Özvegy ​és leánya 80% 98 csillagozás

Rég kínlódtam ennyit egy olyan regénnyel, mely alapvetően tetszett nekem. Elbűvöltek cikornyás mondatai, melyek mindegyike egy-egy aprólékos ásatás nyelvünk régészeti lelőhelyein. Ám néha két-három maratoni hosszúságú körmondat is elég volt, hogy teljesen összezavarjon. Kiváló történelmi regény, amit azonban nagy figyelemmel kell olvasni. A jellemrajzok remekül sikerültek, a történet több mint épkézláb. A helyenként adódó olvasási nehézségek dacára kifejezetten élveztem.

Érdekesek vagyunk mi nők! A bosszúálláshoz mindig is nagyon értettünk. Ebben a könyvben még lovagok is vannak, ha sértés érte, párbajozott és beérte ezzel. De ez a nőnek nevezett valaki, egy egész családot akart tönkre tenni. A saját céljaira a lányát is beáldozta, az sem érdekelte, hogy egy nagypapihoz adja, csak a vagyonra rátehesse a kezét.
Nagyon jó történet, akkor is ha régi. Vagy pont ezért.

Kemény kimaradt romantikus koromból. Néhány éve elolvastam a Zord időket – ez aztán elég is volt. Nem tudtam, hogy rossz könyvvel kezdek. Mert az Özvegy és leánya nagyon jó. Romantikus, persze, szélsőséges jellemekkel spoiler – még szerencse, hogy vannak mellékszereplők is, ők pedig nagyon rendben vannak. Élveztem a részletes (és gyönyörű) leírásokat, de a legnagyobb meglepetés Kemény hol szelíd, hol vitriolos iróniája.

Bár a két másik nagy történelmi regénye később született, s talán nyelvileg imitt-amott kiforrottabb, de Keménynek ez az 1857-es darabja a legdrámaibb, cselekményében a legfeszesebb, és jellemrajzaiban a legizgalmasabb.

Ebben markánsan rajzolódik ki I. Rákóczi György ellentmondásos személyisége; vagyongyűjtő szenvedélye egyfelől, Erdély javát szolgáló, pragmatikus, ravasz politikája másfelől. Jól formált minden szereplő, és – Mikes Mihály, az örökifjú agglegény és Naprádiné, a csinos özvegy ürügyén – végre kóstolót kapunk Kemény humorából (mert olyan is van neki…) Hosszúságához mérten is ez Kemény legfordulatosabb műve.

A regény valódi történetet beszél el, melyet az író Szalárdi János Siralmas krónikájából merített. Nyelve kissé archaikus, néhol ódon, másutt erdélyi tájjellegű szavakkal tűzdelt, de korántsem annyira, hogy a kíváncsi olvasót elriassza. Egyedül a szerelmi párbeszédeknél éreztem olykor-olykor a Sue-féle romantikus pacsmangokra emlékeztető XIX. századi dagályosságot, de a legtöbb dialógus tömör, lényegretörő és – naiv elképzelésem szerint – a XVII. századhoz illő. Aki irtózik a régies anyanyelvi formáktól, az olvasson helyette google-fordított egybites amerikai bestsellereket; időtöltésnek végül is bármi megteszi…

Kedvcsinálónak az íróhoz ezt a munkáját adnám elsőnek kézbe.

Az járt olvasás közben az eszembe, hogy ezt a mi árva özvegyünket, ezt a kedves satrafát, Tarnóczynét már az elején valakinek jól meg kellett volna b…nia. Borítania. Arra gondoltam. Ő is, de a könyv szereplői mindenképpen jobban jártak volna. Mi viszont lemaradtunk volna egy szipirtyó cselszövéseinek, hisztériáinak izgalmas következményeiről, melyek jó nagy gubancot okoztak. Kár lett volna.

