy ez a nyelvhasználat bele egy nagy szövegbe. Mert belemegy ám! És a tüntetés-dolog meg a politika: én nem csinálom, de mások akkor mért, mégis?

Szóval nagyjából így vettem kézbe. Van ám egy holdudvara minden olvasásnak. Nekem jó élmény volt, nyári olvasmány. Nem lektűr, jobb annál sokkal, mert adott gondolkodnivalót. Hatalmas pluszt ad a könyvhöz, hogy ennyire mai, mindez most van. A nyelvezetét kifejezetten szerettem. Nagyon sok kép tetszett benne, pedig a rendszer nem bonyolult, a legtöbbször két távoli képből lesz egy. De én biztos nem ezt a két távolit raknám egybe.

No igen, a történet. Az valóban nem nagy ívű. A váratlan fordulatok többségét én is kitaláltam. De úgy éreztem, előbb a keret volt meg, ami aztán feltöltődött tartalommal. Az első két fejezet nagyon rendben volt, és amíg a saját megfigyelésekre, tapasztalatokra épült, addig egybevágott azzal, amit én is látok. Szerintem ott fogyott el a szufla, ahol KZs tapasztalatai is elfogytak. A budai villa környezete, az elnagyolt skicc a végén inkább volt filmes klisékre épülő, kevéssé árnyalt, ezért gondolom, hogy erről nincs annyi saját élmény (ami nyilván bajnak nem baj). A záró jelenet meg egy nagy kupac nyitott kérdést hagyott, és a végére kúszott be a gender téma, ami a regény 2/3-ában csak halovány utalásokban volt jelen.

Szerettem benne, hogy nem hősöket avatott, mert az olyan esetleges, kiből lesz hős. Nekem elég reális képnek tűnt a mai huszonéves generációról. Ez afféle „minden láng csak részekben lobban” forradalom volt, amiből nyilvánvaló a káosz a végén. Hanyagolnám az olyan semmitmondó kifejezéseket, hogy ígéretes és hogy a figyeljük az ifjú író pályáját, de igenis volt szufla a könyvben, és nekem elmondta, amit el akart mondani.

Miért áll ez a könyv 56%-on? Nem is néztem korábban. Én nem értek ezzel egyet.
Már régóta el akartam olvasni, de most az adott újabb lendületet, hogy volt nálunk a könyvtárban Kemény Zsófi író-olvasó találkozón, és nagyon szimpatikus volt, amiről, amit és ahogy beszélt. A korábban írt tini regényét már olvastam, az is tetszett, és bár ennek a könyvnek is megvannak a maga gyerekbetegségei, amivel a Zsófi teljesen tisztában van, de olyan mondatok vannak benne, amik szerintem a költészettel érnek fel.
Zsófi most írja a nagyregényét, én olvasni fogom.
Érdekes témafelvetés is, az biztos.

Szerintem annyira nem rossz mint ahogy itt a Molyon áll. A története nagyon harmatos és gyenge, de a nyelvezete megszokható és helyenként kimondottan szórakoztató.

Csodálatos könyv ez!
Ironikus, önironikus, vicces, tele helyzetkomikummal, humorral.
És imádtam, ahogy Budapest csatatérré válik benne!
Tényleg sodró és lendületes, úgy úszik vele az ember, mint a Dunában, az árral. Teljesen természetesen folynak a szavak, tényleg mintha az elbeszélő egy tea mellett elmesélné a történetét. Miközben a regény folyamán ez az elbeszélő megváltozik: egy elég nyomott, kicsit letompult lányból, aki szinte semmit nem vesz észre a világból, egy nyitott és kritikus lénnyé válik. Ezer megfigyelés, kép, szójáték, Kemény Zsófi nem hazudtolta meg a slammerségét: ugyanolyan szabdon szárnyal, mint a slamjeiben.
Csak közben van történet, még ha nem is csavaros: egy fiú meg egy lány találkoznak egy buliban, aztán összejönnek, kicsit utaznak, azán megérkeznek valahová (nem akarok spoilerezni), és a végén hepiend van. Csak kicsit másféle, mint azt elvárnánk. Igazából semmi sem úgy történik, mint a szokásos lányregényekben (mármint azokban, amik húsz éves lányokról szólnak), nem ott van a boldogság sem.
Szerethető, szabálytalan, igazi élmény.

