A ​rajongók 79% 37 csillagozás

Egy ügyesen megkomponált, jó történet, I. Rákóczi György fejedelemségének idejéből. Mivel olvastam a regény kezdeményét, a Deborah című novellát, érdekes volt megfigyelni, miként nőtt ki az egyszerű jellemeket és motivációkat felvonultató elbeszélésből a sokkal csavarosabb, és pszichológiailag is jóval összetettebb karaktereket mutató regény. A novellabeli Deborah kissé sótlan figurája átadta helyét egy hűségét, nagyravágyását és kacérságát óvatosan egyensúlyozó, izgalmas nőalaknak, és a politikai ellenlábasok, Pécsi Simon és Kassai István alakjai is kiválóak (Kassai jellemzése és fejtegetései különösen tetszettek). Remek mellékszereplők sorakoznak a lapokon, s a novellához képest a regény egy 'osztályharcos' fonállal is bővült: a jobbágysorból 'szökött' szombatos pap, Szőke István és felesége, Klára történetével.

Fél csillag levonás az avitt szókincsért, és a helyenkénti dagályosságért, de ez a regény így is a XIX. századi magyar irodalom legjavához tartozik.

Emlékszem, annak idején az Özvegy és leányát azzal a szilárd elhatározással fejeztem be, hogy mindenképpen fogok még Kemény Zsigmondtól olvasni. Ennek szellemében kutakodtam az életművében, és a legtöbb elismerő kritika A Rajongókra irányította figyelmemet, arra a regényre, amely – Németh László szavait idézve – kompozíciónak a legnagyobb. Sajnos azonban nem voltam felvértezve kellő állhatatossággal a szöveg iránt, így a 60. oldal környékén félretettem a könyvet. Ennek ellenére egy évvel később eredeti szándékomhoz hűen ismételten nekifutottam, és ezt a próbálkozásomat már siker koronázta.( És nem csak abban az értelemben, hogy ezúttal sikerült végigolvasni). Utólag úgy érzem a nyögvenyelős ráhangolódás okát a regény régies nyelvezetében kell keresni, ami a legtöbb mai olvasónak problémát okozhat. Ehhez kapcsolódó irodalomtörténeti adalék, hogy nem kisebb író, mint Móricz Zsigmond nyúlt ösztönösen retusáló tolla után a regény olvasása közben, aminek eredményeképp 1941-ben napvilágot látott egy általa modernizált változat. Mondanom sem kell, hogy ez az eretnekség a korabeli kritika zajos felhördülését váltotta ki. Illés Endrétől kapta a legnagyobb fejmosást , aki nemes egyszerűséggel csak mancsnak titulálta Móricz jobbítási szándéktól vezérelt kezét. A regény megújítására ezek után érthető okokból senki nem vállalkozhatott és Móricz próbálkozása is csak egyetlen szerencsétlen kiadást élt meg, ami – ha netalán valakinek kezei közé kerülne – nyugodt szívvel hasznosítható tüzelőanyagként ebben a zimankós időben.
Rátérve magára a műre, be kell vallanom, hogy eleinte hajlamos voltam azt hinni, újabb Jókai-ujjgyakorlatot idéző történelmi tucatregénnyel van dolgom. De mind a regény szerkezeti kimunkáltsága, mind pedig komplex – a romantika hatásaitól egészséges mértékben elszakadt – karakterábrázolása igazolta számomra eredetiségét, és kiemelkedő helyét a 19. századi irodalmunkban. A több szálon futó cselekményt Kemény Zsigmond kivételes szerkesztői készséggel tereli a történet torkolatpontja felé.( Erre mondta találóan a regény egyik szakavatott ismerője, hogy a „vége felől van szerkesztve”. ) Természetesen ez a megsüvegelendő írói teljesítmény önmagában csak egy elismerő bólintásra adna okot, ha nem lenne emellett letehetetlenül izgalmas is a könyv. Mint történelmi regény, alapvető ismereteket azért követel a harmincéves háború erdélyi vonatkozásairól, de ezek hiánya se rettentsen el senkit, ugyanis a külső történéseknél érdekesebbek a szereplők lelkében zajló folyamatok. És itt érkezünk el a könyv – illetve maga az író – másik nagy erősségéhez, a rendkívül mély és intenzív belső monológokhoz. Ezzel válik teljessé az irodalmi élmény, és meggyőződésem, hogy ez hordozza magában egy méltatlanul elfeledett mestermű valamikori kanonizálásnak zálogát. Aminek – a nyelvezetből adódó korlátok ellenére is – be kell következnie.