Mondom én, hogy ez a Kemény Zsiga nagy író vala. Romantikus cselekményszövéssel csinál valami olyat, ami aztán persze máshová fut ki, mint egy hálvudi izé, és nem is annyira csapja falhoz az embert, hanem csak hagyja ott ülni, hadd csináljon, amit akar ezek után. Van tragédia, van minek örülni is. Tarnócziné kiválóan okoz hányingert, és az adrenalin-szintet is növeli, Haller Péter eleine ellenszenves, aztán… hát aztán már nem. Én azért reménykedtem, hogy a végén a szerelmesek egymáséi lesznek, de hát ez nem Jókai (Lakatos Levente – csak ugye a színvonal csökkene vala azóta, mármint ponyvában). Ez persze még csak a cselekmény szintje, a stílusról, a megvalósításról még csak keveset lehet ebből sejteni. Kemény itt már belső monológokat is használ, néhol rettentő szellemesen (Judit és Haller első találkozása). És úgy mesélős, hogy minden a helyén van. Talán Kemény még nem érezte azt a kérdést, hogy vajon miről meséljünk, mit mondjunk el, mi is fontos, és honnan tudjuk, hogy az-e a fontos? De ezzel itt nincs baj. 19. század. Persze Keményt már érdekelte (Szegedy-Maszák írja, de nem adja meg a forrást), hogy mi történik, ha két különböző történetet egymás mellé rakunk. Ezt több, mint száz év múlva aztán megcsinálta Esterházy. Nem mintha ne lenne még ebben lehetőség, mint ahogy az ún. realista regényben is volt (van?) rengeteg. Szóval az Özvegy és leánya klasszikus, csak olvasni is kéne. Össze lehet hasonlítani a kortárs Dosztojevszkijjel, és nem marad alul – egyikük sem.

hajdanán láttam a sorozatot. Már akkor is megdöbbentett hogy a megszállottság, a bigottság mennyi kárt okoz. A könyv még inkább megerősített abban a hitemben, hogy a világon igen sok baj okozója a szélsőséges gondolkodásmód, úgy a mindennapi kapcsolatok , mint a politikai döntések szintjén is. Számomra ennek a könyvnek ez az üzenete.

Remek könyv volt, fordulatos, kalandos, izgalmas. Sárát néha nem értettem, szerintem túl félénk és szégyenlős volt, ha a fejedelem előtt bátrabban viselkedik, talán másképp alakul a sorsuk…Ennek ellenére kedveltem őt is és Juditot is, illetve még Haller Pétert is, csak nem Sára férjeként. Tarnócziné félelmetes jelenség volt, a bosszúszomjával és kapzsiságával, pláne, hogy minden gonosz tettét bibliai idézetekkel igazolta.

Picit nehezen rázódtunk össze én és a könyv. A könyv fele szinte cselekmény nélküli. De sok nagyon szép leírást tartalmaz. Szinte úgy gondoltam, hogy egy festőnek mesél az író, annyira aprólékos a leírás, legyen az ember, táj, egy ruha, akármi. Ilyen lassacskán ismerkedtem a szereplőkkel, akiket csak a könyv második fele kapcsolt össze. Ez már gyorsabban olvastatta magát, de ennek ellenére nem tudtam kibékülni nagyon sok mindennel. Végig nem értettem miért „árva özvegy” Tarnócziné (tőlem nagyon sok jelzőt kapott, de az árva biztosan nem volt benne). Hogy lehet egy ilyen vallásos nőben és korban, ennyi gyűlölet, rosszakarat, kárörvendés? Hogy lehet valaki ennyire vak? Hogyan áldozhatta fel a gyerekét vélt vagy valós sérelmekért?
És hogy ezt a rengeteg rosszat kompenzálja az író, szerencsére ott volt Naprádiné, Mikes Zsigmond és a felesége Kornis Ágnes, meg Haller Péter – benne kellemesen csalódtam.
Nem tudom milyen Kemény Zsigmond többi műve, hogy fogok-e még tőle olvasni, de ettől a könyvtől mondhatni padlót fogtam.

Pozitívan csalódtam a könyvben. Címéből és az órán elhangzottak alapján nem vártam ennyire jó regényt. Sőt, úgy álltam hozzá, hogy jajj, csak érjek a végére minél előbb. Az eleje kissé vontatott volt, de aztán szerencsére beindultak az események. Haller számomra nem volt szimpatikus a kezdetektől, de a végére sem vált azzá.