Kemény Zsófit volt szerencsém látni és hallani egy évvel ezelőtt a helyi könyvtárban. Azonnal beleszerettem a slamjébe. FB-n követni kezdtem az oldalát, olvastam róla a cikkeket, és mikor megláttam a Rabok továbbot a könyvtár új szerzeményei között sikítva rohantam a kölcsönző pulthoz. Wááá de izgi!!!

Az elején még nagyon lelkes voltam, még faltam a sorokat, nevettem, bólogattam, mert ott volt a tükör, hogy miként küzdünk a vizsgákkal, a szülőktől való lecsatolódással, ilyenek a barátságaink, nem adjuk könnyen a lelkünk a szerelemben és hogy igen, valahogy így nézne ki a ma fiataljának forradalma. Aztán valahogy hiba csúszott a gépezetbe és zavaros lett az elmém, a regény összekuszálta a fejem, olvasás után forgolódtam az ágyban. Nem volt jó érzés, de lehet, hogy ez volt a cél? Ha kellően nyomasztott, amit olvastál, akkor átérzed a regénybeli katyvaszt, ami kialakult? Gőzöm sincs. Egyszerre tudtam elveszni a könyvben, ugyanakkor ingatni a fejem, hogy nekem ebből ennyi elég.
Bár nem sűrűn teszek ilyet, de nem fejezem be a könyvet, bármennyire is kedvelem Zsófit, nem vagyok ehhez forradalmi hangulatban, kevés a lelkem, több kellene, hogy újra nekifussak.
Olyan borzalmasnak nem éreztem, mint ahogy írták, de annyi biztos, hogy egyféle nyitottság szükségeltetik hozzá.

Eleinte nem nagyon tudtam hova tenni az egészet. Nagyon hétköznapinak tűnt a történet, túlságosan ismerősnek, a Szabó Ervin könyvtárral meg hogy a szereplők futni mennek a Margitszigetre, aztán elkezdett valószerűtlenné válni, és egyből feléledt az érdeklődésem is, és repültem végig a forradalmi Budapesten Borával együtt.
És rengeteget röhögtem a történet fura hurkain (hurokjain?) meg a karikatúra-szereplők hülyeségein, és aztán egyszer csak bekeményített az egész. (Nem a szerző nevével akartam viccelni, csak nem tudok jobb szót.) Néha nem is értettem hogy ez most ugyanaz a regény-e vagy egy másik, csak a nyelvezet és az elbeszélői gondolkodásmód tartotta egységben a sztorit.
Kár, hogy nem szabad szabadon írni a spoiler veszély miatt, mert ezer kérdésem és válaszom lenne.
Tényleg olyan, mint egy slam, olyan zabolátlan és áradó, és vicces, és azonnali hatásra törekszik, olykor akár a logika árán is. Közben meg tiszta próza, kicsit kicsavart, rengeteg nyelvi poént és ráérzést tartalmazó nyelvezettel.

Imádom, ahogy Kemény Zsófi a slamjeiben olyan könnyedén és bravúrosan játszik a szavakkal, és ha valamit nagyon hiányolok ebből a könyvből, az pont ez a felszabadult játék. Vannak benne nagyon jól összerakott mondatok, remek hasonlatok, de nem annyi, amennyit vártam. Helyette van egy kissé elvont történet, benne egy rakás szerencsétlen figurával (a főhős srácnak ráadásul olyan béna neve van, hogy minden egyes elolvasásakor – pláne, ha becézett formában láttam – tikkelni kezdett a bal szemem, a végén már mindkettő).
Ugyanakkor van benne forradalom is Budapest utcáin, itt, az orrunk előtt, amitől akkor is magadhoz ránt a történet, ha nem vagy egyetemista, nem szívsz, nem vagy budai gyerek, és pláne nem vagy kőgazdag.
Örülök, hogy a végére feltámadt a sztori, volt váratlan fordulat, ami sok mindent helyre is tett, így bátran mondom, hogy jó ez a könyv, de abban is biztos vagyok, hogy lesz még jobb is.