Gyulai Pálnak igaza volt akkor, mikor azt mondta, hogy Jókaié a modern magyar prózanyelv, Kemény pedig nehezen olvasható…
Nem lett volna semmi baj, ha nem köt a határidő (ld. vizsgaidőszak) és nem kell szerdáig befejeznem. Tehát. Ezt a regényt nem lehet este kilenc után olvasni. Nem lehet csak úgy előkapni a buszon. Nem lehet rajta átfutni.
Ameddig minden szót külön-külön ízlelgettem, elmerültem a mély mondanivalókban és a filozófiai eszmefuttatásokban, és több percet szenteltem egy oldalnak (néha sajnos, néha nem, de gyorsolvasó vagyok), addig nagyon imádtam. Aztán eljött az az időszak az életemben, amikor csak este volt időm olvasni. 150 oldal kimaradt, csak foszlányokra emlékeztem.
És onnantól vége lett mindennek, mert TELJESEN LEMARADTAM.
Szóval tegnap végre befejeztem (ilyet is ritkán mondok), és hamarosan visszaviszem a könyvtárba, hogy egy jó ideig ne kelljen vele foglalkoznom. Majd húsz év múlva kiheverem a sokkot.
Egyébként csodálatos, hogy milyen szépen tud írni az erényekről, és hogy mutatja be az egyéneken keresztül a történelmi eseményeket. (Várjunk, én egyébként irtózom a történelmi regényektől, talán ez volt a baj.) A kompozíció tökéletes volt, és tényleg, minden tiszteletem Kemény Zsigmond úrnak, és enyém a megtiszteltetés, hogy gazdagabbá tett picivel ezzel a regénnyel…

de ez most nagyon rosszkor került a kezembe.

Most vagyok az „agyatlan szórakoztató regényeket kellenek, nagy sorközzel és nulla mondanivalóval” életszakaszomban.

Szóval majd pár év múlva.

Nem könnyen emészthető regény. Nemcsak régies stílusa miatt, hanem mer szinte végig lassú, terjengős, a végén viszont pár oldal alatt megtörténik minden, ami miatt megírta. Ami viszont tetszett, hogy alakjai nem feketék vagy fehérek. Szinte minden szereplőjében találtam nekem rokonszenves és ellenszenves tulajdonságot vagy tettet is.

Sokkal hosszabbnak éreztem a könyvet, mint amilyen hosszú valójában volt. Rengeteg szünetet tartottam olvasás közben… A történet egyszer magával ragadt, másszor mintha elhalt volna, de azért lekötött annyira, hogy befejezzem a könyvet.
Nem tetszett, hogy a könyv végig túlrészletez dolgokat, aztán félmondatokkal zár le fontos részeket. A Kassai-Elemér kapcsolat, és az egész fejedelemség szerepe viszont tetszett és lekötött, ahogy a Szőke-szál is.
Ez nem egy gyorsan-olvasós könyv, az tény, de nem bánom, hogy elolvastam.

Még ilyet! Elkezdem olvasni, kötelező, essünk túl rajta, stb. Nagy nehezen elindul a cselekmény. És tessék, hamarosan nem tudom letenni, annyira izgat, hogy mi lesz a szereplőkkel a végére. Még azóta is napokon keresztül eszembe jut, elgondolkozom rajta, hogy lehetett volna másképpen vagy sem? Pedig hál'Istennek a cselekményben sincsenek olyan váratlan, oda nem illő, hatásvadász fordulatok, amik a 19. századi romantikusoknál elő szoktak fordulni. Az író (legyen az Eötvös vagy Jókai) egyszer csak gondol egyet és valami egészen váratlan és oda nem illő kimenetelt ad a történetnek a hatás kedvéért, amit semmi nem tesz indokolttá. Na, itt ilyen nincs.
Nagyon izgalmas könyv a maga nemében. Persze valószínűleg nem mindenkinek, csak annak, aki eleve szereti a 19. századi magyar irodalmat és hajlandó szemet hunyni a mára már elavultnak számító stílus, no meg a végletekig vitt túlzások felett.
De most elgondolkozom, vajon mennyire igaz, hogy a főszereplők szélsőségesen eszményítve jelennek meg? Valójában sokkal árnyaltabbak a karakterek, egy-két kivétellel mindenkiben vannak jó és rossz tulajdonságok. Másrészt kevés a részletes leírás, viszont rengeteg a belső monológ, amikor a szereplők oldalakon keresztül tépelődnek morális kérdések felett. Vagyis vannak olyan hibák, amikbe Kemény Zsigmond nem esik bele, Jókai viszont igen, utóbbit mégis sokan szívesen olvassák.
Egyszóval nem olyan szörnyű, mint gondolnánk. Akinek van kedve kipróbálni, azt csak bíztatni tudom.

Nem könnyen olvasható, de bámulatos történelmi regény.